Felhív, sms-st küld, nyomakodik... csináljunk oda-vissza kezelést. Egyébként mi is az az EM Transzformáció? – kérdezi. Aztán eltűnik. Napokra, hetekre. Felbukkan, újabb erőszakos üzenetet küld: mikor találkozunk már? Hol tegez, hol magáz. Fogalma sincs az alapvető kommunikációról. Mégis nyomakodik. Nem tartja be az illem legalapvetőbb szabályait se.

Felbukkan és örömködik, hogy ’Dejó, hogy most tartok jógát, ő akkor jön.’ Aztán mégsem... ja, dolgozik... szóval mégsem jó az neki. Próbálok vele értelmes kapcsolatba kerülni: mikor jó neki? Hogyan szeretné? Mi a célja mindezzel? Mit is akar tulajdonképpen megismerni? Ha tudom az irányát, célját, jobban tudok kérdezni és javaslatokat adni. Már az is információ, mivel is foglalkozik.

Alig kapok értelmes információt. Ha tudom, tudnám Viki a foglalkozását, abból már ki lehetne a napok terhelését következtetni. Tudom, hogy melyik időszak lehet neki jó – munka után délután, mely napokon? Vagy ha szabad valamikor, lehetséges-e a délelőtt a találkozónkra. Hát nem derül ki.

Két hónappal ez után a macska-egér játék után végre értelmes választ kapok: értékesítő, pincér, amúgy meg tudom, hogy versenyez, testépítő. Extrém módon túlhajtja a testét. Két és fél hónap után sikerül vele időpontot egyeztetni. 9 óra helyett fél 10-re van időpontja. Várom reggel. 8-kor (amikor amúgy már rég el kéne/kellett volna indulnia) ír egy viber üzenetet: nem tud jönni. Elaludt. Ááááááááááááá! Negyed órás üzenetváltás után megígéri, hogy akkor felöltözik és elindul. 9-kor! Aztán 9-kor ismét egy újabb üzenet, hogy akkor 9.10-kor indul. De 9-kor még visszaír, hogyan akkor biztosan jöjjön-e? A betetőzése mindennek, hogy nincs pénze és tőlem kér visszahívást, miután alaposan letoltam, hogy ilyen módszerrel nem hogy sikert nem fog elérni, hanem csupán játszik az ügyfeleivel és pillanatok alatt a megbízhatatlan kategóriába kerül. Várom. Vajon tényleg ideér-e? Végül tényleg megérkezik.

A történet mesélésben – amivel kezdenem kell – az saját magam. Mert valahol-valahogy ezt az egész tortúrát én engedtem meg magamnak és még fel is húztam magamat miatta. Hogyan engedhetem meg magamnak, hogy ilyen „ügyfelem” legyen? Miért játszom a saját időmmel, idegeimmel ilyen módon? Hol és miért jó ez nekem? Hol szolgál ez engem? Hol halogattam én ilyen módon és játszottam valaha mások idejével, idegeivel, életével? Miért használom, használtam ki az embereket ilyen módon és éltem vissza a türelmükkel? Miközben, ha rosszul sül el a dolog, őket hibáztattam. Miféle játszma-játékot játszottam én velük?

Szóval mindezeket kell magamban kioldanom, hogy megértsem, miért is kapom ezt a példát, mintát jelen életemben. Mert a felelősség az enyém is. Ha ilyen partnerrel dolgozom, akkor én milyen lehetek másoknak? Miután kioldottam magamból az ellenállást, dühöt és bosszankodást, alanyunk megérkezett. Megérkezett. Bár a kapu előtt kicsit bizonytalankodott. Ám végre itt volt.

Zavartan, elnézést kérve... hiszen még annál is később érkezett: Dugó, baleset és egyebek is közrejátszottak – így szabadkozott. Aztán ezen átlendülve javasoltam a ’reggeli lehetetlen készülődés–szerveződés–rossz érzések’ elengedését. Hiszen én tudom, felismerem, hogy ezek leginkább az önszabotázs*-ból fakadnak. Tehát jó lesz hamar elengedni őket! Némi bevezető után – hiszen először érkezett a hölgy, így a módszerről, szemléletről is kellett pár szót szólnom – neki is álltunk. Ezek után aztán gyorsan sikerült is az oldás. Meglepődött, milyen gyorsan, kellemesen elhagyta őt az ezekkel kapcsolatos rossz érzés.

Kép: bugent / Pixabay

Ahogy az előéletéről mesélt, hamar felbukkant két markáns és jelentősen negatív érzés benne. Kínálta a lehetőséget, hogy amikor korábban kórházba került, ott volt olyan élménye, ami nem esett jól neki. S miután már jobban volt, akkor is történt egy sztori. Mindez akadályozza a jelenkori életét. A második történetnél meg is érkezett egy kulcsmondat, amit átélt azzal kapcsolatban: – Megint egyedül vagyok! – és érkezett még: – Elhagytak! Magamra maradtam!

Ezek olyan ’végzetes’ mondatok, amelyek mutatják, mögöttük sokkal mélyebb fájdalmat, érzelmet rejt. S a múltra való utalás: ’megint’, sejteti az ismétlődés tényét. Ahogy a történet kibomlott, már látszott, ez nem e világ története. Egy előző életbeli történet tárult fel, mutatta meg magát. Alanyom finom, érzékeny lélek. Mint kiderült, az önismeretben egyre beljebb halad. Így könnyedén haladtunk a felkínált eset mentén. A századfordulón élt férfiember életének utolsó pillanata bontakozott ki belőle. Öngyilkos lett.

A fájdalom innen érkezett. S adta magát, hogy ilyen formán generációs mintát örökölt vendégem. Talán őt is, ezt a lelket, ott és akkor elhagyták. Ezért a bánat s hogy önkezével vetett végett életének. A fájdalom itt rejlett, bújt meg. Ennek a korábbi életnek a fájdalma volt. Ezt nevezem én – saját szóhasználattal – gyökér-oknak. Ezt keressük s találjuk meg ilyen módon, saját módszeremmel.

A lélek aztán, aki akkor távozott, ezt adta tovább, ezt tárta fel: – Nem állt ki magáért abban az életében! – ismeri fel az utolsó utáni gondolatában. Ez a felismerés, őszinte kinyilatkozás, ez az, ami kioldja sorsát cipelő utódja számára – most. Korábban ezt a fájdalmat adta tovább sorsokon, generációkon át. Ez hatott felmenői életére. Ki tudja, hányan viselték ugyanígy sorsát? (Gyaníthatjuk jelen esetben is, hiszen az édesanya egyedül nevelte fel lányát. Később talált csak új párjára, azaz alanyunk nevelőapjára. Neki is hasonló mondata, életútja lehetett.)

A lélek ezt hagyta hát örökül. Elmenetele s az akkor kimondott felismerés, visszatekintés – ez maga az oldás ténye! Ez a tudatosság segíti Viktória életét a jelenben. S oldja fel visszafelé az ősök irányába, s előre ugyanúgy adta tovább – hetedíziglen. Áldással köszönjük, hogy megmutatkozott, s lehetőséget adott az oldásra. Köszönjük a tanulást, s így engedjük útjára, távozzon megbékélve, s haladjon saját útján tovább a fénybe. A könny, ami megjelent, méltán ott lehetett. Viki máris érzi, hogy könnyebb s az eset, bár nem könnyű, de szépséges!

Aztán visszatérünk a reggeli problémára: az öltözködés problémájára. Hisz én azt állítottam, a felöltözés 3 perc alatt meg van. Na, de annak, akinek egy történet tanúsága szerint, az öltözékéhez s a vele való balesetének – összesározódott az „egyen-tréning-ruhája”. Ráadásul emiatt kinevették, szégyenbe hozták – így a szégyen, megszégyenülés lett a vége, annak nem igazán könnyű dönteni. Mit viseljen, mit vegyen fel? S az elme sem segíti. Hiszen egyre csak az jár a fejében – mióta ez az emlék aktiválódott –, hogy vajon ki mit gondolhat majd róla, ha ezt vagy azt veszi fel? Így ismétli unos-untalan ugyanazt a hezitálást, időhúzást, amit a belső kritikus elme-gondolatok küldenek felé. Vajon hogyan és hányszor idéződik elő ismét ez a megalázó helyzet, szituáció? S válik világossá, az ettől való félelmében telik az idő, bizonytalankodás, tesze-toszaság lesz úrrá rajta. És csak lép jobbra-balra, szinte látom, ahogyan az elméjében lefutnak a kritikus gondolatok. Mert a félelem saját útjára indult. És ami a tudat alatt mozog, azt nehezen irányíthatjuk! Az ítéletek hada görcsbe fog. Így akadályozza a mindennapi egyszerű rutin tevékenységet. S szinte látom, ahogy vívódik, emészti magát a szerkény előtt... s maga sem érti, miért nem indul el időben?

Ebbe akadtam hát bele. Szégyen, megszégyenülés – épp elég keserv! S ha most nála előjött, kioldjuk, minden valószínűség szerint e baj orvoslásra talál. Gyorsan enged a görcs, hamar elhalad, s megoldódik ez a probléma is. Minden rendben van!

Kép: Pexels / Pixabay

Történetünknek itt most vége is szakad. Hiszen a megismert szimpatikus kis hölgy minden problémája a múltban gyökerező sérülésekből eredt. S mivel ragyogóan értette a helyzeteket, a kulcsszavakat, s az érzelmeit pontosan le tudta írni, az oldás meglepő gyorsasággal – mint kés a vajban – haladt. (Azért azt jó tudni, hogy egy ilyen sorozat azért eltart 1,5-2 órát is. A kliens számára ez fel sem tűnik. Csak rácsodálkozik: Már ennyi az idő?)

Őt még az utazás ténye sem rendítette meg. Arcán s a testén láthatóan a megkönnyebbülés jelei látszódtak. Derűsebb lett, könnyed vidámság lett rajta úrrá. Én pedig várom a későbbi beszámolóját a nyitottan fogadott változási jelekről. Mert abban biztos vagyok, hogy jobbra fordul a sorsa. S vágyait, céljait, hiszen így önmagát jobban értve, hamar és könnyebben eléri majd!

Szeretem ezeket a történeteket, a sikerekről, pozitív változásokról szóló visszajelzéseket olvasni! Ezért kedves olvasóm, ha hasonló gondjaid vannak, már tudod: van rá remek módszer, alkalom s lehetőség, hogy elhagyd! Várom hasonló élményedet!

* Önszabotázs: magunk elleni öntudatlan akció. Nevezhetjük az ego alattomos tevékenységének. Amikor (a lélek azon része, amelyik fél a változástól) felismeri, hogy a változás lehetősége közel van, mindent elkövet, hogy elkerülje azt. Ilyenkor csinálunk apróbb baleseteket (elalszunk, késünk, máskor megyünk az aktuális helyre), késést generálunk (dugók, balesetek a közutakon), más tevékenység közbejötte (kiég valami, elromlik egy eszköz, autó stb., vagy éppen a rokonságban történik valami sürgős-fontos-elhalaszthatatlan dolog: anyukát orvoshoz kell kísérni, gyerek lebetegszik, stb).
Utólag mindig rájövünk: saját magunk ellen hoztuk létre az eseteket. Csak akkor már lehet, hogy késő!

A cikksorozat 3 része:

• Életünk (látszólag) apró akadályai 1.
• Életünk (látszólag) apró akadályai 2.
• Életünk (látszólag) apró akadályai 3.

Index: jplenio / Pixabay