Boldog gyerekkorom ès kiegyensúlyozott kapcsolatom volt a szüleimmel. Sokàig fel sem merült bennem, hogy van olyan szülő, aki nem szereti vagy nehezen fogadja el a gyerekèt. 

Először az íràsaimra èrkező rosszindulatú hozzàszólàsok kapcsàn merült fel bennem a kèrdès: mièrt zavar màs anyukàt, hogy a gyerekemről àradozom?  

Èn mindig örömmel hallgatok másokat, amikor dicshimnuszokat zengenek a gyerekükről. Szàmomra a vilàg legtermészetesebb dolga, hogy minden szülő a sajàtjàt tartja a legszebbnek, legokosabbnak. 

Idővel ràjöttem, hogy az íràsaimat elsősorban azok szeretik, akik hasonlóan èreznek a gyerekük irànt, ès àtèrzik a feltètlen szeretetet, amit Fanni irànt èrzek.

Rà kellett èbrednem, hogy nem mindenki rajong a gyerekèèrt. Sőt van, akit kifejezetten idegesít a gyereke habitusa, temperamentuma. 

Mostanában egyre többször szembesülök ezzel a jelensèggel. Ilyenkor mindig eszembe jut a tűz ès víz apa-fia pàros. 

Gyereket nevelni mèg úgy is nehèz, hogy feltètlen szeretet van köztetek. Micsoda kihívàs lehet azoknak a szülőknek, akik olyan gyereket kapnak a sorstól, aki valamièrt nehezebben kerül közel a szívükhöz!

Minden gyerek tanít valamit nekünk, szülőknek. Feltètlen szeretetet, türelmet, lemondàst. Azt hiszem azok a szülők, akikhez olyan gyerek születik, aki nagyon különbözik tőlük, az elfogadàssal kapcsolatban kapnak èletfeladatot.

Forrás: Lányomnak az életről 
Indexkép: Depositphotos.com