Rengetegszer eszembe jut az az érzés, ami néha este, lefekvéskor elfogott, amikor még úgy gondoltam, talán soha nem lehet gyerekem. A gyomrom összeszorult, és az életemet olyan rövidkének és értelmetlennek éreztem, hogy kicsordult a könnyem.

Most itt nődögél egy életke bennem. Rajtam csüng egy madzagon, de mégis önálló lény, már most is csak azt csinálja, amit ő akar, amihez neki van kedve. Ha belegondolok, hogy ez már örökké így fog maradni, hogy életem végéig meglesz ez a kötelék, támogatnom kell valakit, aki közben egyre inkább önálló emberré válik -- hát, majdnem ugyanaz a görcs áll a gyomromba... Nem mintha nem akarnám, de félek tőle...

Asszem, ocsúdom, de még mindig nem állandóan vagyok biztos abban, hogy tényleg babám lesz. Pedig már nem 8 hetes, de több mint 7 hónapos terhes vagyok, és napközben szinte állandó a pörgés a hasamban. Mégis, alig merek vásárolni a picurkámnak -- persze ha mégis, akkor borzasztóan élvezem, napokig tudok örömködni egy rugdalózó felett --, és hát a névválasztással se állunk sehogy. Mivel mindenki fiút szeretett volna látni tőlem, én lányra hangolódtam, de ez a kis manó az apjának akart a kedvében járni, és fiúcska lesz....

Talán azért sem olyan nagyon valóságos ez az egész, mert még dolgozom is, és tök jól bírom magam. A jövő héttől szabin leszek, de ez is olyan, mintha karácsonyra venném ki magam a munkából.

Néha azért már elkap egy kis izgalom, és nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz a mi kis babucink

Na megit itt vagyok...

Kezdem feldolgozni a traumát, hogy 3 év, 6 inszem és 2 lombik után spontán terhes lettem. Én. Már ki tudom mondani: terhes vagyok -- eddig nem bírt kijönni a számon. Még csak 8 és fél hetes vagyok, de akkor is, az én pocakomban nődögél egy kis életke, az én kis Maszatkám.

Szeretni akarom, vigyázni rá, és má nagyon szeretném megismerni őt.

Ugye, Istenem, nem lesz most már semmi baj vele?

Na. Ezt a pasit kb. 10 éve ismerem, vagyis amióta itt dolgozom. Először tök szimpi volt, aztán eccer elmondta, hogy szerinte hogyan kell az embernek a karrierjét építeni. A lényeg az volt, hogy tudni kell, kinél kell jól feküdni (na jó, ezt az uccsó szót képletesen értettem )

Akkor ő csoportvezető volt, én meg kis mezei szakfordító, ő kb. 7es bérsávban, és 5ösben. Ő követte a saját elveit, én meg a magaméit -- néha rám is szóltak, hogy nem biztos, hogy jó vége lesz, ha mindig kimondom, amit gondolok.

Ő ma 14es bérsávban menedzser, én 12esben szintén menedzser. Ahogy nézem, ugyanannyit lépcsőfokot abszolváltunk, a különbség az, hogy ő 3 osztályon vándorolt, miközben én az USÁ-ban voltam kiküldött.

Ő ma is követi az elveit, fölfelé barátkozik, és nekem szinte soha nem köszön a folyosón.

Nagy veszteség

Mindenkitől csak annyit lehet elvenni vagy kérni, amennyije van...

És nem biztos, hogy van annyija, amennyire nekünk szükségünk van.

Ilyenkor vajon mi a teendő?
Megelégedni azzal, amit adni tud a másik, és megbecsülni, hogy mindenét adja?
Vagy keresni valaki mást, akinek pont annyija van, amennyire nekünk szükségünk?
Vagy megtartani ezt, és máshonnan pótolni a hiányzót?

Én egyelőre az elsőt választottam... Mindössze 5 és fél éve gyűrjük egymást a párommal, és én igyekszem nagyon hálásnak lenni, sőt, annak is mutatni magam mindazért, amit nyújt nekem. Van egy kis hiányérzetem, de úgy érzem, mégis egyre többre képes ő is, és talán én is, a kapcsolatunkért.

Együtt küzdünk, most épp a gyerekért... De ahogy kéznyújtásni távolságra kerül a cél, megtántorodom, és félni kezdek. Vajon jó lesz ez tényleg??????

Hát a főnököm nem ideállt fölém, hogy mondjammá meg, miken dolgozom én mostanság, mert elvesztette a fonalat Mondjuk nincs túl sok munkám, az tény... De azért minden napra jut valami. Ő meg egy hónapja egyetlen prezentáción agyal, mert az üv.ig. mindig visszadobja...

Ki kellene találnom valamit... ideje lenne pályát választanom, mert ezt, amit most csinálok, nem választottam, csak úgy "alakult" a dolog...

Ma megint a fejemre ült az Álommanó.

Vagy megcsípett a cecelégy...

Mindenesetre komoly erőfeszítést jelent, hogy ne engedjem a fejem a billentyűzetre koppanni, de azért segít, hogy tudom: az fájna.

A krumplidiéta egy hét alatt mínusz 2 kilót hozott a konyhámra, ami nem volt beszándékolva. Folyton éhezem, de már odáig jutottam, hogy meg se kívánok semmit, csak simán korog a gyomrom... Lehet, hogy kezdek legyengülni

BÓÓÓÓRZASZTÓÓÓÓ, milyen ürességes nap van ma Olyan a fejem, mintha rajta ülne valaki, alig látok ki a feneke alól, és nyom, mint a fene! Nem bírok gondolkodni, ébren maradni meg főleg nagyon nehéz.

Nagyon lomhán múlik az idő, pedig már nagyon szeretnék hazamenni!

Főznék vacsit szegény agyonhajszolt uramnak... Olyan frusztrált az utóbbi napokban, szétdolgozza magát, aztán hazajön és csak nézi a tévét meg csendben puffog... Vagy durcás képpel bámul -- na, akkor tudom, hogy most jó lesz, ha kiszolgálom kicsit, mer beteg a lelke...

De szerencsére ő is megteszi nekem ugyanezt -- vagyis csak majdnem, mert a lombiknál, a másodiknál, mikor otthon maradtam, kicsit irritálta, hogy semmitteszek -- de azóta se nagyon értem, miért, miközben ő nálam jobban akarja azt a piftikét......

Szeretnék valahonnan kunyerbálni egy kis önbizalmat és egy kis hangerőt is... 1szerűen nem vagyok képes képviselni a magam álláspontját kettőnél több ember között, mer meg se hallanak -- nyuszi és kuka vagyok... Kukanyúl... Sőt, néha még azt se tudom, van-e véleményem, vagy ha van, akkor biztosan nagy hülyeség. De lehet, hogy nincs is véleményem, és nincsenek önálló gondolataim, csak szeretném ha lennének, és ez frusztrál, és ezért hiszem, hogy önbizalomhiányos vagyok...

1x voltam pszichológusnál... azt kérdezte: most az a bajom, hogy nem ismernek el eléggé, vagy az, hogy félek, nem is vagyok igazán nagyobb elismerésre méltó, és ez esetleg kiderül. Hm... Aztán elmondta, mennyire nyomasztja a származása, és hogy nem sajnálja a hajléktalanokat. 10 ezret fizettem, aztán többé nem mentem...

Úgy nézek ki, mint egy ősasszony... Kéne valami jó fodrász, mert ez a mostani elég gáz fejeket alkot nekem, csak este merek hozzá menni, mert a sötétben nem ismer fel senki a csárlis búrámmal... Akkor is falhoz lapulva, vagy felhívok valakit és leszegem a fejem...

Bele vagyok pistulva ebbe a zenébe...

https://www.youtube.com/watch?v=aygAu1x2uQo

Amy Winehouse -- csúcs zene

Én szeretem az embereket.

Továbbmegyek: még most is tudok hinni bennük.

Pedig engem mindig megtalálnak az energiavámpírok, és sokmindenkiben csalódtam is -- mégis, mindig van nálam második esély... harmadik... akárhányadik...

Túl nyitott vagyok? Hm... A tanítástól az egyetemen eltanácsoltak, mert túlfejlett bennem az empátia, és "így ezt nem lehet". Volt egy időszakom -- amikor igazán dekadens voltam, zenére sajnáltam magam és az emberiséget a kollégiumi szoba sötéltjében, és zokogtam a világ fájdalmain. Ma már nem...

Ma a példaképem a nagymamikám, akit imádtam, és akinek az elvesztését már öt éve nem tudom felfogni, feldolgozni. Ő mindig vidám volt. Ha fegyelmezett minket, akkor is csak elnevette magát a végén, annyira nem bírta komolyan venni ezt a felnőtteskedést. Pedig szenvedett -- egy hűtlen férj, két világháború, elvesztett unokák, megerőszakolt lánygyermek... De mindig tudott örülni annak, ami épp volt. Gyermeki volt és bátor. Ő fogott össze minket, az egész családot. Pár évvel a halála előtt gyűjteni kezdtem őt, a történeteit, mégsem tudok róla szinte semmit. Olyan sokat kaptam tőle, el se tudom mondani! És lehet az ember életének annál nagyobb értelme, mint hogy a környezete, a szerettei boldogságot meríthetnek belőle?

Szombaton úton voltam egy találkozóra sok hasonló helyzetűvel (babagondok). A Bocskai úton egy lámpaoszlopnál támaszkodott egy férfi, 50-60 év között valahol. Aztán elesett. Megpróbált feltápászkodni, de megint elesett, a fejét a lámpaoszlopba verte. Kapaszkodott a betonkaróba, próbált lábra erőlködni, de nem ment neki, hanyattesett.

Közben az autók szépen húztak el mellette. Egyik a másik után. A gyalogosok kikerülték...

Nekem azonnal a torkomba szaladt a szívem (ilyen pánikolós vagyok), lefékeztem, kicsaptam a duplavillogót, és odamentem a férfihez. Nagyon zavaros volt a tekintete, meg is kérdeztem, ivott-e. Azt mondta, nem. Közben odaért egy apuka két kisgyerekkel, a gyerekek bicajoztak, ő kérdezte, baj van-e. Mondtam: nem tudom. A férfi nagy nehezen talpra állt, de csak billegett, én meg ordítoztam, hogy orvos kell, mi a baja, ivott-e, hívjunk mentőt...

Azt kérte, kísérjem át a zebrán, aztán a másikon is... A közelben lakott, néztem, amíg bemegy a kapun. a szívdobogásom nem múlt el, nem tudtam rendesen kifújni a levegőt, csak szívtam, szívtam magamba, a kezem is remegett... Az apuka kérdezte, minden rendben van-e, mondtam, nem tudom.

Senki más nem állt meg.

Lehet, hogy az ember ivott -- na és??? Attól még ott hempergett az autók kerekeitől 20 centire!

És ha nem is ivott?

Az én főnököm egy barom. Egy pitiáner, kisstílű, nyüzüge görény. Inkompetens.

Megírok ÉN egy anyagot, majd ő továbbküldi a többi igazgatónak -- anélkül, hogy én beleegyeztem volna -- olyan változtatásokkal, hogy pl. egy szót átír egy másik, rokonértelmű szóra, hogy egy igeidőt (angol szöveg) átír rosszra, és beírt engem kontakt személyként. Ennyi a változtatás, övé a dicsőség!

Ugyanígy az eü. miniszternek írt levél -- én megírtam, ő meg viszi a nagyokhoz, én még csak másolatban sem vagyok a leveleken.

Persze, mert amiket én írok, az mindig megfelel az ügyvezetőnek is, a pü. igazgatónak is, mindenkinek. Amit viszont ő "alkot", az gáz -- most pl. már az ötödik változatát kell, hogy elkészítse egy prezinek, és az ügyvezető már nagyon dühöz is. Így aztán muszáj valakinek a fején ácsorognia

Hülye seggfej.

ELNÉZÉST!

Én nagyon szeretek vezetni

3. A prolikról
Na ez gáz... Nem is tudom, hol kezdjem...

Van egy kolléganőm, akinek a világnézete alapján a világ "elitre" és "prolikra" osztható. Példa: irtózik az M3-as melletti Auchantól, mert oda "prolik" járnak... Nem utazik tömegközlekedéssel, főleg a 2es metró pfujj, mert akkor ott kellene bámulnia a sok proli fejet, és jujj, ez a magyar valóság.

Mondtam neki, hogy attól még, hogy nem néz oda, mégis ez a magyar valóság, és hogy sok ember nem feltétlenül önhibájából tud eljutni a milliomosságig. Mire ő: de igen, azért, mert proli, nincs is másra igénye...

Templomba jár minden vasárnap, sznobnak vallja magát, mert az szerinte pozitív jelentéstartalommal bír. Gyönyörű nő, szőke, zöld szemekkel, a pasik döglenek érte, ő meg lubickol a figyelemben (ez nem baj!).

A férje teniszpályát üzemeltet, tegnap egész nap Parndorfban vásároltak Ralph Lauren meg Lacoste cuccokat. A fodrászok és kozmetikusok azok, akik miatt ennyi TB járulékot meg adót kell fizetnünk, de az ő párja is minimálbéren van bejelentve.

Ja, a zsidók is szar emberek -- ezt jobb, ha tudom! (Mondjuk a kettőnk főnöke az is -- mindkettő: zsidó is meg szar ember is --, de nem gondolom, hogy egyenes összefüggés lenne felállítható )

Egyszerűen nem értem, hogyan lehet valaki a 21. századi Magyarországon ilyen felfogású!!!!

Fura, de egyébként tökre kedvelem ezt a nőt...

2. Felkerültem valami listára.
Hetente minimum 1 szervezet felhív, hogy adjak 5000 vagy akár csak 3000 forintot ilyen vagy olyan célra, többnyire csontvelő transzplantációra, de mindig egy-egy beteg gyerek gyógyíttatására... Egyszerűen nem tudok ennyi szervezetet rendszeresen pénzelni, de nincs pofám mindig nemet mondani sem
Kinek szóljak, hogy vegyenek má le arról a nyamvadt listáról? Én, ha van módom, megszponzorálok hajléktalanokat, adok szervezeteknek pénzt, rendelkezem az 1%-omról (jó, ez nem nagy szó...), ne zaklassanak mááááááá lépten-nyomon!!!!!!!

Ma annyi mondanivalóm lenne, de lehet, hogy nincs türelmem leírni...

1. Zénuram tegnap este elutazott Kicsit késve indult a reptérre, és pont az orra előtt egy km-rel püff, 3an baléestek, bedugult a világ. Nagy nehezen visszafordult (volt egy lyuk a betonkerítésen), és alternatív útvonalon közelítette meg Ferihegy 2-t, kicsit késve is ért oda. A becsekknél közölték, hogy a varsói gép késve indul -- LOT, alias GÁZ légitársaság -- de még az új ip-ban sem indult el, azért adtak nekik kupont, hogy vegyenek rajta kaját. Ja, csak a kávézó, ahová szólt, bezárt! Ezért átküldték őket a túlvégre -- ott pedig az 1700 forintos kuponnal kis extra ráfizetéssel bírt vásárolni 1 kólát + 1 szikkadt-száraz szendvicset...

Végül elindult a gép, de mire megérkezett, a csatlakozó járatnak se híre, se hamva, és éjjel 11 lévén több már nem is indult reggel fél 8 előtt. Legalább valami hotelt biztosítottak... Reggel elindult a fél 8-as géppel, szintén LOT, Szczeczinbe vagy hogy kell írni, de aszongya, az meg a levegőben késett fél órát Kis kerülővel ment???

Mindenesetre a reggel 10 órás mítinget nem csípi el...

Ezek után aggódom, mi lesz azon a megbeszélésen -- vagy inkább nem kell hinni semmilyen végzetszerűségben?

Lassan be fogok golyózni a munkahelyemen Egyszerűen olyan uborkaszezon van, hogy naponta max 2 órát töltök hasznos munkával, tisztelet a kivételes dógos napoknak Rövid ideig ez még elviselhető, sőt, pihentető is, de hosszú távon az ember elveszíti minden önértékelését Néha hazafelé belémhasít a kocsiban, hogy mi lesz, ha rájönnek, hogy én meg sem érdemlem a fizetést... Na, akkor gáz lenne -- új helyre szívesen elmennék, dehát ki nézné el nekem a sok mászkálást egyik dokitól a másikig?

De egyelőre nem fenyeget ez a veszély, mert rajtam kívül igen sokan üldögélnek félig hiába az irodáinkban......

Ja, de ma megírtam egy jó kis levelet az eü miniszter néninek, és kijavítottam pár website-fordítást Imádom, ha valamit frankón meg tudok csinálni, produktívnak érezm magam