Cikk kommentek:
Video és webshop kommentek:
Tin: jó egészséget gratula!
sziasztok az én lányom 8 honappal ezelőtt született.agusztus 30-ra voltam kiirva de a kisasszony váratott magára még több mint 1hetet, ráadásul ha nem inditják be a szülést lehet még ma is a pocakomba van:xd reggel 6:30-kor kaptam a szülés inditó gyogyszert aztán már 7:30 kor jöttek a fájások, de az orvos mivel volt egy betege aki megfogata őt a szüléshez és hogy ne hogy előbb szüljek mint ő,ezért nyugtató injekciot kaptam és 2fájás közben elaludtam.Háli istenek a babámnak nem lett baja és szeptember 09-én 15:40-kor megszületett szunyog jázmin 2950kg-mal és 47-cm-el!!!!! imádom
Kedves Helenahera és mindenki!
Köszönöm az együtt érzést!
Nagyon kedves vagy!
Iszonyatosan úgy éreztem, mintha senki nem segítene holott mindenki körülöttem volt... Csak a Babám nem...
Az bosszant, hogy sok olyan nőnek nem méltó lény aki meg a háta közepére nem kívánja a gyermeket azok beletolják szerencsétlent a wc-be... És nem tudják értékelni milyen kincset tagadnak meg maguktól! Az összes ilyen lényt egy hatalmas pottyantós wc alá záratnék és szarnék rájuk...
Elnézést a kitörésemért!
Sziasztok! Nagyon jók ezek a történetek, örülök, hogy megosztottáttok a többiekkel, annyira szeretek ilyeneket olvasni.
Emese nagyon fájdalmas történet, de minden jó ha a vége jó. A lányommal mi is megjártuk az intenzívet, igaz ő 2 hónapos volt akkor, de tudom milyen az, mikor életveszélyben van az ember gyereke. Szerintem érdemes lenne vállalni a tesót, nem kell mindennek ugyanígy történnie, de egy baba érkezése sok boldogságot vinne a családotokba.
Köszönjük Kriszta a történeted! (amúgy Ő Totyáné )
Sziasztok, eddig csak olvasgattam az oldalt, de most én is úgy döntöttem megosztom veletek a történetemet. A Fórumban Ádám és Éva érkezése címen!
Emese01 Örülök hogy megosztottad velünk a történetedet, minden jót nektek és gratula a kitartásodhoz!
Sziasztok!
Én nagyon irigykedve olvasom a boldog történeteket amit leírtok, mert sajnos az én történetem nem volt egy leányálom és még a mai napig nem vagyok teljesen túl rajta lelkileg.
Mi 2000-ben házasodtunk össze, rögtön szerettünk volna gyereket, sikerült is kb. fél év mulva teherbe estem. A terhességet elég jól viseltem, vágytam már rá és szerettem volna minden percét kiélvezni. Azonban voltak kisebb gondok, pl. pecsételő vérzés 3 hónaposan akkor azt hittem elvesztem a babát, de szerencsére nem, akkor utána az AFP eredményem volt egy kicsit magasabb a kelleténél. Voltam emiatt genetikai ultrahangon is, de minden rendben volt. Folyamatosan jártam védőnőhöz, pénzeltem a nőgyógyászt, de úgy éreztem is sem figyelnek rám eléggé, első terhességem ne hogy valami baj legyen. Aztán a 32.héten elkezdődött a rémálmom. A védőnő +++ -es fehérjét mért a vizeletemben, felment a vérnyomásom és dagadtam, rögtön be is fektettek a kórházba.
Egy hétig kaptam vérnyomáscsökkentőt, nézték a vizeletemet, mindennap vizsgálták a méhlepényt, és közben kiderült, hogy az NST az nagyon gyenge, ekkor már komolyan aggódtam. Meg is volt az oka 2001. aug. 17-én este 7 körül az orvosok úgy döntöttek, hogy továbbküldenek a megyei kórházba mert valószínű, hogy a baba koraszülött lesz és ebben a kórházban nincsenek meg a megfelelő felszerelések. Én rögtön sírógörcsöt kaptam, senki nem volt mellettem, annyit kértem csak, hogy várják meg míg értesítem a férjemet és hogy ő is jöhessen velem. Így történt engem vittek mentővel a férjem jött utánunk autóval kb. 1.5 órás volt az út. Mire beértünk a kórházba már 200 körül volt a vérnyomásom és 1 ujjnyira ki voltam tágulva. Infúziót kaptam próbálták a vérnyomásomat stabilizálni illetve megindítani a szülést, de egyik sem sikerült, a császármetszés mellett döntöttek. Az érzéstelenítéssel akarták, de a kedves kis nővér nem tudta eltalálni a gerincemben azt a helyet amit kellett volna, igy altattak ami a babára is elég veszélyes.
Férjem semmit nem tudott, kinnt várt.
2001.aug. 18-án hajnal 1-kor született meg Dani. Én aludtam nem is láttam, engem vittek az őrzőbe, a férjem kísért el. Tiszta kába voltam, azt mondta jól van a baba, de ő sem látta. Reggel jött be hozzám az orvos, aki éppen ügyeletes volt és ő császározott, rendes volt és mondta, hogy 43 cm és 1790 gramm és egészséges. Örültem, de tudtam, hogy mivel koraszülött ezzel még nincs vége, túl szép, hogy jó legyen.
Aztán jött a férjem, nagyon örült mert ő már látta Danit, igaz hogy csak inkubátorban csövekkel, de nagyon meg is viselte a látvány a sok csövek miatt, és ő is tele volt aggódással. Délben levittek az osztályra, én még aznap sem láttam a fiamat, mert annyira gyenge voltm még, hogy nem tudtam átsétálni a koraszülött osztályra ami kb. 400 m-re volt a szülészettől. Volt 4 szobatársam elég rendesek voltak. Nekik hozták a babájukat 3 óránként szopizni, én meg mentem a mosdóba sírni mert már maga a gondolat, hogy én nem lehetek a babám mellett teljesen kiborított, csak telefonon tudtam érdeklődni az állapota felől, ami egész jó volt ennek örültem.
Másnap már a férjem segítségével átsétáltunk a koraszülött részre és beengedtek a saját gyerekemhez és ki is vették az inkubátorból és az ölembe vehettem. Csodálatos érzés volt, de ugyanakkor fájdalmakkal teli. A férjemet be sem engedték ő csak az ablakon keresztül láthatta saját fiát. Ezek után egy hétig mindennap 3 óránkét át kellett sétálnom az etetésekre. Majd egy hét után felvettek kismamaszállóra ami már abban az épületben volt ahol a babám. Másfél hónapig voltam ott. Mondanom sem kell az idegeim teljesen ki voltak. Egyedül voltam, a kismamák állandóan cserélődtek mellettem, de én még mindig ott voltam. A férjem minden 2. nap jött be hozzám, mert Danihoz nem mehetett be, 200 km-t autózott minden 2. nap és még közben dolgozott is. Már több mint egy hónapja nem voltam otthon és már idegileg sem bírtam tovább és haza kellett mennem egy hétvégére, hogy feltöltődjem. Közben az 1 hónap alatt kiderült, hogy Dani azért nem hízik és nem lehet hazaengedni mert szerintük tüdőgyuladása van, én nem hittem el. 1 hétig kapott antibiotikumot és mégjobban legyengült, már enni sem volt ereje, és levegőt is nagyon nehezen kapta, ekkor már nem volt inkubátorban. Nagyon aggódtunk és mig azon a hétvégén otthon voltam úgy döntöttünk, hogy saját kérésre továbbvisszük másik kórházba.
A Debreceni gyermekklinikán kerestünk egy kedves doktornőt a koraszülött intenzíven, ő fogadott is minket. A megyei kórház viszont nem volt ilyen kézséges, mert nem akarta kiadni Danit mivel elég rossz állapotban volt, nagy cirkusz árán adták csak ki, ekkor már a nővérek is mondták nekem, hogy jobb lesz ha visszük tovább a gyereket, arról már nem is beszélve, hogy milyen stílusban beszéltek velem az orvosok is. Még a gyerek zárójelentését sem nézhettem meg. A férjem csak most foghatta először a gyermekét a karjaiban, születése után másfél hónappal.
Átkerültünk Debrecenbe, ez már okt.elején volt, itt már sokkal rugalmasabbak voltak a szabályok, a férjem is bejöhetett velem. Ujra kismamaszálló, új emberek, én már el sem tudtam képzelni, hogy meddig leszünk még kórházban. Más kismamák már szülés után 4-5 nappal otthon vannak mi meg még 2 hónap után is kórházban. Itt nagyon kedvesek voltak az orvosok az intenzíven. Megnézhettem a zárójelentést is ./Szegénykémnek 3 volt az apgar értéke mikor született./ Még aznap több orvos megvizsgálta Danit, majd közölték, hogy mi a helyzet. Nem is volt tüdőgyulladása, hanem szívfejlődési rendellenességgel született, kamrai és pitvari sövényhiánnyal, ami abban nyilvánul meg, hogy a vér a tüdeje felé nagyobb nyomással áralmik nagyobb mennyiség , de vissza már kevesebb és a többi ott pang, emiatt kapkodja a levegőt.
Azt is közölték, hogy szívgyógyszereket kell a súlyának megfelelően havonta beállítani, és valószínű ha eléri a kb. 5-6 kg a sulya akkor meg kell műteni a szívét, be kell foltozni a lyukakat. ÉN ekkor már olyan idegállapotban voltam, hogy fel sem tudtam fogni ezeket a dolgokat csak csináltam amit kellett.
Egy hét alatt beállították a szívgyógyszereit, és végre a születése után 2 hónappal okt. közepén hazavihettem a babámat.
Később még annyi történt velünk, hogy 2 hetente jártunk kardiológiára és bekövetkezett amitől nagyon féltünk. December elején felküldtek BP-re szívműtétre. Dec. 12.én műtéttek meg, jól sikerült a műtét, már a gyógyszereket sem kellett szednie. Az első karácsonyunkat is a kórházban töltöttük sok sorstársunkkal együtt. Egy hónap mulva mentünk kontrollra, ujra bent maradtunk mert ujabb műtét következett mert nem fort össze a kis mellkasa és azt ujra rögzíteni kellett. Azóta semmi baja Daninak, már 8 éves, évente járunk kontrollra, de minden rendben van, semmi nem maradt vissza neki a műtétek után, ugyanugy él mint más egészséges társai.
Én a szülés után kb fél évet kisebb megszakításokkal a kórházban töltöttem, álmomban sem képzeltem, hogy én ilyen dolgokat fogok átélni, mikor egy normális szülésre, életem legszebb élményére készültem. DE minden rosszban van valami jó, mert sajnos ez a történet végződhetett volna rosszabbul is.
Lelkileg nagyon mély nyomot hagyott bennem ez az egész történet, még 8 év után most érzem ugy, hogy kezdem teljesen feldolgozni, mert szeretnék még egy babát, csak nem tudom lesz-e elég erőm végigcsinálni a történtek után. Az nagyban segített volna feldolgozni ezt az egészet, ha ezekben az intézményekben nem csak a gyerekkel - jó ő a legfontosabb- de az anya lelki állapotával is foglalkoznak -pláne, hogy első gyermek születése- mert hiszen nekik kell ott állni a gyermek mellett minden téren, nagyon nehéz volt, hogy a szüleim is távol voltak tőlem, a férjem meg csak minden 2. nap tudott mellettem lenni, jó telefonon beszéltünk de az nem elég ilyenkor. Igaz voltak védőnők a kórházban, de ők is csak az ujszülött ellátására tanítottak meg.
Aki elolvasta a történetemet annak köszönöm, hogy meghallgatott.
Mindenkitől elnézést, aki ide írta a történetét, mert azokat nem olvastam el, viszont a fórumokat mind végigolvastam.
Nevettem is sokat, és néha bizony elhomályosult a szemem.
A magam részéről örültem a hosszú és részletes sztoriknak (én is ilyet írtam, szándékosan).
Örültem, hogy találtam több, hozzám hasonló gondolkodású édesanyát, aki nem csak gyereket akart, hanem vállalta, sőt, várta és megélte az ezzel járó út minden nehézségét.
Viszont megdöbbentem a történetek legtöbbjéből is kiérezhető még mindig uralkodó trenden, hogy az orvos úgy dönt, hogy...
A kórházak többségében még mindig a szülő nő és a baba érzései az utolsó, ami számít. A doki siet, vagy épp ráér, így gondolja vagy úgy, hát indítsunk, gyorsítsunk, vágjunk. De miért?? És erre a miértre legtöbbször a kismamának senki sem ad érthető választ..
Történetemben szándékosan nem említettem meg sem az orvosom, sem a helyettes orvosom, sem a kórház nevét.
Szülésznőt nem választhattam, az orvosomtól semmit sem kaptam a terhességem alatt, viszont a Máv kórház szülészetének és szülészeti osztályának valamint Dr. Spánik Gábornak sokat köszönhetek.
Ennek ellenére ma azt gondolom, megértem azt, aki bábával megy szülni és megelégszik az ügyeletes orvossal.
És kicsit elszomorodom, amikor azt hallom, hogy vajúdó nők folyosón várakoznak, kötelező pózban vagy kengyelben fekszenek, hogy elhitetik velük, mint velem is hogy az oxitocin bekötése X idő után kötelező, hogy ok nélkül megindítják a szülést vagy épp ellenkezőleg, toxémiával váratják. Hogy még mindig a legtöbb orvos csak legyint, ha egy nő gátvédelmet kér, és ha szülési tervvel érkezik, kinevetik. Megmagyarázzák, miért csöpögtetnek a baba szemébe, és miért tolják le a pici orrába a csövet, és még ma sem adják oda azonnal a babákat annak az édesanyának, aki kilenc hónapot várt rá, hordozta a testében és a legtöbbször órákon át keményen küzdött, hogy a világra hozza!
Pedig minden figyelem, figyelmesség, megértés és szeretet, és nem utolsó sorban a dicsőség minket, Anyákat illet, így nagybetűvel!