És akkor még ott vannak embertársaink hasonló igényei, szükségletei, és a feladat, hogy ezeket az igénysávokat szépen összeegyeztessük. Nem piskóta – mondhatnánk, és valóban nem könnyű a feladvány, de némi önismerettel és érettséggel egész jól el lehet benne igazodni. Az eredmény pedig mindenképp megéri a fáradságot: a jobb életkilátások és a békésebb, örömtelibb, bizalomteltebb együttélés.

Talán nincs is olyan pillanat, amikor ne tudnánk egy fél tucat vágyat, hiányérzetet, deficitet megfogalmazni, ha valaki rákérdezne: e percben mi hiányzik a teljes boldogságodhoz? Rövid és hosszú távon, testi és lelki szinten, szakmai és magánéleti síkon, a saját magunk és a családunk javára. Próbáld csak ki! Tedd föl magadnak a kérdést: mi hiányzik e percben a teljes boldogságomhoz? Aztán játssz el a gondolattal: vajon milyen sorrendben elégíteném ki ezeket, ha választanom kellene? És vajon mit válaszolna ugyanerre a kérdésre a párod? A gyerekeid? A főnököd? Talán az alábbi írás segít, hogy eligazodj a szükségleteid között, átvilágítsd pillanatnyi állapotodat és segíts magadon és a veled élőkön, hogy egy fokkal jobban legyetek.

Szükségleteink rangsora: a Maslow-piramis

Könnyebb eligazodni ebben a helyzetben, ha valamiféle fontossági sorrendet állítunk föl az igényeink között. A nagy amerikai pszichológus Abraham Maslow még az 1940-es években felállított egy ilyen rangsort és ezt az időtálló elméletet azóta is használjuk, máig is igen fontos tanulságokat kínál. A rangsorból ma az első, a legelemibb igényszintet vizsgáljuk meg közelebbről. Maslow azt tanította, az ember nem azért él, hogy egyen, igyon, aludjon, de amíg a legelemibb igényeink nem elégültek ki, nehezen gondolunk a magasabb rendűekre. Ma pedig már azt is tudjuk, mennyire ártalmas lehet, ha megpróbálunk „szintet ugrani” – például beáldozni az egészségünket a kapcsolataink vagy a szakmai ambícióink oltárán. Legelemibb igényeink a puszta testi, élettani jóllétről szólnak, arról, hogy a testünk minden tekintetben viszonylag istenes egyensúlyban, egészséges állapotban van-e vagy nincs. Nem a tökéletes, a maradéktalan, hanem az „elég jó” szint itt a cél. Az, ami nem vezet egészségromláshoz, nem csökkenti az életkilátásokat.
 

Kielégülnek-e legelemibb szükégleteink?

Eleminek tűnik ez a bizonyos “Maslow I.”, de vajon hányan mondhatjuk el bármely adott pillanatban, hogy nem vagyok éhes, nem vagyok szomjas, nincs alváshiányom, nincs semmilyen komolyabb betegségem vagy hiányállapotom, izmaim, ízületeim, szerveim hiánytalan, jó állapotban vannak? Hiszen tudjuk, hogy pl. a népesség zöme D-vitamin-hiányos és túlsúlyos; hogy egy mozgásszegény és liszt-cukor-krumpli-rántotthús alapú kultúrában élünk… És hányan mondhatjuk el ezt, ha a túlsúlyt, a mozgáshiányt is az egészségtelen állapotok közé soroljuk? Hiszen nem biztosít kiegyensúlyozott élettani állapotot, hanem terheli a szívet, a vesét, az ízületeket, az egész szervezetet és hosszabb távon igen komoly szövődményekhez vezet a cukorbajtól a veseelégtelenségen át az érelzáródásig…

A 2017-es Egészségügyi Országprofil szerint várható élettartam tekintetében az uniós átlag: 80,6 év, legmagasabb ez az adat Spanyolországban, ahol 83 év, Magyarországon ezzel szemben csak 75,7 év. Mindössze 4 országban rosszabbak a kilátások az Unión belül (2. oldal). Nálunk az alacsony jövedelműek 50%-a tartja magát egészségesnek, az átlagnépesség kb. 57%-a és a magas jövedelműek 71%-a. Az EU-s átlag (és ebbe a keleti tömb is beleszámít): 60% az alacsony jövedelműek körében, 68% az átlag és 78% a jómódúak körében. A legjobb szinteket elérő Svédországban, Cipruson és Hollandiában az alacsony jövedelműek 70%-a érzi magát egészségesnek, a magas jövedelműek 90%-a, a lakosság átlagban pedig 80%-ban érzi magát egészségesnek. (6. oldal).
Magyarországon a “felnőttek között az elhízás gyakorisága a 2000-ben mért 18%-ról 2014-re 21%-ra emelkedett, ami a harmadik legmagasabb arány az EU-n belül Málta és Lettország után. A legalacsonyabb jövedelmi csoportba tartozók körében minden negyedik, míg a legmagasabb jövedelmi csoportba tartozók között minden hatodik felnőtt túlsúlyos.” (7. oldal). 
Érdemes tehát megállni egy pillanatra és elgondolkodni: hogyan kéne áthangolni az életünket, a prioritásainkat, ha az lenne a fix paraméter, hogy legalább Maslow I. szinten illenék jól lenni?

Másokért teszel, ha teszel magadért

Különösképp fontossá válik ez, ha komolyan vesszük azt az elvet, hogy ha másokról akarunk gondoskodni, másoknak segíteni, szolgáltatni, akkor ehhez először nekünk magunknak is jól kell lenni. Még a repülőgépen is azt tanítják: vészhelyzetben a szülő tegye föl először az oxigénmaszkot. Hiszen ha ő nem él, a gyermekén sem tud segíteni. És valóban: aki rendszeresen átugorja a „Maslow I.”-et, a puszta testi jóllétet, egészséget valamely magasabb cél érdekében, az a saját egészségével, véső soron a saját életével játszik, és ezzel a családjának, a munkatársainak, a társadalomnak sem tesz jót. Hiszen látjuk, sokan vannak, aki ötvenes, hatvanas éveikre, vagy még korábban elnyúzzák, lestrapálják a testüket-lelküket, kiégnek, megbetegszenek, és mire a nyugdíjat elérik, már kevesen tudnak teljes értékű életet élni – pedig ennek nem feltétlen kell így lennie.
 

Vállaljunk felelősséget a szükségleteinkért

Felnőttek vagyunk – kimondatlanul is az az elvárás, hogy ki-ki maga vállaljon felelősséget a saját szükségleteiért. Ha azon kapjuk magunkat, hogy már a bőrünkre megy, hogy kikezd az élet, akkor a mi dolgunk a sarkunkra állni és tenni magunkért. Sem a családunk, sem a főnökünk, sem az állam nem fogja egy szép napon a vállunkra tenni a kezét és azt mondani: „Idehallgass! Végiggondoltam a dolgot, és arra jutottam, hogy szeretném, ha jobban lennél, ha ragyognál, és sokáig élnél köztünk. Kérlek, gondold át, milyen szükségleteid nem teljesülnek, írd össze és hangold át az életed annak megfelelően, hiszen neked is csak egy életed van.” Nem, ilyen csak a mesében van. Magunknak kell átgondolni, hogyan rendeznénk át a tényezőket az életünkben, családunkban, munkánkban, ha az a cél, hogy testi szinten jól tudjunk lenni, ne álljon be a „már olajat éget a motor” állapot; ne az életkilátásaink rovására szolgáljuk céljainkat – vagy mások céljait.
Ez a fajta életleltár akár egy mély, magányos elgondolkodásban, egy séta, egy meditáció során vagy egy papírlappal az orrunk előtt is megtörténhet, akár egy segítő beszélgetésben valakivel, aki jól tud figyelni és nekünk drukkol. Ha már ezt alaposan átgondoltuk és tisztán látunk, akkor érdemes közölni a környezetünkkel, hogy mire jutottunk. Új munkahelyet kell keresni? Le kell tenni a terhek (és a vállalások) egy részét? Időt és pénzt kell fordítani az egészségünk szanálására? Bármi legyen is a fontos döntés, ennek bejelentése csak a változás egyik fele. Sőt, lehet, hogy csak a másik fele. Az első fele az, hogy saját magunkkal közöljük, saját magunkban átrendezzük a prioritásokat és egyszerűen elkezdjünk figyelni és cselekedni. Tíz éve nem foglalkoztál a krónikus betegségeddel? Foglalj egy időpontot az orvosnál! Szeretnél nem hízni tovább? Cövekeld le, hogy minden nap vásárolsz salátának valót és minden reggel rászánod azt a tíz percet, hogy dobozba készítsd a salátádat! Nem is ismered a salátákat, azt képzeled, mind unalmas madáreledel? Szánj rá egy fél órát és böngéssz recepteket! Nem mindent kell bejelenteni – van, ahol elég, ha belül, a saját fejedben, szívedben húzol egy vonalat.
 

Na de hogyan közölhetjük kulturáltan szükségleteinket?

Az első és legfontosabb lépés, hogy énüzenetben fogalmazzunk. Ez azt jelenti, lehetőleg ki sem ejtjük a szánkon azt a szót, hogy „te” vagy „ti” - egészében kihagyjuk a másik viselkedését, bűneit vagy bármi más részét a közlésünkből. Ehelyett a saját szükségleteinket, gondolatmenetünket, érzéseinket magyarázzuk el neki. (Utoljára hagytam az érzéseket, mert hölgy olvasóinknak fontos tudnia, hogy a férfiak általában így is túl sokat hallanak az érzéseinkről és nagyon korlátos, meddig hajlandók még hallgatni őket. Valószínűleg több tiszteletet vált ki, ha a gondolatmenetünkkel és a döntésünkkel állunk elő).
 

Miért fontos az énüzenet?

Nem fogja támogatni az életreformodat a férjed, ha úgy kezded, hogy „mert ti sosem mosogattok” vagy „te meg pláne arra se vagy képes az utóbbi tíz évben, hogy…”
Ha ilyeneket mondunk, már azon is csodálkozhatunk, hogy az a kapcsolat még valamilyen szinten életben van. Az énüzenet akkor jó, ha határozott, de minden ellenségességtől mentes, nincs benne vád, szemrehányás, bűntudatkeltés. Hiszen ezek csak eltávolítják a másik embert, védekezésre kényszerítik és úgy már nem tud meghallani bennünket. Jó, ha ilyen nagyobb horderejű bejelentésnél röviden felvázoljuk a kontextust (pl. olvastam erről; ismerek valakit, aki így járt el); és az esetleges következményeket is (végignéztem, ahogy egy kollégám belerokkant, nem szeretnék én is tönkremenni, stb.). Az énüzenet tisztességes dolog: elmondtam, mi a helyzet az én térfelemen, és azonnal nyitott vagyok meghallgatni, mi a helyzet nálad. Utána én jövök, aztán újra te kapsz szót...
 

Érettség és érzelmi önállóság

Amikor a saját szükségleteinkért felelősséget vállalunk, nagyon fontos az is, hogy ebből a belső munkából mi az, amit egyedül végzünk, vagy titkos saját segítővel, mielőtt a környezetünknek bejelentenénk, és mi az, amit megosztunk a környezetünkkel, ami már bekerül a „sajtóközleménybe.” Az érettség legfőbb ismertetőjegye éppen az, hogy bizonyos lelki folyamatainkat önállóan, saját határainkon belül tudjuk lebonyolítani és nem a környezetünket terheljük minden futó érzésünkkel, hangulatunkkal, nyűgünkkel. Sokat árt a környezetének, aki (tisztesség ne essék szólván) érzelmileg inkontinens; illetve sokat segít a család rendszerén, hangulatán, ha jó önismerettel és önfegyelemmel el tudunk jutni oda, hogy mik is a valódi érzéseink. Az érzéseinkből már némi rutin birtokában ki tudjuk olvasni, mire van szükségünk, mi segítene. Ezután érdemes kidolgozni 2-3 lehetséges cselekvési utat, forgatókönyvet. Okos dolog, ha előre átgondoljuk, vajon mit fog válaszolni a másik, mit jelent majd ez az ő számára, és felkészülünk egy méltányos, higgadt közös gondolkodási és alkufolyamatra.

Én igényem – ő igénye... az igényegyeztetésről dióhéjban

Hiszen rendszerben élünk, akár családi rendszerről, akár munkahelyi vagy egyéb közösségről van szó. Ha én bejelentek egy igényt vagy határt, pl. a saját teherbíró képességem határát, akkor azzal plusz terhet rakok másokra. Számolnom kell a reakciójukkal. Fontos, hogy a bejelentés után azonnal elismerjük a másik érzésének, reakciójának jogosságát, hajlandónak mutatkozzunk megoldáskeresésre, kompromisszumra vagy valamilyen átmenetre – az előre átgondolt mértékben. (Érdemes tehát előre rögzíteni: miből tudok majd engedni, miből nem?). És persze ugyanúgy készen kell állnunk arra is, hogy a másik felet is megkínáljuk hasonló szintű figyelemmel, mint amilyet most épp saját magunknak adunk. Biztassuk, hogy ő is vállaljon több felelősséget a saját szükségleteiért! Vessük föl, hogy akár az egész rendszert is érdemes lehet újragondolni most, hogy megtanulunk a saját szükségleteinkre figyelni. Lehet, hogy többre megyünk, ha nem kétszer nyaralunk egy évben, hanem itthon pihen két hetet a család? Lehet, hogy maradunk a kisebb lakásban, hiszen úgyis megszerettük, ahelyett, hogy ledarálnánk magunkat és a kapcsolatainkat egy építkezéssel? Lehet, hogy jobban jár mindenki, ha Anya csak négy órában dolgozik, de a gyerekek leckéjére „rá van nézve” és van vacsora, rend, közös játék, játszóterezés? Lehet, hogy Apa is ugyanolyan hajszolt, mint Anya, csak el se tudta gondolni, hogy lehet máshogy is élni?
 

Légy te a felszabadító példa!

Előfordulhat, hogy épp a saját példánkkal tudjuk megtanítani a környezetünknek, hogy a Maslow I. nem játék, hogy az elemi testi jóllétünkre, egészségünkre odafigyelni abszolút prioritás? Ha ügyes vagy, akkor egy másféle kultúrát hozol be a környezetedbe és ezzel másokat is felszabadítasz. Megirigyelnek, tanulnak tőled és elkezdik átrendezni az életüket. Ki tudja? Lehet, hogy épp te leszel a kultúraváltás egyik hordozója. Egy beszélgetést megér – ha mást nem, elindít egy lassú, érlelődő gondolkodási folyamatot. Ha megszokjuk, hogy szükségletekben gondolkodunk, ezeket megfogalmazzuk és korrektül közöljük, aztán türelmesen összefésülgetjük a családtagok, kollégák igényeit, akkor előbb-utóbb mindenki jobban érzi majd magát a bőrében.

Kép: Pexels / Pixabay