Három évvel ezelőtt, amikor Barcelonából hazatért, és riport jelent meg róla a Nők Lapjában, keresni kezdték a nők, hogy tanítsa meg őket örömben szülni. Három héttel ezelőtt a Kelet Gyöngyei Nemzetközi Orientális Táncművészeti Fesztivál és Táncversenyen elhozta a legjobb koreográfusnak szóló díjat. Nemrég az Aranytízben lépett fel Győrffy Kata, akiről ezt a cikket olvashattuk először: Nők Lapja 2002. áprilisi cikke.
Miközben a csípőmmel lágyan hullámozva írom a végtelen nyolcasokat, arra gondolok, de jó volna így maradni. Nőnek maradni ebben az eltorzult, férfias világban. Ugyanezek az ősi ösztönök súghattak Győrffy Katalinnak is, amikor kislányként először kezdett ringani a keleti muzsikára, és sok-sok évvel később, amikor hastánc közben világra hozta gyermekét...
Fedetlen köldöke lassan hullámzik a zene ütemére, míg a csörgők őrült táncba nem fognak körben a csípőjén... A tükörben csodáljuk. Végtelenül kecses, nőies jelenség. Karcsú dereka hajlik, mint a nádszál, válla alig mozdul, csak karjai repdesnek körülötte, mint két pillangó.
Reménytelennek látszik, hogy valaha is utánozni tudjuk. Aztán mélyen összpontosítva követni kezdjük a mozdulatait, és...és váratlanul beindul a csípőnk. Mélyről, ösztönösen, törnek fel belőlünk az erotikus mozdulatok, mintha a testünk csak arra várt volna, hogy végre megszólítsák: "Gyere, találj vissza önmagadhoz!".
Egy szem datolya
Óra után Katalin vadvirág teával és friss datolyával kínál. Nem, nem Barcelonából hozta - onnan költözött haza pár hónapja -, itt vette a Lehel téri piacon. De mielőtt ennénk belőle, figyelmeztet, kívánjunk valamit, és mondjunk el egy történetet a szufi tanító, Moushkil Gousha nevében. Csütörtök van. Ilyenkor valóra válhatnak az ember álmai...
- Ötéves lehettem, amikor először hallottam keleti muzsikát - kezd bele Katalin a történetébe. - Édesapám Isztambulban járt, és egy kislemezt hozott nekem ajándékba. Elmesélte, hogy egyik nap tikkasztó hőségben járta a sikátorokat, egyszer csak halk zeneszóra lett figyelmes. A gyönyörű dallam úszott a levegőben, és hívogatni kezdte apámat, mint a szirének hangjai. Addig ment, míg rá nem bukkant a hang forrására. Egy öreg ült az egyik kapuban, és ócska gramofonján forgott ez a bakelit korong... Amint meghallottam, ösztönösen ringani, hullámzani kezdtem a zenére. Nem volt ez igazi hastánc, csak szenvedélyesen vonaglottam a földön, és köröztem a hasammal. A szüleim csodálkozva nézték: vajon hol láthattam ilyet? A keleti zene később feledésbe merült, a lemez is elkallódott valahová.. Csak hosszú évek múlva, felnőtt nőként éreztem újra azt a csodálatos harmóniát, amit akkor, kislánykoromban...
- Az élet eszenciája
- Az érettségi után magyar-angol szakos lett a főiskolán, de sehogy sem találta a helyét. A tanulást unta, kizárólag a lázas, kifürkészhetetlen élet, az éjszaka csodái érdekelték. A második év végén nem bírta tovább. Legjobb barátnőjével, egy holland lánnyal fogták magukat, és nekivágtak a világnak. Pénz nélkül, egy szál hátizsákkal stoppolták végig Európát. Hogy valójában mit akartak? Semmit. Csak azt tudták, hogy Észak-Afrikába, Tunéziába vágynak, és hogy pontosan egy év múlva itthon szeretnének lenni. A gondviselés azonban jótékonyan eltérítette őket eredeti tervüktől, és Spanyolország felé kalauzolta. A francia határon a lányokat felvette a mikrobuszába két angol szobrász. Úgy összebarátkoztak, hogy egészen Barcelonáig repítették őket. A fiúk fizettek nekik egy búcsúvacsorát, és kezükbe nyomták néhány ismerős művész telefonszámát. Másnap reggel a Placa del Pi-n a két lány - a megbeszélés szerint - zöld kalapban várta Petert a festőt, és Anit, a textilművészt.
- Abban a vakító, hófehér városban minden a gyerekkoromra emlékeztetett - meséli Kati. Felébredtek bennem a régi illatok, a jól ismert színek és fények. Egy éven keresztül festőknek álltam modellt, és olyan emberekkel ismerkedtem meg, akik arra késztettek, hogy találjam meg magamban azt, amit csak én tudok. Azt az eszenciát, ami minden emberben ott rejlik, de csak rengeteg munkával lehet felszínre hozni. Michael, az amerikai csellista, akitől szobát béreltünk - és akibe azonnal beleszerettem -, egyszer így fogalmazott: "Aki nem rendeli alá magát valami nála nagyobb, szent dolognak, az nem is csinál az életben semmit." Nem is tudom, miért bosszantott ez a mondat. Papolósnak éreztem, de örökre beletette a bolhát a fülembe. Alig hogy hazatértem Budapestre, a sors szinte jelzésszerűen az utamba sodorta Katona Imre rendezőt, akinek a színházában, Theoréma ... három évig játszottam.
A cikk a hirdetés alatt folytatódik.
A következő években hol Barcelonában, hol Budapesten találkoztak Michaellel, amíg meg nem született a lányuk, Lili. Kati szerette volna otthon világra hozni a gyermeket, de hiába vártak, a három nap után még mindig csak vajúdott.. Az orvos szerint a lány csípője volt az akadály. Egyszerűen nem tudta ellazítani. Ott rakódott le mindaz a feszültség, amelyet gyerekkora óta gyűjtögetett magában. Nem tehetett mást, be kellett feküdnie a kórházba. A szülés után három órával saját felelősségére hazahozatta magát. Akkor fogadta meg, hogy elkezd komolyan foglalkozni a hastánccal. Két hónap múlva, Barcelonában, Kati buzgón válogatni kezdett a mesterek között. Nem mintha Magyarországon nem talált volna megfelelőt. Sőt! A magyar hastáncosok világszínvonalúak, talán azért, mert a mi táncainkban sok a keleti elem. A katalánok mozgása sokkal darabosabb. Ám az élet úgy hozta, hogy Michaelnak Spanyolországban több munkája akadt.
Kati valami tiszta, autentikus hastáncot keresett. És milyen az élet? Három percre a lakásuktól talált rá a legmegfelelőbbre. A stúdió ajtajában egy magas, karcsú, éjfekete hajú nő fogadta, mintha az Ezeregy éjszaka meséiből lépett volna ki. Ő volt Lesya Starr, Kati első mestere. Az első perctől kezdve élvezte az óráit. Precíz, szinte geometrikusan kidolgozott mozgást tanított, távol állt tőle a hisztérikus csípőrázás. De ez a fegyelmezett tánc, amikor ösztönössé vált, legalább akkora eufóriát okozott.
Égigérő fa
Most látta csak hasznát annak, hogy néhány évvel azelőtt belekezdett az japán tánc, a butoh elsajátításába. Egy buto táncos minden egyes izmát kontrolálni tudja. Képes öt percig elnyújtani azt a szemvillanásnyi mozdulatot, amikor az ember nevetősről szomorúra változtatja az arckifejezését. Éppen erre a tudásra volt szüksége a hastáncnál. Szét kellett választani a felső test és a csípő játékát. Sikeres tanítványnak bizonyult. Lili hét-nyolc hónapos lehetett, amikor az édesanyja már profin hastáncolt. Valami mégis hiányzott az életéből. Sokáig tartott, mire ráébredt mi az. Egyik este a barátaival, egy angol költővel, egy énekesnővel meg egy festővel hirtelen elhatározásból megalapították a Felfedező Színházat. Mindannyian óriási lelkesedéssel vetették bele magukat a munkába.
Kati elsőként a Szentivánéji álmot rendezte meg. Michael ezalatt vigyázott a gyermekükre. A lány délelőttönként egy étteremben mosogatott, délután babázott, éjszakánként pedig próbáltak a színészekkel. Aludni nem is igen maradt idő. Kati régóta kiváncsi volt rá, hogy működik egy étterem konyhája. Most aztán belekóstolhatott a katalán konyha gyönyöreibe! Ebédidőben a pincérek fejvesztve rohangáltak, és a kuktáknak úgy járt a kezük krumpliszeletelés közben, mint a motolla. Úgy érezte magát, mint egy nagy hajón. Ők a legénység, a shéf meg a kapitány. Amikor elmentek a vendégek, Raffael, a főszakács megkönnyebbülten felsóhajtott, mint amikor csata után levonják a zászlót: győztünk!
Őrült egy nyár volt. Kati kimerülten, de boldogan tántorgott haza Budapestre. Alig zárta karjaiba az édesanyja, felment a láza és ágynak esett. A betegség mindig tudja mikor kell jönnie. Kati kipihente magát, és visszautazott a párjához. Folytatta a hastáncot, gyakran fel is lépett, de közben egymás után írta és rendezte a darabokat. Köztük az "Égigérő fá"-t, ami gyerekkora óta annyira izgatta, és amit magyar népmesékből fordított és válogatott össze. Majd a legutolsót, amelyet a hazautazása előtt állított színpadra, és amely a "Földig érő fa" címet viselte. Csak mostanában gondolkodott el rajta, hogy nem is találó a címe. Bár végül ráébredt, mi a feladata, úgy érzi, az ő fája még nem ér a földig...
Ősi módszer
- A szőnyegen ülünk, éppen ott, ahol Kati két évvel ezelőtt megszülte második gyermekét, Atanázt. Mint a fészekrakó madarak, szülni minden alkalommal hazatért Budapestre. A gyermekágyban, ahogy mondja, semmi sem esik jobban, mint az édesanyja húslevese. Nézegetjük a fényképeket: Kati nagy pocakkal táncol a barcelonai lakás teraszán, Kati fellépés közben, már gömbölyödő hassal... Végigtáncolta az egész várandóságát, hogy ha eljön az idő, a kisfiát is keleti nő módjára szülhesse meg. Úgy tartják, valamikor régen az arab nők is hastánc segítségével hozták világra a gyermeküket. Barátnőik belopóztak hozzájuk a vajúdó sátorba, és addig táncoltak és énekeltek közösen, míg meg nem született a gyermek...
- Szinte földöntúli boldogságban, transzban táncoltam - emlékszik vissza a szülésre. - A csípőm lazán szétnyílt, az izmaim elernyedtek, és Atanáz könnyedén, mosolyogva bújt elő a lábam közül. Azóta is csak akkor nyugszik meg, ha tánc közben felveszem, és ő megérzi az ismerős, kígyózó mozdulatokat. A második szülés volt életem legcsodálatosabb élménye. Akkor határoztam el, hogy másokkal is megosztom a titkot. Megtanítom a várandós nőknek az ősi termékenységi mozdulatokat. Úgy fogják nevezni: Holdvilág tánc.
Koronczay Lilla
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)