Aztán kapunk viszonylag könnyen és kevésbé könnyen elsajátítható gyakorlatokat, tanulható (?) mondatokat arra nézve, hogyan kezeljük a hisztit. Viszont azt éreztem ki az írásból, hogy a jelentőségéhez képest kissé elnagyoltan, felszínesen és néha pontatlanul fogalmazva írja le ezt az amúgy meghatározó jelenséget.  A teljes cikk itt olvasható: http://mindsetpszichologia.hu/szulok-a-hiszti-ellen/

Ezért úgy gondoltam, hogy fontos lenne közelebbről is megnézni, hogy mit is jelent a "gyermeki hiszti", -ha egyáltalán annak nevezhető- és mit lehet tenni valójában ezekben a helyzetekben.

Kezdem azzal, hogy szerintem az egy természetes és életkori szinten adekvát viselkedés, amikor egy 1-3 éves gyerek heves érzelmi reakciókat mutat, ha valamilyen ellenállásba ütközik, tehát valamiben tehetetlen. Mert valójában alapvetően erről van szó.  A gyerek akkor is tehetetlen, ha pl. éppen nem tud két összeragadt legókockát szétszedni, és akkor is, ha valamire én mondtam neki nemet. De gyakorlatilag bármiben érezheti ezt a tehetetlenséget, amiben a képességei még nem teszik lehetővé, hogy egyedül megoldja.

Vagyis: azért sír, dühöng, stb. mert ő tenne, menne, csinálná, de elakadt és nincs még más eszköze, hogy kifejezze a frusztrációját, csak ez. Ezért én ezt a fajta viselkedést önmagában nem nevezném hisztinek.

Na, de látunk üvöltő, agresszív, magát földre vető, toporzékoló gyerekeket is ők sem hisztiznek, hanem a frusztrációjukat fejezik ki?
Nos azt  kell mondjam, hogy részben igen, ugyanúgy a frusztrációjukat fejezik ki, de ehhez a szélsőséges megnyilvánuláshoz már sok egyéb tényező is hozzájárul. Mik ezek?

Egyrészt az, hogy én, mint szülő bizonyos helyzetekben akkor is engedtem, amikor ezt nem szabadott volna. Pl. mi történik akkor, amikor a gyerek egy kis kocka csoki után kéri az egész táblát. Elsőre azt mondom neki, hogy: "nem, nem ehetsz többet". Erre ő tovább próbálkozik, mert a vágy attól még benne van, hogy megkapja, amit akar, hiába mondtam én nemet. Aztán mivel 2x, 3x is nemet kap, jön a frusztráció: akadályba ütközött a vágya.  Ilyenkor -ilyen jellegű belső szabályozása még nem lévén- szabadjára engedi az érzéseit: üvölt, sír, hiszen én kvázi nem értettem meg, hogy neki kell a több csoki. Ha ezen a ponton bennem elkezd futni egy "háttérprogram", ami ilyen "belső monológokban" nyilvánul meg, hogy "végül is miért is mondtam nemet? miért is ne ehetne meg még jó nem egy tábla, de egy fél tábla csokit? mi baja lehet tőle? miért is vagyok vele ilyen kemény?...stb.", akkor valójában helyette inkább magammal kezdek foglalkozni, megrendül  a magam "jó-anyaságába/apaságába" vetett hitem és arra jutok, hogy "nem lehetek ilyen rossz, gonosz szülő, adok neki még fél táblát". Így -látszólag- minden rendben van, mert a gyerek megnyugszik, mert kapott valamit, a szülő is megnyugszik, mert nem érzi magát rossz szülőnek, sőt: nem is engedett a gyereknek, mert nem az egész tábla csokit adta oda, csak a felét, úgyhogy még akár határozottnak is érezheti magát!

Ezzel szemben mit is ért ebből a gyerek? "Elég csak egy kicsivel tovább sírnom, könyörögnöm és elérem, amit akarok. Igaz, hogy most csak fél táblát kaptam, nem egészet, de az pont féllel több, mint az az egy kocka, amit elsőre". Tehát elindítottam a gyereket azon az úton, hogy: "ha el akarsz érni valamit kedves gyermekem, akkor csak addig kell hisztizned, míg megkapod. És ha elég kitartó vagy, egyre többet kaphatsz". Nos, úgy gondolom, hogy a nyilvános helyen üvöltve toporzékoló gyerekek viselkedése mögött ez a folyamat és egy, -vagy kettő- magában bizonytalan szülő áll, aki nem képes szeretettel, határozottan nemet mondani, kereteket tartani egy adott helyzetben.

Nézzük meg a másik oldalt: Mi van akkor, ha azt tesszük -amit a cikk is helytelenít- hogy szándékosan figyelmen hagyjuk a gyerek jelzését?
Képzeljük el a helyzetet: a gyerek benne van éppen egy számára nehezen, vagy nem kezelhető helyzetben, amiben tehetetlen, frusztrált -ebből a szempontból mindegy, hogy én mondtam neki nemet a csokira, vagy éppen két legókockát nem tud szétszedni- és akihez a legmélyebb bizalommal kötődik, akitől az élete, a jól-léte függ, akitől azt kapta, tapasztalta eddig, hogy "kitalálta a gondolatait is", minden szükségletére megfelelően reagált most, hogy bajban van, nemhogy nem segít, hanem elfordul tőle.

Mit éreznénk mi egy hasonló helyzetben a párkapcsolatunkban, amikor éppen tehetetlenek vagyunk egy mondjuk munkahelyi helyzetben és a társunkhoz fordulunk megértésért, segítségért, és ő ránk se figyelne, hanem mondjuk nézné tovább a tévét? Gondolom minimum rosszul esne, de lehet, hogy elmenne a kedvünk akár örökre is, hogy bármit is megosszunk "szeretett társunkkal".

Nos, valójában ilyenkor a gyerekben is hasonló történik, csak még mélyebben: nem leszokik a hisztiről, hanem megrendül benne az -addig jó esetben feltétel nélküli- un. "ős-bizalom" a szülő iránt és azt tanulja meg, hogy: "hiába fordulok anyámhoz/apámhoz, amikor bajban vagyok vagyok, elfordul tőlem, nem számíthatok rá". Mi ennek a további következménye? A gyerek lelkében ez nagyon mély fájdalmat, sebet okoz. De mivel még kicsi, és továbbra is függ az élete a szülőtől, így nincs más választása, mint hogy valahogy túlélje. Ezért nem "hisztizik" többet, mert látta, hogy hiábavaló, "jó gyerek" lesz, csendes, szófogadó, de egy életre megtanulja, hogy: "csak magamra számíthatok", "nem bízhatok senkiben, pláne nem abban, aki közel van hozzám".

Tehát addig jutottunk, hogy se az nem vezet jóra, ha engedékeny vagyok, se az, ha nem veszek tudomást a "hisztiről".

Mi történik akkor, ha elkezdem nálam okosabb -vagy annak vélt- emberek tanácsait követni és megtanulom, hogy -maradva a csokis példánál- olyankor, ha már adtam a gyereknek egy kocka csokit, de ő többet akar, akkor nemet kell mondani és hiába követel többet, akkor is tartani kell magunkat hozzá, mert az a jó a gyereknek, ha mi határozottak vagyunk?!

Itt kettéválik a válasz lehetősége, mert felmerül az, hogy: miért mondtam nemet? Ha valóban ez fakad belőlem és nekem is ez a meggyőződésem, akkor érdekes módon működni fog. Nyilván nem egyből, mert a gyereknek ezt is gyakorolnia kell, mint ahogy bármi mást. Ha viszont csak azért mondjuk, mert valaki azt mondta, hogy ez így helyes, de belül "sajnálom szegény gyereket", akkor elkezd szétválni az, amit valójában érzek, gondolok, amilyen állapotban vagyok attól, amit mondok, teszek, mutatok éppen. Ilyenkor a gyerek nem tudja mire is reagáljon... A határozottnak látszó "nem"-re, vagy a mögötte érzett bizonytalanságra? Kis ismétlés-szám után a belső bizonytalanságra fog reagálni úgy, hogy maga is bizonytalan lesz attól, hogy nincs egy biztos és egyértelmű, valós "tükre", viszonyítási alapja, ami miatt fokozódni fog a "hiszti"-ami valójában a félelem, és frusztráció, mert nincs biztos fogódzója, kerete – és követelni fogja a tábla csokit, mert érzi, hogy a szülő valójában odaadta volna és az amúgy bizonytalan szülő egy idő után -a tanultak ellenére- valóban oda is fogja adni neki, mert ő "szívből" már az elején is odaadta volna annak a "szegény gyereknek", csak hát ezek az okos szakértők azt mondták, hogy nem szabad. Így most "szegény gyerek" még "sérült is", mert kénytelen volt megtapasztalni az ő "szívtelenségét". És jön a lelkifurdalás, a bűntudat és ennek enyhítésére: a gyerek kényeztetése többek között csokival...

Nem mellesleg azt is tanulja ebből az ambivalens viselkedésből, hogy "ha éppen ideges, szomorú, frusztrált, döntésképtelen, bizonytalan stb. vagyok, akkor elég úgy csinálnom, mintha nem lennék az és akkor megoldódik..."

Mi lenne akkor az "üdvözítő"?

Fontos megértenünk, hogy a gyereknek a szülő a viszonyítási pont, a követendő példa, a tükör. A személyiségével "tanít", nem a szavaival.

Így önmagában az, hogy valamit megtanul mondani, elmagyarázni stb. ha az nem önmagát, az aktuális, valódi érzéseit fejezi ki, akkor önmagában nem old meg semmit, mert a gyerek mindig arra reagál amilyen vagyok, és nem arra, amit mondok, vagy mutatni szeretnék neki.

Azt is fontosnak tartom kiemelni, hogy ahogy ránéztünk, ahogy viszonyultunk, ahogy beszéltünk vele, ahogy értékeltünk -valójában, nem a szavak szintjén- úgy fog majd ő is viszonyulni felnőttként saját magához. Ha bizalmat sugároztam felé, akkor lesz önbizalma. Ha a helyén értékeltem, akkor helyén lesz az önértékelése. Ha becsültem, örültem önmagában annak is, hogy van, és nem kellett neki valamilyennek lennie a megbecsülésemért, akkor lesz elegendő önbecsülése is. Minden, amit igazán sugárzok felé, azok lesznek a személyiségének az alapjai, későbbi erőforrásai vagy kevésbé ideális esetben: gátjai, korlátai.

Tehát: Ha eddig nem voltam rendben, akkor először magamban kell rendet tennem. Ismernem kell az alapjaimat, a határaimat, kereteimet, képességemet, tisztában kell lennem azzal, hogy valójában mik a számomra fontos és kevésbé fontos dolgok és -nem utolsó sorban- rendelkeznem kell nekem is a -én úgy szoktam hívni, hogy- a megfelelő szintű "három ö"-vel: önismerettel, önbecsüléssel, önbizalommal. Amíg ez nincs meg bennem, körülöttem sem lesz rend.

Ideális esetben ennek a folyamatnak -amit hívhatnánk más oldalról nézve a felnőtté válás folyamatának is- a gyermekem születése előtt kellene jórészt lezajlania -majd vele együtt tovább folytatódnia és sosem lezárulnia.

Mi van akkor, ha csak "utólag", a gyerek születésével döbbenek rá, hogy nem tudok számára biztos pont, stabil énhatárokkal rendelkező felnőtt lenni?

Szerintem a következőket:

1. Ha már felismertem, hogy nem tudom megfelelően kezelni a helyzeteket, el kell kezdeni önismerettel foglalkozni. Minél korábban, annál jobb. Természetesen nem árt hozzá olvasni is, de amit magam is megtehetek magamért az az, hogy elkezdek kíváncsi lenni önmagamra ahelyett, hogy "jó anya/apa" akarok lenni. A kíváncsiság, az "önismeret" első következménye az szokott lenni, hogy a negatívumokat, a "rossz dolgokat" kapásból, felismerem magamban. De ha túl vagyok az első szörnyülködéseken, azért jó esetben felismerem azt is, hogy ezeket pont azért érzem, mert jó, ideális, vagy szélsőséges esetben: tökéletes akartam lenni. Ahhoz képest pedig mindig csak rossz, nem ideális, tökéletlen lehetek, ami nyilván nem jó érzés, egyfajta csalódás magamban. Ha már gyerek is van, akkor fokozódik: "eddig csak magam nem éreztem jónak, de mostmár a gyerekem is azt üvölti nekem, hogy gonosz vagy, utállak..."

2. Ha már nem akarok tökéletes lenni, és már nem csak rossznak látom magam, elkezdhetem magamnak megengedni azt is, hogy ne valahogy csináljam a dolgaimat, hanem pont úgy, ahogy éppen képes vagyok, amiben akár még hibázhatok is. Hiszen ha már nincs irreális elvárásom magammal kapcsolatban, akkor nem is "kell" frusztrálódnom, csalódnom és félnem a "saját büntetésemtől".

3. Ha már elkezdtem magamnak megengedni, hogy önmagam legyek, akkor egyre inkább el tudom engedni a merev szabályokat, kötöttségeket, hiedelmeket is, amikbe eddig kapaszkodtam -mert nem voltam stabil, ezért kellett mindig valamibe kapaszkodni- és tudok rugalmas és laza is lenni úgy, hogy közben a belsőm -ami olyan, amilyen- szilárd, stabil marad. Hiszen ha már nem kell irreális elvárásoknak, szabályoknak megfelelnem, akár lehetek laza, játékos és vidám is.

4. Ha már ezt meg tudom engedni magamnak, akkor már nem kell mindig magammal foglalkoznom, magam miatt aggódnom, hanem a gyerekemre is kíváncsi leszek és őt fogom látni, hogy milyen és nem akarom, hogy olyan jó, okos, ügyes gyerek legyen, mint amilyen én felnőttként sosem leszek, hanem neki is meg tudom engedni, hogy önmaga legyen. A félreértések elkerülése végett hozzáteszem: ez nem azt jelenti, hogy akkor mindent szabad a gyereknek, és persze azt sem, hogy magára hagyom, mert majd úgyis kibontakozik, megoldja maga is, hanem azt, hogy mindig az életkorának, habitusának megfelelő kereteket, körülményeket, adok neki, tehát: biztonságos körülményeket biztosítok számára a kibontakozáshoz. A keretek mindig biztonságot, kapaszkodót jelentenek, sosem korlátokat. A keretek segítenek, a korlátok -mint ahogy azt a szó hűen tükrözi is- korlátoznak.

5. És végül, de nem utolsó sorban: Ha mindez -az egyébként akár hosszú- folyamatot egyedül nem sikerül vinni, akkor segítséget kell kérni és el kell menni szakértőhöz. Egy személyes segítő- vagy terápiás kapcsolat nagyon sokat tud lendíteni a folyamaton sőt, ha már annyira sok a lelki sérülésünk, annyira eltávolodott már az önértékelésünk a reálistól, akkor átmenetileg mindenképpen kell egy reális, biztos viszonyítási pont: egy segítő, egy terapeuta személyében, mint ahogy a gyereknek is szüksége van arra bizonyos biztos, biztonságot, kiszámíthatóságot nyújtó szülőre ahhoz, hogy önmagára találjon.

+1 Ha a gyerekünkön tapasztaljuk azt, hogy sokat hisztizik, dühkitörései vannak, agresszívvé vált, vagy bármilyen módon nagyot változott a viselkedése ahhoz képest, mint amilyen volt, célszerű családterapeutát keresni és az egész családnak részt venni egy terápián, mert a gyerek általában a családnak, mint rendszernek lesz a tünethordozója és nem elég őt külön "beadni megjavítani", hanem érdemes azt megnézni, hogy mi az a működési mód, ami létrehozta az ő tünetét. (Bővebben a családterápiáról lásd: Család- és párterápiáról)

Illusztráció: Andii Samperio képe a Pixabay -en.