D. Tóth Kriszta
- Miért vállalta a Születés Hete felkérését?
Belgiumban született a lányom. Egy olyan országban, ahol legendásan jó az egészségügyi ellátás. Ahol a nők nem „szenvedő alanyai” a szülésnek, hanem egyenrangú partnerek. Ahol a terhességgondozás első napjától a szülés utáni rehabilitáció végéig megfelelő és megbízható információt kap minden nő, hogy képes legyen meghozni a szükséges döntéseket. Ha nincs információ, nincs döntési lehetőség, akkor félelmetesen kiszolgáltatottá válhat egy várandós, vagy épp a szülőszobán vajúdó nő. Azért döntöttem úgy, hogy segítek az idei Születés Hete lebonyolításában, mert fontosnak tartom, hogy itthon is kialakuljon ez a fajta hozzáállás.
- Volt-e valamilyen nagyon pozitív/negatív szülésélménye? Kik segítették gyermeke születésénél?
Épp a föntiekből adódóan én magam végig azt éreztem, hogy számít a véleményem. És hogy végső soron az történik, amit én szeretnék. Egyszóval nagyon jó emlékeim vannak a vajúdásról és a szülésről. Ott volt az orvosom, a férjem, és két szülésznő, akik felváltva viselték gondomat. Igaz, az egyikük flamandul beszélt hozzám, de azért megértettük egymást valahogy.
- Az idei rendezvény jelmondata a „Családdá születünk” – miért fontos hirdetni a családot, a család jelentőségét?
Kevés megkérdőjelezhetetlen értéke van a modern világnak. A család ilyen. A család mindennek az alapja. Egy olyan mag, amelyben az együtt élő 2-3-4 vagy több ember, valóban az együttlét minden egyes pillanatában önmaga lehet. Feltéve ha a viszonyrendszer megfelelően működik. De családdá születni gyermek nélkül is lehet. És fordítva: egy gyermek születése nem feltétlenül jelenti azonnal egy család születését.
- Van-e testvére? Milyen gyerekkora volt?
Öcsém, András, 26 éves. Féltestvérem, Soma pedig 9. A gyerekkorom pedig... az egész weboldal kevés lenne, hogy elmondjam, milyen fantasztikus volt. Akik bele-beleolvasnak a cikkeimbe a Nők Lapjában, tudják, hogy milyen gyakran emlegetem a feledhetetlen igali nyarakat, na és a kaposvári éveket. Ez az időszak tanított meg az élet egyszerű értékeinek tiszteletére, a természet szeretetére, az igazi, mély emberi kapcsolatok iránti igényre. Nagyon igyekszünk, hogy a lányunk is hasonló emlékeket őrizzen majd a gyermekéveiből.
- Hogyan tudja összeegyeztetni a családot a hivatásával, munkájával? Ki segíti?
Örök kérdés, amelyre nincs tökéletes válasz. Bár nagyon keresem – ahogy keresi minden egyes dolgozó anyuka. Nekem két hivatásom van: az édesanyaság és az újságírás. Ezt a kettőt kell olyan egyensúlyba hoznom, hogy mindenki a lehető legkisebb kompromisszumot kösse. De szerencsésebb helyzetben vagyok, mint azok az anyukák, akik minimálbérért dolgoznak kötött munkaidőben. Lola és én a délelőttöket együtt töltjük, és sokszor hétköznap is el tudunk lopni magunknak egy-egy szabadnapot.
- Milyen típusú szülő: mennyire aggódik gyerekéért (rögtön orvost hív, vagy próbálkozik egyedül megoldani a gondot, telefonál?)
Aggódós anyuka vagyok. Nem hívok azonnal orvost, de mérhetetlenül ki tudok borulni azon, ha a gyerkemet szenvedni látom. Ilyenkor másra sem tudok gondolni, és azt kívánom, bárcsak inkább én lennék beteg.
- Hogy töltik szabadidejüket? Hova járnak családilag szórakozni?
Nincs annál jobb, mint amikor együtt vagyunk, mi hárman. Olyankor Lola is egészen más kicsi ember lesz. Majd kicsattan az izgalomtól, hogy vajon mi lesz a következő kaland. Mivel a lányom édesapja brit állampolgár, sokat utazgatunk az országban. Legutóbb Egerben töltöttünk egy napot. De gyakran megyünk az édesapámhoz, Kaposvárra is. Na és persze, amikor tehetjük, Angliába, az ottani nagyszülőkhöz. Lola két és fél éves korára majd’ 40 ezer kilométert utazott. Megkerülhette volna a földet!
- Milyen óvodába/iskolába jár gyermeke?
A lányunk másfél éves kora óta bölcsődés. Szeptembertől pedig óvodába megy. Nagyon várja!
- Van-e egy jó története saját vagy csemetéje gyermekkorából?
Minden család élete tele van jó történetekkel. Ezek a történetek pedig nagyon hasonlítanak egymáshoz. Egy olyan „nemzetközi” családban, mint a miénk, talán hatványozottan előfordulnak mulatságos helyzetek. Kezdve anyuka és apuka különböző hozzáállásától a gyerekbetetségekhez, egészen a gyermek kétnyelvű neveléséig. Ez utóbbi folyamatosan szolgáltat vicces szituációkat. A férjem gyakran felhív, hogy nem érti, mit mond neki Lola, aki akkor éppen csak magyarul hajlandó beszélni.
Közösségi hozzászólások: