Nekem általában elég az, ha a szeretteim szemén azt látom, hogy megint meg tudtam lepni Őket valamivel, aminek tiszta szívből örülnek és nem a sarokba dobják szenteste másnapján, mint holmi nem tetsző nyakkendőt vagy egy újabb pár zoknit.

Hosszú évek óta nem vágytam semmiféle kézzel fogható ajándékra. Az idei karácsony azonban mindenben más volt. Az együtt töltött ünnep megélése, a konyhában zajló sürgés-forgás, a szűk család fogadása vagy mikor a négyéves megunta a rongyosra hallgatott karácsonyi dalokat és full hangerőn „kocsis zenét” mixelt nekünk a YouTube-on. Pedig mi csak egy kis ünnepi lázat szerettünk volna a ruhánk alá bújtatni, ami az idei nehézkes év után nemigen akart összejönni…

Nálunk még az angyalok díszítik titokban a fát, a szaloncukrokat mi aggatjuk fel cérnával, hogy segítsünk nekik és hogy a négyévesnek legyen mit lecsenni az ágakról. Saját díszek kerülnek fel, amik egytől egyig mind emlékeket hordoznak a már megfakult, kopott külső alatt. Jelképesen felkerül az állataink egy része is: a kutyák és a papagájok, amik kézzel készült kincsei a karácsonyfánknak. A fiúk lelépnek, hogy megnézzék, máshol járt-e már a Jézuska, mi, nők pedig mindent a helyére teszünk: megterítünk, feldíszítjük a fát, becsomagoljuk az ajándékokat, kiöltözünk és várunk. A Jézuska akkor jön, amikor senki nem látja, ezért elbújunk a szobákba, ki az egyikbe, ki a másikba. Csapódik az ajtó, megszólal a várva várt Mennyből az angyal és csengetnek: elő lehet bújni, meg lehet csodálni a mesés karácsonyfát, ki lehet osztani az aprócska csomagokat és a nagy „vigyázzunkegymásra” miatt most még ölelkezni és pusziszkodni is szabad.

Egyetlen ajándék maradt csupán, ami nem díszcsomagolásban került a fa alá. Tökéletesen megteszi a selyempapír is, amiben érkezett. Ez az én ajándékom. Magamnak. Számomra a legnagyobb értékkel bíró tárgy, amit valaha licitáltam, megvásárlásával támogatva egy olyan alapítványt, aminek én magam is büszkén vagyok az önkéntese. Ugyan sem mókust, sem baglyot nem nevelek itthon, ám egy-egy apróbb madár esetében szívesen besegítek, a közösségi oldal munkájába néhol bekapcsolódok, a jótékonysági licitek szervezését és lebonyolítását pedig büszkén vállalom. Ehhez értek, azt mondják. Ez az a hely, ahol nem a pénz számít, hogy egy-egy licittel mennyit sikerül összeharácsolni. Itt az a fontos, hogy azok az emberek, akik segítenek, kapjanak is cserébe valami felejthetetlent: az élményen túl egy olyan tárgyat, amire, ha ránéznek, melegség önti el a szívüket.

Az én szívemet idén karácsonykor egy festmény melengeti. A 205 felajánlásból ez volt az első látásra szerelem, a nagy betűs AJÁNDÉK, amiről tudtam, hogy az enyém lesz. Bármi áron.

Pontosan egy évvel ezelőtt, 2019. december 7-én állt össze a Fehér Holló Vadmentő Alapítvány „magja”, hogy létrehozzanak egy közösségi oldalt azoknak az embereknek, akik szívükön viselik a vadállatok sorsát, akik így vagy úgy, de segíteni szeretnének: menteni, nevelni, szabadon engedni. Az oldal mostanra több mint 19 ezer követőt számlál, kiket napi szinten boldogítunk védenceink életével, az aktuális szezonális mentésekkel, a sikerélményekkel és a tragédiákkal, a mindennapok nehézségeivel és az önkéntes csapat folyamatos bővülésével. Idővel rá kellett jönnünk, hogy ugyan nem lehet mindenkit megmenteni, de egyre többen és többen vagyunk, akik igenis akarjuk menteni a menthetőt. Rá kellett jönnünk, hogy jócskán vannak még a Föld nevű bolygón olyan fan(t)a(sz)tikus állatvédők és állatszeretők, mint mi.

Az én ajándékom nem más, mint az a nagy kócsag, akit egy nappal a Fehér Hollók csapatának egyéves megalakulási évfordulója előtt kutyasétáltatás közben talált Noémi. Akinek mindkét lába és szárnya szilánkosra volt törve. Aki csak feküdt magatehetetlenül egyhelyben és várta, hogy megérkezzen a Messiás, aki meghozza Neki a megváltást egy szebb és jobb élet reményében. Nem volt kérdés, hogy csupán egyetlen végkimenetele lehet a történetnek. Az én ajándékom tehát Ő: a nagy kócsag, akire Noémi rátalált és akit Evelin megfestett. Azért, hogy aztán idáig repülhessen, hozzám, hogy jusson valaki a számára is, aki megőrzi az emlékét. Mindörökre.