Úristen, nyaralunk! - hogyan zabolázz meg egy rakás megvadult kiskamaszt?

Az eset évekkel ezelőtt történt - emlékszik vissza a férjem -, amikor a gyermekeim még olyan 10 év körüliek voltak.
Nyaralni indultunk Sukoróra, a Velencei-tóhoz, barátom, Tibor házába. Balázs, a nagyfiú és az ikrek, Márton és Laura. Mivel keresztlányomat, Dalmát ritkán látom, felmerült, hogy vigyük magunkkal Őt is. De ha már „idegent” viszünk, nem hagyhatjuk otthon párom öccsét, Gábort sem. Mivel demokrata vagyok, így engedtem.Innen már egyenes út vezetett párom újabb ötletéhez – vigyük anyósomat is! Egyesek ugyan megkérdezték, hogy ezt miért nevezzük nyaralásnak, de a dolog logikáját - bár minden porcikám tiltakozott ellene - beláttam. A sokgyerekes nyaralás sokkal inkább hasonlít egy logisztikai bűvészmutatványra, mint pihenésre. Olyankor jól jön az anyós. Süt-főz.

A lényeg, hogy az egész cigánytábor felkerekedett és különböző módon, de mindenki megérkezett a célállomásra.
Mivel már évtizedek óta nyaralunk barátomnál, különösebb használati utasításra nem volt szükség. Tibor annyit kért, ha lehetséges, akkor szúnyogokat ne csapjunk agyon a fehér falon, nemrég voltak festve a szobák, a véres nyomok nem mutatnak jól.

Az első nap szörnyű volt. Aki már próbált 5 megvadult malackát kordában tartani, az tudja, miről beszélek. Egy juhászkutyának is komoly kihívást jelentő feladat. Már nem a falért aggódtam, hanem az egész ház épségéért. Mire mindenki ágyba került, már csak arra volt erőnk, hogy a langyos éjszakában üldögéljünk a teraszon, mint két kitámasztott zombi.
Másnap folytatódott az akció, Én pedig éreztem, valamit tenni kell, különben ez a két hét pokoli lesz. A párommal feltereltük a srácokat az emeleti térképszobába (itt a falon térképek vannak, innen a név), ahol egy hosszú pad is volt, mindenkit leültettem és azt mondtam nekik:

- Ez így nem fog menni! Vendégek vagyunk itt, nem bonthatjuk le Tibi bácsi házát. Ugyanakkor nyaralunk, a cél az, hogy mindenki jól érezze magát. KÖZÖSEN állítsunk fel szabályokat! Semmit nem fogok és akarok rátok kényszeríteni, csak olyan szabályokat találjunk ki, amivel mindenki egyetért. Rendben?
Mindenki bólogatott.
- Tessék! Ki kezdi?
A beálló csendet rövidesen Dalma törte meg. Jelentkezett és azt mondta:
- Aki a levegőben lecsap egy szúnyogot, azt tapsoljuk meg!
Általános helyeslés, így a papírra első pontnak ez került fel.
A másodikat Én javasoltam:
- A házban nem focizunk! – elfogadtuk ezt is.
- Nem csapkodjuk az ajtókat – már írtuk is a következőt.

Most már jöttek az ötletek a srácoktól is, a felnőttektől is. Viccesek is, komolyak is.
De minden ötletet megtárgyaltunk, aztán szavaztunk és egyetértés esetén felkerült a listára. Mindenre - ennyi idő távlatából - már nem emlékszem, de volt, ami a gyerekeknek volt fontos (néha felnőtt szemmel kissé bugyuta felvetés, de nem minősítettünk semmit), s voltak felnőttesek.
Így a Brain Storming alatt összegyűlt 12 pont. Átolvastuk és megerősítettük, hogy egyetértünk vele. Kiakasztottuk a szobában és mehetett útjára mindenki.
Nem mondom, hogy innentől fogva tündérmese lett a nyaralás, és varázsütésre fordultak jobbra a dolgok, de már volt hivatkozási alap, amire „szabálysértéseknél” lehetett utalni. Hiszen megbeszéltük és elfogadtuk.

Másnap délelőtt gyanús körülmények között eltűnt mind az 5 gyerek, hogy aztán egy idő múlva felhívjanak a térképszobába. Legnagyobb meglepetésemre egy újabb listát dugtak az orrom alá. Kiderült, hogy összeültek és Ők is összeállították a maguk 12 pontos listáját, amelyben egyrészt néhány új szabály volt megfogalmazva, illetve néhány olyan kérés a felnőttek felé, ami nekik volt fontos. Szóval ez volt a titokzatos eltűnés és gyanús csend oka.
Átnéztük a listát, nem emlékszem olyanra, ami elfogadhatatlan lett volna, így ez a lista is odakerült az előző napi mellé. A srácok ebben összefoglalták, mit szeretnének a következő napokban ebédelni, mikor menjünk le a tóhoz fürdeni, hány fagylaltozást szeretnének az elkövetkezendő napokban. A délutáni csendes pihenő is mindenkire vonatkozott, ahol csak halkan volt szabad tevékenykedni a házban és környékén: napozás, olvasás, számítógépezés, filmezés. De a szórakozás mellett azt is szabályozták, hogy ki terítsen meg az étkezéseknél, ki mikor segítsen a mosogatásban, és mindenki pakoljon el saját maga után, ha befejezte az evést, hogy mindig rend legyen a nappaliban és a teraszon.

Következő nap jutott eszembe a meeting gondolata. A nap végén együtt újra feltereltük a gyerekeket a térképszobába és kiértékeltük az eseményeket. Mi történt, volt-e szabály, amit megsértettünk, felmerült-e valami a jövőre vonatkozóan. Hangsúlyozottan nem számon kérő jelleggel, ez nem egy raport volt, de azt hittem húzni fogják az orrukat. Tévedtem! Imádták!
Pár nap múlva elég volt elkurjantani magam: „Meeting!”, és már rohantak is fel. Persze néha az egész hülyéskedésbe csapott át, rengeteget nevettünk, de az értékelés sosem maradt el és azt mindenki komolyan vette.
Annyira tetszett nekik, hogy a második héten Gábor szemrehányóan megjegyezte az anyjának, anyósomnak: Te sosem jössz a meetingre!
Még két napunk volt a nyaralásból, amikor Balázs továbbindult Dombóvárra, a nagymamájához, Dalmát pedig hazavitték a szülei.
Este a rend kedvéért felmentünk meetinget tartani, de a hangulat erősen gyászos volt. Ültünk szárnyszegetten és éreztük, hogy a varázs, ami az együttlétünk alatt kialakult így, hiányosan már elillant.
A teljes rémálomnak induló és reménytelenül viharosnak ígérkező nyaralásunkból így lett az egyik legszebb közös emlék, amikor az egész nagy család egy csapatként vett részt az aktív és vidám időtöltésben.

Fotó: HypnoArt/pixabay