Nézem magam a tükörben, vizsgálom ráncaimat. Öregszem. De mi a baj az öregedéssel? Hiszen mindenki ezt teszi.
 
Az éveim száma a legkevésbé sem érdekel. Az sem, hogy fogynak. Az sem, hogy meghalok.
 
Mostanság botrány megöregedni, mint tudjuk. Skandalum. Ellenben aki nem bírja elfogadni az öregséget, az is botrányos. Szánni való. Megvetnivaló. Nevetséges. Szegény, hogy küzd. Mindhiába.
 
Paradox helyzet. Tilos megöregedni, ám tilos nem elfogadni az öregedést.
 
De milyen az, aki nem fogadja el az öregedést? Rettegve gondol a múló időre, számolgatja, hogy már csak jó tíz éve lehet, vagy húsz, vagy harminc. Jó esetben. Sóhajtozik, mit lehet tenni ez alatt? Világot megváltani? Lekésett. Meg fog halni, jaj! Jönnek a betegségek, jaj! Ráncok, jaj! Vagy tagadja. Maga elől is, hát még mások elől. Fiatal lánnyal, vagy fiúval jár, és lihegve próbálja tartani a tempót. Hajfestés, kozmetika, plasztikai sebészet. Új gyerek.
 
Igyekszik nem gondolni az éveire, és arra, hogy közeleg a vég. Ha nincs is még itt, de közeleg.
 
Nekem is mondta egy rádióriporter - élő egyenes adásban, a fene a dolgát, bár csak heccelni akart -, hogy nem fogadom el az öregedést. Hát, ahogy vesszük. Az éveimet nem hogy nem fogadom el, de egyenesen szeretem. Így voltam harminc évesen is, örültem, hogy mennyivel bölcsebb lettem, és nem akartam fiatalabb lenni. Aztán negyvenen ugyanezt éreztem, és most ötvenen túl is. Ragaszkodom a koromhoz és a megszerzett tapasztalataimhoz, ahhoz, akivé váltam, ahogy csiszolgatott az élet. Pontosan annyi idős szeretek lenni, ahány éves vagyok. Azaz elfogadom az öregedést.
 
De van, amit mégsem. A csúnyulást. Mondják a hazugok, hogy nem számít, a kisugárzás számít. A ráncok nem számítanak, a táskák sem a szem alatt (nekem az speciel nincs), a megereszkedett pofazacskók, a lefittyedt száj sem, hiszen a lélek számít, kisugárzik a lélek szépsége, már, ha van. Mondják ezt. Ja. Kisugárzik. Semmissé teszi azt az esztétikai romlást, ami szétzilálta az arcot, megváltoztatta a karaktert. Belülről sugárzik kifelé, annyira, hogy elvakítja a szemben állót, és nem látja, mivé estek szét az arcvonások.
 
Ha egyszer az esztétika létező fogalom a világban, ha egyszer megbámulunk egy szép virágot, egy szép épületet, szobrot, festményt, szép nőt/férfit az utcán, aranyos kisgyereket, és így tovább, akkor nem lehet az öregséget nem elvonatkoztatni az esztétikai romlástól.
 
Azt is mondják a hazugok, hogy negyvenen túl már felelősek vagyunk az arcunkért. Már amennyiben felelősek vagyunk a gravitációért is. Jó lenne, ha felfelé lógna a megereszkedett pofazacskónk, akkor felfelé kunkorodna a szánk, és az olyan vidám lenne. Szépek nem lennénk, de legalább olyan kis mókásak.
 
Ja, hogy a szépség szubjektív. Na igen, ez tény. Meg divatfüggő, lásd Rubens telt nőit és a mai vékony ideált. Meg kultúrafüggő.
 
Szép egy elhervadt virág? Megcsodáljuk? Hiszen természetes, ez az élet rendje, az elmúlás! Örömöt ad nekünk a látványa? Elmosolyodunk? Felragyog a szívünk, mint egy szép lány láttán, aki könnyedén felugrik a villamosra?
 
Átragyog valami az elhervadt virágon?
Jó, nincs személyisége.

 
Az én varázslatos személyiségem átragyog. Még nem, de majd át fog ragyogni, ha csúnya leszek és öreg. Az lesz a dolga, mert most még csak-csak kinézek valahogy. Akkor már muszáj lesz neki átragyognia. Hogy kompenzáljon.
 
Szép öreg szeretnék lenni. Itt van Donatella, már öreg. Miért van, hogy ő nem romlik esztétikailag? Ugyanolyan bűbájos pofácskája van, mint fiatalon. Nincs is baja az öregedéssel.
 
Nem lehetne ez velünk is? Mondják azt is, hogy szép az öregség, meg vannak szép öregek. Lehet szépnek is látni őket igen, de ha egyszer mostanság tilos megöregedni, nemigen látja senki szépnek az öregeket. Legalábbis nálunk. Persze vannak kivételek, de az illető maga biztos nem így gondolja.

Tibetben korán öregszenek az emberek. A nap a földeken megaszalja őket. Egy velem egykorú nő nem hogy az anyukám, de a nagyim lehetne. Meg is csodáltak, amikor az egész napos trekking után megszálltam egy-egy családnál a kínkeservesen elért településen.
Nem tudom, ők foglalkoznak-e az öregedésükkel? Majd odaköltözöm, ha már sehogyan sem tetszem magamnak, és a személyiségem se akaródzik átragyogni. Ott sikerélményem lesz.
 
Visszatérve a gravitációhoz. Huszonévesen olvastam Beauvoire könyveket, többek közt az Öregség címűt is. Abban kérdezi a tükörképét: ez én lennék? Ez a lefittyedt száj és ez a keserű arckifejezés én lennék? Nem pont így, nagyon régen olvastam, de valami ilyesmi. Nekem is ez a legfőbb bajom. Ráncokkal nem foglalkozom. De miért nézek ki haragosnak, mikor belül mosolygok? És ahhoz, hogy kívül mosolyogjak, miért kell belül vigyorognom? Hogy tudok kongruens lenni, ha szeretnék barátságos arcot vágni, de csak kicsit mosolyogni, de ahhoz belül vigyorognom kell? Mondjuk, hallgatom a barátom egy pub-ban, érdekes, komoly dologról beszél, én is komolyan hallgatom. Figyelmesen. Ez kívülről morcosság, úgyhogy gondolhatja: Hogy unhat engem!
 
Mostanában, ha tankolok, veszek Story-t, meg Best-et, és társait. Ez is egy új szégyenfolt rajtam. Viszont egyre műveltebb vagyok. Például tudom, hogy melyik amerikai szupersztárnak mennyire ráncos a térde. Ezt kinagyítva hozzák, meg megnyilazva, a térdére mutatva, hogy lám, milyen csúnya ráncos. Sztárgyár legyártja a sztárt, minél nagyobb, annál több bevétellel jár, aztán a sárba tiprása hasonlóan jól jövedelmező. Hogy lám, még ő is! Még ennek az istennőnek is elráncosodik a térde. Őszintén szólva, én ezt szeretem, mert amíg ezt nem találta ki valaki, addig azt hittem, csak én vagyok az egyetlen ember, aki öregszik.

A névtelen válók csoportjában kitaláltunk magunknak egy házi feladatot, mégpedig, hogy alkossuk meg magunkat valahogy, valamiféle tablót állítsunk össze, múltunkkal, jelenünkkel és az elképzelt jövőnkkel. Keresgéltem képes újságokban egy szimpatikus idős hölgyet, hogy kivághassam, mint jövőbeli önmagam. Hát nem találtam. Se szimpatikusat, se antipatikusat. Idősek nem léteznek az újságokban. Nincs mese, meg kell halni előbb.
 
Van, aki tetszik nekem idősen is: Jane Godall. Különben is a kedvencem. Hát így kell megöregedni. Lehet, hogy mégis felelősek vagyunk az arcunkért? Ahogy élünk, ahogy érzünk, az dermed rá az arcunkra. Persze, ha én lettem volna Godall helyében, az én arcom Munch Sikoly című képén lévő hölgy arcához hasonlítana. Ha én lapultam volna az őserdőben sötét éjszaka, várva a hajnalt, amikor a majmok is ébredeznek, vagy hulla lennék már a félelemtől, és akkor azért festene másképpen az arcom, vagy a félelem dermedt volna rá.

Godall félt az öregedéstől vajon? Ő is elvált, és éppen idősödvén találta meg a párját ismét - aki aztán rútul elhagyta, ugyanis hamarosan meghalt.

Ha egy nő életében az egyedül maradás nem a fiatal éveiben történik, akkor a jövőtől való aggodalomban kulcsszerepet játszik az öregedés kérdése. Kevésbé keresett portéka egy idősödő nő, ez bizony tény. Férfiak esetében kedvezőbbek a piaci viszonyok.

Nekünk, nőknek, a legfőbb szexuális vonzerőnk a szépségünkben van, amit pedig tönkretesz az idő. Megfosztódunk a hatalmunktól, így aztán nem csoda, ha azt gondoljuk, sem megszerezni, sem megtartani nem tudjuk a férfit, tehát öregségünkre elhagyatottság és magány a sorsunk.

Hát nem tudom. Én hiába is kesergek a ráncaimon itt a tükör előtt, a jövőmet kutatva semmiféle aggodalom nincs bennem. Szerencsére, mert a jelennel éppen elég sok bajom van.

Részlet Singer Magdolna Júlia vagyok, és válok című regényéből. Garbo Kiadó, Budapest, 2010