Fogjunk össze! Hajrá, te szegény, kicsi coaching!
A Neosys Szervezetfejlesztő és Tanácsadó Kft. a HR Portálon megjelentetett cikkében (HR Portál, 2010.08.31., http://www.hrportal.hu/hr/jot-tesz-e-a-coaching-piacnak-a-sokszinuseg-20100831.html) olyan, a piaci áttekintést megnehezítő adathalmazt mutatott be, mely nem teszi értékelhetővé, sőt kifejezetten megnehezíti nemcsak a nemzetközi, hanem a magyarországi coachképző helyek, intézmények és coaching szolgáltatók (coachok, tanácsadók, trénerek, interim menedzserek, azaz a teljes humántanácsadói kör) korrekt megismerését és összehasonlíthatóságát.

Nem világos, mi volt a céljuk az írás elkészítésekor. A nemzetközi piacot kívánták megvizsgálni, a hazai trendeket elemzik, netán e kettőt hasonlítják össze? A teljes piac besározását, vagy a javítás igényével a megoldáskeresést tűzik a zászlójukra? A tényleges output ugyanis egyik lehetséges elvárást sem elégíti ki. Sokkal inkább szól arról a folyamatról, amit a köznyelvből így ismerünk: saját maga alatt vágja a fát. Nemcsak a saját fészek bepiszkításáról gondolkodhatunk ennek kapcsán, hanem a szegregáció, a hátrányos megkülönböztetés, az etikátlan verseny kérdései is felszínre kerülnek.

A mű szerzői nem biztosítják a tényleges elemzést, értékelést, hiszen nem mutatják be  teljeskörűen a hazai képzőket és a szolgáltatókat sem. Egyebek mellett nem adják meg a hazai képzőhelyek számát, a magyar képzőhelyek által elfogadott szakmai irányokat/iskolákat nem nevezik meg, csak címkéket ragasztanak egyes állítólagos csoportokra. Hasonlóképpen nincs adatunk az egy évben képzett hallgatók számáról képzőhelyenként. Emiatt az olvasó nyilván nem tudja eldönteni annak a kijelentésnek az igazságtartalmát, mely szerint: “Jelenleg úgy tűnik, bárki lehet coach, aki ezt állítja magáról.”, hiszen nem kapunk támpontot, hány képzett, akkreditált programot végzett coach dolgozik ma Magyarországon. Nem tudjuk meg továbbá azt sem, mennyi államilag elismert, akkreditált képzési program és képzőhely létezik itthon és bőven sorolhatnánk az ehhez kapcsolódó további problémákat.
A fenti információk hiányát nemzetközi adatok tömegével pótolják, holott a cikkben alapvetően a hazai körképet kívánják elénk tárni (erre utal, hogy a cikk végén kizárólag hazai oktatóhelyeket sorolnak fel).

A nemzetközi adatokat (nem világos, hogy ebben benne foglaltatnak-e a magyarországi értékek) annak alátámasztásaként használják fel, hogy ezzel a hazai állítólagos rendezetlenséget támasszák alá, mint egy fekete foltot, ahol nincsenek szabályzók és minőségi kritériumok.

Különösen megvádolják a Life Coachingot folytató hazai szolgáltató és oktató intézményeket a "relatív káosz" növelésével.  “Legerősebben jelzi ezt az anomáliát a life coaching fogalom megjelenése, ami definiálatlansága miatt nagyban hozzájárul a relatív káoszhoz. Ez a mesterséges címke ugyanis mindent lefed és így semmilyen minőségi szempont nem kérhető számon rajta. Köze van az életvezetési tanácsadáshoz csakúgy, mint az üzlethez, vagy a vezetéshez, de igazából egyik sem.”

Ez a teljes állításhalmaz légből kapott , ugyanis:

• a Life Coaching fogalmát sajnálatosan nem Magyarországon találták ki. A Life Coaching létének el nem fogadása megfeleltethető annak a helyzetnek, amelyben egyes szakterületeken kialakult irányzatokat negálnánk, azt mondanánk pl. hogy nem létezik Rogers-módszer, vagy hogy Freud növeli a relatív káoszt és árt a pszichológiatudománynak.
• ahogyan a Bussines Coaching fogalma definiált, vagy definiálható éppúgy természetszerűen a Life Coachingé is,
• egyes coaching iskolák nem is használják a Life és a Bussines Coaching elkülönítést nemzetközileg sem,
• ehhez hasonlóan a hazai oktatók közül sem jelölik meg minden esetben, hogy Life, vagy Bussines Coachokat képeznek-e,
• nemzetközi és hazai szolgáltatók sem jelölik meg feltétlenül, hogy Bussines, vagy Life Coaching szolgáltatást nyújtanak,
• a képzők jórészt hasonló arányban rendelkeznek FAT, PAT, IRM által akkreditált programokkal, tehát államilag elismert képzési tervekkel és engedélyekkel a Life Coaching területén, mint a cikk szerzői által pártfogolt Business Coachingban.

Érthetetlen, hogy a cikk végén azokat az oktatóhelyeket teszik nevetségessé, akik népszerűek, sok hallgatójuk van és ennek megfelelően több képzési csoportot is meg tudnak szervezni “nem ritkán egyiket a másik után…”. Ez feltételezhetően sértő azokra az oktatóhelyekre nézve, akiket a hallgatóik nyilvánítanak minőségivé azáltal, hogy jelentkeznek hozzájuk és kiváló eredménnyel elvégzik a felkínált képzésüket. Maga a piac szavaz.

“hogy indíthatnak mindössze egy-két éve a piacon megjelent intézmények, cégek és magukat coach-ként hirdető “szakemberek” coach képzéseket”
Nagyon egyszerű a válaszom: vélhetően úgy indíthatnak, hogy

• ezt megelőzően évekig tanultak, képezték magukat, kompetenciákat szerzetek (tanácsadóként, egyetemi tanárokként, cégvezetőként, coachként, stb.),
• létrehoztak egy szabályos szervezetet, ezt szabályosan bejelentették a Munkaügyi Központoknál, a tervezett programot kialakították, írásba foglalták és regisztrálták ugyanitt, továbbá nem ritkán a FAT (Felnőttképzési Akkreditációs Tanács), PAT (Pedagógus Akkreditációs Tanács), SzCsM (Szociális és Családügyi Minisztérium), IRM (Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium) által akkreditáltatták a képzéseiket, amik ezáltal többszörösen átvizsgált, minőségirányítási szempontból is átgondolt oktatási programokká váltak.

Másképpen: hány év kellene ahhoz a cikk szerzői szerint, hogy valaki oktathasson valamit, amit és ahogyan azt a magyarországi törvények és rendeletek teljes egészében szabályoznak, ellenőriznek, egyben pedig lehetővé tesznek?

A Neosys piaci részesedéséről (piaci részesedés, hallgatói létszám, stb.) nincs információm (önreklámként jól jött volna néhány adat akár a korrektség pongyolája alá rejtve). Ennek ellenére, vagy éppen ezért túlzottnak tartom, hogy a cég magát helyezi az első helyre a coachképzők között.
Tudomásom szerint a válságban éppen a cégek, nagyobb szervezetek csökkentették a coaching szolgáltatásra fordítandó büdzséjüket. Éppen ezért kellemetlenül érinthette a Neosyst a Life Coachok (képzők és végzett hallgatók) mint újabb piaci versenytársak megjelenése. A cikkben felsorolt iskolák legutolsó információm szerint, vagy nem tudták elindítani a coach képzésüket, de legalábbis jelentkezési határidő-módosításra kényszerültek, miközben a Life Coaching oktatás virágzik. Szerencsére a piac igazol vissza mindent és nem a …

A cikk hátrányosan érinti a coaching piaci szereplőket, ezen belül különösen a Life Coachingot művelőket és képzőket, hiszen a “cigányok lopnak” elfogadatlan kijelentést analógiaként használva, minden Life Coachot és Life Coachot képzőt negatív megkülönböztetés ér a cikkben.

Tágabb értelemben a teljes coach szakma és a coachingot igénybe vevők is kárt szenvedtek. A megrendelőkre egyenesen úgy gondolhatunk a szerzők szerint, akik ostobák, hiszen úgymond képtelenek mérlegelni, majd dönteni a rendelkezésükre álló igen részletes információk alapján: szerződések, önéletrajzok, szakmai referenciák, a honlapokon bemutatott módszertan, szakmai cikkek, online fórumokban, nyilvános tanácsadói munkák, stb. alapján. A cikk implikálja azt a gondolatot, hogy a coaching és a coachok (úgy általában?!) valamiféle sarlatánok, boszorkányok, akik titkos, vagy tessék: homályos módszerekkel befolyásolják, talán meg is vezetik, megvezethetik a gyanútlan áldozataikat, azaz megbízóikat.

Ezt a témát tovább is ragozzák: ”A módszertani sokszínűség nem könnyíti meg a vezetők és a cégek coach választását”. A módszertani sokszínűség éppen a coaching lényege és esszenciája. Nem véletlen, hogy sehol a világon nincs beszorítva a coaching egy sablon alá.
A coaching egy alkalmazott kutatási terület. Éppen azok a coaching iskolák működnek, ahol élő kutatási projekt részeként kezelik. A coach iskolák és hozzájuk kapcsolódó képzett szakemberek a neurológia, a pszichológia, a vezetéstudomány és ki tudja még milyen alapkutatások eredményét integrálják és gyúrják egy-egy jól átlátható módszertanná. A coachok ezt a módszertant közvetítik a felhasználók felé egyfajta hidat képezve az alapkutatás és az alkalmazás, felhasználás között. A fenti kijelentés egyenlő tehát azzal, hogy megüzenjük a világnak: ne legyen alkalmazott matematika, alkalmazott fizika… és már akkor ne legyen coaching se.

Miért éppen a módszertani sokszínűség a gond? Ez éppen serkenti a piaci versenyt, növeli a szolgáltatást igénybe vevők szabad választásának terét.

“vezető sokszor azt sem veszi észre, hogy noha coachingba jött, mégis terápiába került.”
Ez utóbbi állításuk azért sem igazolható, hiszen a coachok (mind a képzők, mind a szolgáltatók) piaci érdekük mentén igenis pontosan igyekszenek megkülönböztetni magukat és másokat:

• önéletrajzot tesznek közzé, melyben megjelölik többek között a képzettségüket, gyakorlati idejüket, referenciáikat, vagyis pontos képet igyekeznek adni arról, kik ők, milyen szolgáltatás ellátására vállalkoznak. A coachok (képzők és szolgáltatók) képzési és/vagy vállalkozási szerződésekben, internetes portáljaikon, újságjaikban, szakmai rendezvényeiken (minden coach!) megkísérlik minél pontosabban bemutatni a módszerüket, különös tekintettel a coaching outputjaként elvárható eredményt. Nagy a törekvés az eredmények mérhetőségét illetően is.

Minden képzőnek és szolgáltatást nyújtó coachnak az a feladata és egyben kötelessége, hogy az alkalmazott módszerekről a lehető legteljesebb és igaz képet adjanak a felhasználóiknak, megrendelőiknek, amit minden alkalommal meg is tesznek.

Minden módszert kritika alá lehet vonni, de csak a tények és a konkrétumok alkalmasak az értelmes és előrevivő diskurzusra. Ez utóbbit egyébként nagymértékben kívánatosnak tartjuk. A fent idézet mondatot mindössze a Neosys vélelmezhető piacvesztése támasztja alá, de ezek nem érvek (alapvető logikai hiba is az etikátlanság mellett).

A szerzők nem mutatják be azt az iskolát, etikai kódexet, más normarendszert, amelynek védőernyője mögül tesznek megjegyzéseket. Az állításuk szerint standardizálatlan területen mi biztosítja számukra a maguknak megszavazott kiemelkedő minősítést, ha nincs standard, mihez mérik magukat?

A cikk augusztus 31-én jelent meg, tehát közvetlenül az őszi oktatási/beiratkozási ciklus előtt, így vélelmezhetően, bár ezidáig a GVH (Gazdasági Versenyhivatal) által még nem igazolt (a vizsgálat folyamatban van) tisztességtelen versenyelőnyhöz jutottak a szerzők különös tekintettel a Life Coachingot oktató képzőhelyekkel és képzett szakemberekkel szemben. A felvázolt állítólagos intézményi rangsorhoz semmiféle alátámasztást nem kapunk, a bemutatás szegmentatív és kirekesztő. A pontos képhez korrekt hazai adatokra van/volna szükség.

A cikk kitér a coach szolgáltatási árak rendkívüli változatosságaira. Csak nem egy központi árszabályozást kívánnak? A szolgáltatási árak bemutatása is a rendezetlenség alátámasztására szolgál a cikk szerzőinek szándékai szerint, holott az árat a piac határozza meg és igazolja vissza: mindenkor a szakértelem, referencia, a vállalt feladat, stb. függvényében állapítják meg szabályos ajánlattétel és szerződéskötés útján.

A cikk szerzői nem jelölnek meg egyetlen megoldást sem a “relatív káosz” ellen. Amennyiben elfogadjuk (miért is ne?), hogy a piac minőségi standardizálásra szorul, akkor hogyan tovább? El a piacról? Vagy a megoldás első lépcsőfoka -implikatúra-: a life coachok megszüntetése, eltörlése, negálása? Hogyan lehetséges ez?
Nem jelölik meg a saját módszertanukat, szervezetet, amihez tartoznak, mindössze egy olyan meta-helyzetbe hozzák magukat, ahol mintegy felülről, a piacon kívülről mondanak valamit (nem állításokat), miközben egyidőben ők maguk is piaci szereplők, versenyzők.
Amennyiben nincs mérce, mihez képest jobbak, sőt egyenesen legjobbak?

A cikk megjegyzései a humántanácsadást végzők és ezt oktatók piacán mindenkit súlyt: éppúgy érinti a coaching oktatásra jelentkezők körét, mint ahogyan a coachingot oktatókét és a coaching szolgáltatást igénylők egyre népesebb táborát.
Az írás nehezíti, sőt ellehetetleníti a piaci megítélést, gátolja az új szolgáltatók (különösen a life coachok) piacra lépését, hátrányosan megkülönbözteti az oktatóhelyeket minden tényszerű adat és bizonyíték bemutatása nélkül.

Egyszerűen érthetetlen, hogy egy piaci szereplő miért feketíti be a saját piaci területét. A hazai piac rendezetlenségét hangsúlyozták, ezzel elrettentik a piacra lépőket: a coaching és legfőképpen a Life Coaching szakma iránt érdeklődőket, akik akár hallgatóként, akár megrendelőként jelennek meg.

A problémát nehezítő okként jelölték meg - igaztalanul - a life coachokat (oktatókat és szolgáltatókat egyaránt) ezzel jelentős hátrányt okoznak számukra, hiszen:

• ki az a megbízó, aki a cikk állítása szerinti rendezetlen, minőségi standardokkal nem bíró szolgáltatókat bízna meg (na majd éppen coaching) szolgáltatás igénybevételével?
• ki az a megrendelő, aki a megbélyegzett life coachokhoz fordulna életvezetési tanácsadásért? Számos life coach alapképzettségét tekintve pszichológus, pszichiáter, egyéb humántanácsadó, vagy vállalatvezető és egyéb sikeres szakember, akik elköteleződtek az alapszakmájuk mellett, tanulták és jól megtanulták a Life Coachingot.

Ki az, aki ennek ellenkezőjét meri állítani?

• ki az a tanulni szándékozó coach, aki ezek után Life Coachingot merészelne tanulni, tehát Life Coachingot oktató képzőhelyet választana?

A cikk kapcsán én is megkérdezem: ugyan bizony, mi ez a coaching? Széthúzás, vergődés egy maroknyi piacon? Mivel lenne nehezebb végre összefogni? Netán egymást coacholni…

A teljes írás az etikátlanság mellett marketing szempontból is felfoghatatlan. Aki érti, adja át…, hajrá coaching, hajrá tudomány!