Sajnos azonban ez nem mindig mondható el.

Mindenek előtt meg kellene fontolni például, hogy legalább átmenetileg el tudják-e helyezni a kis állatot megfelelő módon. Továbbá, hogy mi lesz a sorsa a kezdeti lelkesedés múltán.

Legszerencsésebb az lenne, amikor már eleve háztáji gazdálkodásra berendezkedett otthon lakóját lepik meg az élő ajándékkal. Ilyen helyen nyilvánvalóan lehet számítani arra, hogy sem rövid, sem hosszabb távon nem fog gondot okozni a kis állat érkezése. Csakhogy ilyen környezetben érthetően kisebb az érdeklődés az efféle húsvéti ajándékok iránt, nem igen számíthatunk látványos sikerre "meglepetésünkkel".

Egész más a helyzet a városokban, lakótelepeken, a természettől távolabb élők körében, vagyis azokon a helyeken, ahol a legkevésbé vannak meg azok a bizonyos feltételek. Éppen itt szerezhet osztatlan örömet az efféle eleven ajándékok újdonsága, szokatlansága.

Csakhogy a Húsvét elmúlik, a kiscsibe, kiskacsa vagy a nyuszi pedig marad. A család pedig kezd rádöbbenni néhány - egyébként nem feltétlen meglepetésszerű tényre. Például arra, hogy az állatgyerekeknek is megvan az az el nem ítélhető tulajdonságuk, hogy felnőnek. Továbbá, hogy akár csak saját csemetéiknek, ezeknek az apróságoknak is megvannak a biológiai szükségleteik, aminek következtében például szemetelhetnek, sőt, kellően elhanyagolva bizony kellemetlen szaguk is lehet. Előbb-utóbb kénytelenek lesznek belátni azt is, hogy a (kis)csirkét sohasem fogják rászoktatni a szobatisztaságra. Ez egyébként nem a pedagógiai tehetségüket kérdőjelezi meg, mint ahogy azt sem jelenti, hogy pont az a csirke egy különlegesen buta és rosszindulatú példány lenne, ugyanis a világon még senkinek sem sikerült csirkét szobatisztaságra nevelnie, és a belátható jövőben ez valószínűleg nem is fog sikerülni senkinek, azon egyszerű oknál fogva, hogy - ha szabad kissé egyszerűsítve kifejeznem magam - a csirkék gyárilag képtelenek a szobatisztaság tudományának elsajátítására. (A központi idegrendszerük alkalmatlan az anyagcsere ilyen jellegű szabályozására.) Hasonlóképpen "gyári okokkal" magyarázható a kudarc, ha egy nyulat kísérlünk meg lebeszélni arról a számunkra minden bizonnyal felettébb idegesítő szokásáról, hogy minden útjába kerülő tárgyat megrágcsáljon. (Mellesleg tapasztalt állatbarátok egybehangzó állítása szerint és Murphy törvényeivel is teljes összhangban e szenvedélyük kiélésében kiemelt előnyben részesítik a különleges eszmei vagy anyagi értékkel bíró, valamint a stratégiai fontosságú tárgyakat.) De komolyra fordítva a szót: talán már az elmondottak is kellően alátámasztják, hogy valóban célszerű előzetesen alaposan megfontolnunk ilyen jellegű ajándékozási terveinket.

De ha ez nem lett volna elég meggyőző, van még néhány további érv is: A húsvéti kisállat ajándékozás igazolására gyakran felhozott érvek szerint az ajándékba kapott állat gondoskodásra, felelősségérzetre, rendszerességre és egyéb kívánatos tulajdonságokra neveli a gyerekeket. Ez általában igaz is a kisállat tartásra. De ebben az esetben gyakorlatilag sajnos épp az ellenkezője érvényesül. Például azzal, hogy a gyerek azt látja, családjában tapasztalt példa alapján azt tanulja (ne adj' Isten esetleg évente ismétlődő esetekben azt szokja meg), hogy a feleslegessé (terhessé, kényelmetlenné, kellemetlenné, megunttá) vált élőlényektől rövid úton, különösebb lelkiismeret furdalás nélkül meg lehet szabadulni. (Aztán persze felnőnek ezek a gyerekek, és előbb-utóbb adódik az életükben egy-egy öreg nagyszülő, beteg szülő, fogyatékos rokon, házastársi konfliktus, problémás kamasz gyerek stb.)

Tudnunk kell továbbá, hogy ezek a kiscsibék, kiskacsák, kisnyulak bizony meglehetősen érzékeny jószágok. A csibék és kacsák például a madarakra általában jellemző módon meglehetősen rosszul viselik a simogatást, gyömöszölést, kézben szorongatást. Így nagyon könnyű "agyonsimogatni" őket, ami sajnos igen gyakran meg is történik. (A madarak természetes viselkedés készletében általában sokkal kevesebb és másfajta testi kontaktus szerepel, mint általában az emlősök - így az ember - viselkedésrepertoárjában. A csoportosan élő madarak például feltétlen igénylik egymás közelségét, néha eltűrik még a közvetlen fizikai kontaktust is, de ez már nem jellemző. A "legmerészebb" esetek is olyasmikben merülnek ki, mint pl. a fiókák melengetése, egyes fajok jellegzetes násztánca -pl. vöcskök, darvak - vagy bizalmas viszonyban lévő egyedek között egymás testének kölcsönös ápolása, tisztogatása, a tollazat rendezgetése például a papagájok esetében. Egyébként teljesen érthető, hogy miért irtóznak ennyire az ilyen helyzetektől a madarak: ha belegondolunk, természetes körülmények között leginkább életük utolsó másodperceiben, elejtett zsákmányként kerülhetnek hasonló helyzetbe.

A kisnyulaknál már nem áll fenn ez a probléma. Lévén emlősök, ők kifejezetten jó néven veszik, sőt, igénylik a simogatást (persze csak bizonyos határokon belül). Vannak azonban más problémák velük: nagyon érzékenyek a huzatra, a hidegre és a fertőzésekre. Ráadásul az alkalmi nyúlkereskedők gyakran olyan fiatal kölyköket visznek piacra, akiknek még leginkább anyatejen kellene élniük. (De annál jobban mutatják a "vevőfogó" gyengédséget, törődést és gondoskodást kiváltó, ellenállhatatlanul vonzó kulcsingereket: "édesen bumfordi", lekerekített, gömbölyded formák, a testhez képest nagyméretű fej, hatalmas gombszemek, bolyhos gyerekszőrzet stb.) Ezt persze a legtöbb új gazdi nem tudja, de ha tudná sem tehetne sokat. Így aztán takarmányozási hibák, megfázás, huzat, fertőzések, agyonsimogatás és egyebek miatt a húsvéti ajándékállatoknak mintegy 80-90%-a az ünnepet követő néhány héten belül elpusztul. Bár úgy gondolom, hogy ez a tény már önmagában elegendő ahhoz, hogy a jobb érzésű embereket lebeszélje az élő kisállatok húsvéti ajándékozásáról, azért még hadd jegyezzem meg, hogy a megszeretett állatka rövid időn belül és nem feltétlen kellemes körülmények között történt elvesztése a gyerekre sem fog garantáltan pozitív pszichológiai-pedagógiai hatást gyakorolni.

Na igen - mondhatja Ön, kedves olvasó - ez lehet mind nagyon szép és igaz vagy akár tanulságos is, de mit tehetünk Húsvét után, ha esetleg már "bekövetkezett a baj"? Mit tehet az, aki már saját maga tapasztalta meg a leírtak igazságát és a fenti okok miatt szeretne megszabadulni a nemrégiben még annyira szimpatikus állattól, mit tanácsolhat az a pedagógus, akihez ilyen ügyben fordulnak?

A legszerencsésebb esetben a nagyszülők, nagybácsik, közelebbi vagy távolabbi rokonok között akad olyan, aki otthon a háztájiban gazdálkodik, és hajlandó befogadni a feleslegessé vált kedvencet. Célszerű azonban minél közelebbi rokont illetve ismerőst választani, ahol viszonylag gyakrabban megfordulunk, mert a gyerekek általában igénylik, hogy meglátogathassák "a nyuszit".

Hétfőtől (április 12-től) pedig május 31-ig nyuszigyűjtőt állítanak fel az állatkert főkapujánál, ahol naponta 9 és 16 óra között lehet majd leadni a megunt, vagy feleslegessé vált kedvenceket. Ide csak nyulakat lehet vinni, kiscsirkét, kiskacsát nem tudnak fogadni. A leadott nyulak karanténba kerülnek, majd egy állatvédő alapítvány (tavaly a Fehér Kereszt) gondozza őket tovább. Nem kell tehát attól tartani, amit sokan kimondva, vagy kimondatlanul feltételeznek, hogy tudniillik a leadott nyulak ragadozók takarmányaként végeznék. Ez az etikai okokon túl állategészségügyi szempontból sem lehetséges. Sajnos azonban több év egybecsengő, szomorú tapasztalata, hogy a korábbi helytelen tartás és táplálás, külső és belső sérülések miatt a leadott nyulak mintegy 70 százaléka már a következő hetet sem éri meg. Bátran fordulhatunk (május 31-e után is) a különféle állatvédő, állatmentő szövetségekhez, alapítványokhoz. Ezekről az itt megadott társszervezeteknél kaphatunk felvilágosítást: Fehér Kereszt (tel.: (06 1) 30 35 694), Fortuna (tel.: (06 1) 29 12 681), Herman Ottó (tel.: (06 1) 33 18 380) Állatvédő Egyesületek, Kék Kereszt Állatmenhely (tel.: (06 1) 38 82 208), Kisállatmenhely Alapítvány (tel.: (06 1) 38 42 202), Magyar Állatvédő és Természetbarát Szövetség (tel.: (06 1) 30 21 686). További állatvédő szervezetek adatait manapság legkönnyebben talán az interneten lehet megtalálni például a következő címen: www.zoldmagazin.com/belso/protect2.html

Fontosnak tartom elmondani azt is, hogy mit ne tegyünk: Ne engedjük szabadon az állatokat a parkban, a telken, a réten, az erdőben! A fogságban született, mesterséges körülmények között nevelt háziállatoknak esélyük sincs az életben maradásra természetes körülmények között! Legfeljebb néhány órán belül biztosan áldozatul esnek macskának, kutyának, nyestnek, autónak, busznak stb.

Végezetül: mit tegyünk a jövőben?

 

1. Ne vigyünk haza Húsvétra állatgyereket ajándékba!

    

    

2. Ismeretségi körünkben mindenkit győzzünk meg ugyanerről!

    

    

3. Ha valamilyen speciális oknál fogva mégis úgy döntünk, hogy állatgyereket ajándékozunk Húsvétra, úgy feltétlen ügyeljünk a cikkben említettekre. (Tájékozódjunk az adott faj adott korú egyedeinek táplálék, alom, mozgás, hőmérséklet, búvóhely stb. igényeiről és teljesítsük azokat. Ha csak ideiglenesen tudjuk tartani az állatot, még a beszerzése előtt gondoskodjunk majdani végleges elhelyezéséről.

    

Ne feledjük, hogy emberségünk mércéje, ahogy a nekünk kiszolgáltatottakkal bánunk. És ha valaki, hát ezek a kis állatgyerekek igazán ki vannak szolgáltatva nekünk.

Kereki Albert