Ezért arra gondoltam, hogy a „mit csináljunk ha…”, „vagy bejön, vagy nem” típusú általános tanácsok helyett, inkább egy olyan szemszögből mutatnám be a párkapcsolatok sajátosságait, amely kutatásokon, vizsgálatokon, terápiás tapasztalatokon nyugszik, mert ezzel az olvasóra bízhatom, hogy a saját tapasztalatai alapján vonja le a következtetéseit, élje meg „aha élményeit”, ami sokkal értékesebb, hasznosabb, mint a „konzerv-tanács”.

Induljuk ki abból az evidenciából, hogy az első tapasztalata az emberi kapcsolatokról mindenkinek az édesanyjával van (akkor is, ha születése után örökbe adják, hiszen 9 hónapig együtt élt, kapcsolódott vele), így talán az sem meglepő, hogy minden kapcsolatunk ennek az elsődleges kapcsolatnak tükrében alakul.

Kapcsolatokat, családokat vizsgálva, E. Bader és P. T. Pearson érdekes megfigyelésre jutottak (1988): a párkapcsolatok fő fejlődési szakaszai párhuzamba állíthatók a Mahler-i gyermeki lélek-fejlődési szakaszokkal. Vagyis ahogy az anya-gyerek kapcsolatában folyamatosan változnak a gyerek autonómia –függetlenségi- és kötődési igényei az életkorának  előrehaladtával, ugyanúgy változnak a kapcsolatokban is az ismerkedéstől egészen az érett kapcsolatig. Valamint azt is megállapították, hogy az anya-gyerek kapcsolat milyensége, problémái alapvetően meghatározzák a későbbi párkapcsolatok minőségét. Olyannyira, hogy ezek a párkapcsolati problémák is jellemzően ugyanabban a fejlődési szakaszban, hasonló módon bukkannak fel, mint gyerekkorban.

Melyek ezek a szakaszok?

Jó esetben a párkapcsolatok 4 fő fejlődési fázison mennek keresztül.

Az első, a szimbiózis időszaka. A szerelem a „rózsaszín köd” időszaka, amelynek egyik fő jellemzője a „MI” élménye, amikor eltűnnek a különbségek, a határok egymás között. A partnerek állandó együttlétre vágynak, lehetőleg kizárva a külvilágot, megélve, hogy: „egyformák/ugyanolyanok vagyunk”, „pontosan azt kapom, amire szükségem van”, „nem tudnék nélküle élni”. Ez a szakasz –a sok „szárnyaló érzésen” túl- egyúttal fontos alapját is képezheti az egész további kapcsolatnak. Itt kezdik megismerni egymást, itt kezdik el kialakítani közös szokásaikat, értékrendjüket: szexuális, szociális, és anyagi értelemben is. De fontos abból a szempontból is, hogy az itt megélt pozitív élmények, egyfajta „kapcsolati aranytartalékot” képeznek a későbbi nehezebb, esetleg válságos időszakok megélése idején.

Viszont ahogy az élet egyéb területein –pl. a fent említett anya-gyerek kapcsolatban- is, úgy itt is: ha túl sokáig marad fent ez az időszak, okozhat problémákat, „elakadásokat” a fejlődésben.

Jellemzően két típusa van az ebben a szakaszban történő elakadásnak:

Az egyik az „Egyek vagyunk” típusú pár, akik hosszú ideje, mintha össze lennének nőve: közös munka, közös programok, „mindig, mindent együtt”, ugyanaz a gondolkodás, ízlés. Az egyén nem gondolkodik azon, hogy neki mi lenne a jó, hanem „csak az a jó, ami mindkettőnknek jó”. Ehhez kapcsolódik az is, hogy az egyén elnyomja –vagy meg sem éli tudatosan- a saját szükségleteit, vágyait.
Jellemző még, hogy ezekben a kapcsolatokban hiányzik a távolság egymás között. Ezt úgy értem, hogy mivel „mindig, mindent együtt” tesznek, elveszik a „hiányzik a másik, vágyom rá” típusú érzés, valamint túl megszokottá válik a partner, nincs benne izgalom, meglepetés, kvázi „túlságosan is (ki)ismerik” egymást. Ennek egyik látványos következménye, hogy csökken a szexualitás iránti vágy. Ehhez persze gyakran társulnak magyarázatok is: „nekünk már nem fontos a szex”, „mi ennél a fizikai szintnél magasabb szinten éljük meg a kapcsolatunkat” stb.
Gyakran a funkcionális meddőség oka is ide vezethető vissza, hiszen a túl szoros kapcsolatba „nem fér be egy gyerek”.
Általában hiányoznak a konfliktusok, viták, „mi sosem veszekszünk”, viszont ebből kifolyólag megjelenhetnek testi tünetek, vagy a közös gyerek lesz a tünethordozó. Az ilyen pár gyakran azt fogalmazza meg, hogy: „a kapcsolatunk tökéletes, csak a gyerekkel van baj”.
Még amit megemlítenék, mint jellemzőt, hogy sokszor hiányoznak a barátok, külső kapcsolatok.
Fontos kérdés, hogy miért marad fenn tartósan ez az állapot? Legtöbbször az egyedülléttől, elhagyástól való félelem húzódik meg a háttérben, aminek –ahogy a bevezetőben utaltam rá- gyerekorri gyökerei lehetnek. Ha valaki gyerekként túl sokat volt egyedül, elhanyagolták, nem figyeltek rá eléggé, érezheti úgy, hogy „egy percre sem tud lemondani a párjáról”, vagy ha valamilyen okból mégis muszáj, heves félelmet, szorongást él meg egyedül.

A másik ugyanebbe a szakaszba tartozó probléma kör a: „Se vele, se nélküle” típusú kapcsolat, aminek egyik fő jellemzője, hogy a felek nem tudják átadni magukat a másiknak, mert hiányzik a bizalom érzése. Jellemzően szorongó, és un. „ambivalens kötődésű” emberekre jellemző, ami alatt azt értem, hogy: egyszerre tartanak az egyedülléttől és a túlzott közelségtől is. Ha túl közel kerülnek egymáshoz, akkor hirtelen túl sokká válik a másik, ezért ahhoz, hogy eltávolítsák, elkezdik kritizálni, piszkálni, „beszólni”. Emiatt el is fajulhatnak a viták, akár tettlegességig. Ezzel azt érik el, hogy a másik valóban elkezd távolodni, de amikor eljut a  kapcsolat határáig, vagyis már elviselhetetlen távolságba kerül, -ami viszont félelmetes, ijesztő, „mi lesz velem egyedül?”- akkor a pár újra vissza akarja húzni a közelségbe. Ennek egyik jellemző megnyilvánulása a „békülős szex”, ahol „magas hőfokon”, testi szinten élik meg az „újra egy(ütt)” érzését.  A „túl közel”, „túl messze” állapotok állandó váltakozásával végtelenített játszmákba tudnak bonyolódni, így az ilyen párok akár többször szakítanak/válnak, majd újra kibékülnek.

A második fontos mérföldkő a párkapcsolatban, ahová –jó esetben egyszerre jutnak el a párok a szimbiózis szakasza után- a leválás –differenciálódás- időszaka. Ennek a szakasznak a fő jellemzője az „ÉN” élménye, vagyis: újra fontossá kezdenek válni az egyén saját szükségletei, igényei, vágyai. Eltűnik az un. „rózsaszín köd”, elkezdik egymást reálisan látni. A közös tulajdonságok megélése után az egyéni különbségek kerülnek előtérbe.
Ebben a szakaszban egy olyan közös életstílus kialakítása lenne a fő cél, amiben egyik fél sem érzi magát korlátozva, elnyomva, viszont a jogos biztonság igénye is kielégül. Sok egyezkedés, termékeny viták jellemzik ezt a szakaszt, amiben először általában ugyan a másik megváltoztatása a cél, de később ez átalakul a másik, a másság, a különbségek elfogadásába.

Viszont erre a szakaszra is vannak jellemző elakadások. Ilyen pl. a „Ne hagyj cserben” típus, ahol az egyik fél még szívesen maradna a szimbiózisban: „maradj velem, legyünk inkább együtt”, a másik viszont már nem szeretne csak ebben létezni. Ezért ilyenkor aki maradna, az elkezd kapaszkodni, haragudni a másikra, bűntudatot kelteni, érzelmileg zsarolni. A korábbi egyensúly, egyenlőség, biztonság érzése felborul, amitől a szimbiotikus igényű fél elhagyatva érzi magát, mindent bevet, hogy csökkentse a távolságot a másiktól, míg a már differenciálódni vágyó fél önállóságra törekszik, harcol, küzd a szabadságáért. Kialakul a „régen minden jobb, harmonikusabb volt” érzése.
Ennek az elakadásnak a háttérben gyakran elgyászolatlan veszteség élmény húzódik meg. Gondolok itt pl. a szülő-gyerek kapcsolat elvesztése miatti feldolgozatlan gyász, „nosztalgia” érzésére.

A másik elakadás típus, amikor azt kommunikálják egymásnak, hogy: „Változni fogok, ha Te is változol”. Ez akkor fordul elő, amikor mindketten egyszerre szeretnének kilépni a szimbiózisból, viszont nem hajlandóak kompromisszumokra, csak a másikat akarják megváltoztatni, csak elvárásaik vannak. Kialakulnak a „Kinek a munkája/hobbija/elfoglaltsága fontosabb?” típusú veszekedések vagy az „Én nem akarok alkalmazkodni, alkalmazkodj Te” –elvárása. A hátterében itt sokszor a kamaszkori lázadás elakadása, meg nem élt kamaszkor húzódik meg, amit ekkor szeretnének bepótolni.

A következő párkapcsolati fejlődési szakasz a Gyakorlás időszaka. Fő jellemzője az „ŐK” fontossága, élménye. Ebben a szakaszban átmenetileg sokkal fontosabbá válik a külvilág, a külső megerősítés, az igény a függetlenségre, mint a kapcsolat. Az „Önmagam akarok lenni”, „Mire vagyok képes a világban?” típusú hozzáállás. Ezzel párhuzamosan megfigyelhető, hogy jelentősen csökken az együttérzés, az empátia a pár iránt, és csökken az igény a biztonságra is.
Tapasztalatok szerint ez a szakasz egy egyik legnehezebben megélhető szakasz, nem véletlenül –ha korábbi elakadások vannak-, itt történik meg a legtöbb válás.

Két jellemző elakadást figyelhetünk meg itt, az egyik a „Ne hagyj el” típus, ahol a szimbiózisa vágyó fél –az előző szakasznál leírtakhoz képest- sokkal nehezebben éli meg az empátia hiányát, önzőnek, szinte kegyetlennek látja a másikat, mindennél jobban vágyik arra, hogy „Minden olyan legyen, mint rég”. Ezzel szemben a „gyakorló fél” nem akar semmilyen függőséget, elutasít minden kötöttséget, lázad, menekül.

A másik típusú elakadás itt a „Ha Te is, akkor én annál inkább” típus. Itt a fő problémát az egymással való versengés okozza, hiszen mindkét félnek egyszerre válik sokkal fontosabbá az, ami kívül van. Itt azt élik meg, hogy: „Ha közel vagyok a másikhoz, akkor le kell mondanom magamról”, így nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem képesek kompromisszumot kötni.

Az utolsó fő párkapcsolati mérföldkő, az un. „Újraközeledés” szakasza. Fő jellemzője és egyben célja: a „TE” fontosságának újra megélése. Itt újra átélik a meghittséget, az összetartozás élményét az én-határok elmosódása, önfeladás nélkül. „Megjártam a világot, kipróbáltam magam, újra itt vagyok Neked, és Te nekem”. A másik akár távol is lehet aktuálisan (pl. munka miatt), megvan a bizalom, tudja, hogy nem hagyja el, nem rendül meg a biztonság érzése ekkor sem. Ott van a „Megteszem érted és bízom benne, hogy Te is megteszed értem” érzése, vagyis: valódi lelki intimitás alakul ki köztük. Ebben a szakaszban folyamatos a konszenzusra törekvés, az egyeztetés az „ÉN” és a „MI” érdekei között: aktuálisan éppen melyik a fontosabb.

Claudia Peters képe a Pixabay -en.

Jellemző elakadások ebben a szakaszban a „Fél lábbal kint, fél lábbal bent”. Ilyenkor az egyik fél még „gyakorlásban” lenne, a másik már „újraközeledésben”, így mások az igényeik –az egyik még kifelé menne, mikor a másik éppen visszatérne- ezeket nehezen tudják egyeztetni. Viszont ez már sokkal kevésbé viharos probléma, mint az előzőek. Természetesen a kapcsolati igény attól is függ, hogy milyen hosszú kapcsolatról beszélünk. A másik típusú elakadás az, amikor egyik fél még szimbiotikus igényekkel él, amikor a másik újra közeledne, de ez –a fentiek tükrében talán nem meglepő módon- rendkívül ritka.

Nos, aki idáig eljutott az olvasásban, annak gondolom közben beugrottak jelenetek, mondatok a saját párkapcsolatából, próbálta elhelyezni magát, magukat valamelyik szakaszba. Ha ez nem pontosan sikerült, az nem véletlen, hiszen ezeken túl nagyon sok egyéb tényező is érezteti hatását egy kapcsolatban. Pl. fontos, hogy melyik fél milyen egyéni fejlődési szakaszában van éppen, vagy később a gyerek(ek) születésével a család tagjai hogy hatnak egymásra: hiszen –ahogy a kapcsolatok is, úgy- a család is több, mint az egyének összessége.
Továbbá ezekhez jöhetnek még egyéb meghatározó elemek: az előző generációk családi, párkapcsolati mintái, a szociális, társadalmi hatások és történhetnek váratlan események –haláleset, baleset, munkahely elvesztése stb.- amik szintén jelentősen befolyásolják egy kapcsolat minőségét.

Akik a fentiek fényében úgy érzik, hogy kapcsolatuk elakadt, megrekedt, vagy nem azt, nem úgy adja már számukra, mint amit addig, de nem szeretnék feladni, keressenek bizalommal, segítek.
Ha kérdése merült fel, azt felteheti alább a Kérdezz-felelek-re kattintva, ha személyesen találkozna velem elérhetőségeimet is itt találja.

Nyitókép: Karen Warfel képe a Pixabay -en.