Én szeretem az embereket.

Továbbmegyek: még most is tudok hinni bennük.

Pedig engem mindig megtalálnak az energiavámpírok, és sokmindenkiben csalódtam is -- mégis, mindig van nálam második esély... harmadik... akárhányadik...

Túl nyitott vagyok? Hm... A tanítástól az egyetemen eltanácsoltak, mert túlfejlett bennem az empátia, és "így ezt nem lehet". Volt egy időszakom -- amikor igazán dekadens voltam, zenére sajnáltam magam és az emberiséget a kollégiumi szoba sötéltjében, és zokogtam a világ fájdalmain. Ma már nem...

Ma a példaképem a nagymamikám, akit imádtam, és akinek az elvesztését már öt éve nem tudom felfogni, feldolgozni. Ő mindig vidám volt. Ha fegyelmezett minket, akkor is csak elnevette magát a végén, annyira nem bírta komolyan venni ezt a felnőtteskedést. Pedig szenvedett -- egy hűtlen férj, két világháború, elvesztett unokák, megerőszakolt lánygyermek... De mindig tudott örülni annak, ami épp volt. Gyermeki volt és bátor. Ő fogott össze minket, az egész családot. Pár évvel a halála előtt gyűjteni kezdtem őt, a történeteit, mégsem tudok róla szinte semmit. Olyan sokat kaptam tőle, el se tudom mondani! És lehet az ember életének annál nagyobb értelme, mint hogy a környezete, a szerettei boldogságot meríthetnek belőle?