Rengetegszer eszembe jut az az érzés, ami néha este, lefekvéskor elfogott, amikor még úgy gondoltam, talán soha nem lehet gyerekem. A gyomrom összeszorult, és az életemet olyan rövidkének és értelmetlennek éreztem, hogy kicsordult a könnyem.

Most itt nődögél egy életke bennem. Rajtam csüng egy madzagon, de mégis önálló lény, már most is csak azt csinálja, amit ő akar, amihez neki van kedve. Ha belegondolok, hogy ez már örökké így fog maradni, hogy életem végéig meglesz ez a kötelék, támogatnom kell valakit, aki közben egyre inkább önálló emberré válik -- hát, majdnem ugyanaz a görcs áll a gyomromba... Nem mintha nem akarnám, de félek tőle...