Jeremy Narby - Francis Huxley: Sámánok

Narby és Huxley könyve ötszáz évet tekint át a samanizmus vizsgálatának történetéből. Tanulmánykötet, melyben az első sámánokról szóló leírás 1535-ből származik. A könyv 7 fejezetben tárgyalja a különböző megközelítési módokat, az első rész ötszáz évvel ezelőttig megy vissza. Ez az az időszak, amikor az európaiak hozzáláttak Amerika felfedezéshez, és számos közösségben olyan emberekre bukkantak, akik azt állították magukról, hogy szellemekkel kommunikálnak, hogy az életről és a gyógyításról ismereteket szerezzenek. Némelyikük addig böjtölt, míg csontvázzá soványodott; más tölcsérből dohánylevet ivott, vagy olyan gallért hordott, melyben mérges hangyák nyüzsögtek. Az efféle dolgok láttán az európaiak gyakran mélységes ellenszenvüknek adtak hangot. A kötetben megtalálható például André Thévet francia pap leírása, aki 1557-ben Brazíliában járt, és beszámolójában az efféle embereket az "ördög papjainak" titulálta. Thévet rossz néven vette, hogy ezek az emberek a szerinte tiltott tudásnak számító ismereteket fürkészik: "Mi szükség van arra, hogy túl nagy kíváncsisággal kutakodjanak a természet titkaiban és más dolgokban, melyeket a Mi Urunk saját magának tartott fenn? Az ilyen kíváncsiság hibás megítélésekhez, tudatlansághoz, a hit és a jó vallás hiányához vezet." 

A 17. században az oroszok megkezdték Szibéria gyarmatosítását, és ők is rábukkantak olyan személyekre, akik saját állításuk szerint szellemekkel kommunikálnak. A tunguz nyelven beszélő kelet-szibériaiak körében az ilyen egyéneket sámánnak nevezték. A sámánok azt állították magukról, hogy gyógyítani tudnak, vagy bajt hozhatnak az emberre, befolyásolni képesek az időjárást vagy a vadászat eredményességét, és a jövőbe látnak. Egy Avvakum Petrovics nevű pap, aki a szibériai sámánokról az első írásos beszámolót készítette, így határozta meg a sámán fogalmát: "cselszövő varázsló, aki megidézi a démonokat". A Spanyolországból, Angliából, Franciaországból, Oroszországból és Németországból érkező megfigyelők saját nyelvükön zsonglőröknek, bűvészeknek, varázslóknak, mágusoknak titulálták őket.

A második részben a 18. században jelentkező nézetekkel találkozhatunk: a felvilágosodás korában Európa más nézőpontból kezdte a világot szemlélni. Ennek ellenére a korai racionalisták a sámánokat rossz szemmel nézték. Ők már nem a tudástól féltek, de zavarta őket a sámánok különös viselkedése. Úgy vélték, a sámáni színjátékoknak és trükköknek a valódi tudáshoz kevés közük van.

Az első európai utazók a tudósokra is hatottak. A tudomány mérhető, "objektív" alapokon óhajtotta vizsgálni a kérdést. Célja az volt, hogy a világot ésszerű okokkal magyarázza. Ahogy a tudósok sámánokkal találták magukat szembe, máris hajlottak rá, hogy csalókat lássanak bennük, akiket le kell leplezni. Amikor például Johann Gmelin, német professzor Szibériában megtekintette egy tunguz sámán és segédje előadását, arra a következtetésre jutott, hogy a "hókuszpókuszaik" miatt mindkét szélhámos megérdemelné, hogy ezüstbányába küldjék őket, életfogytig tartó kényszermunkára.

A harmadik részben a 19. században bekövetkezett szemléletváltozást ismerhetjük meg. Ekkor kezdődött el az emberi teremtmény tudományos vizsgálata. Az új tudományág, az úgynevezett szociálantropológia vagy etnológia elég szegényes megállapításokkal indult. Az első antropológusok azt vallották, hogy a bennszülött népek "vadak" és "primitívek", és az "alsóbbrendű" társadalmakhoz tartoznak. Sajnálatos módon ezek a korai antropológusok a sámánokról túl sok használható jelentést nem szolgáltattak, noha ez éppen az az időszak volt, amikor a nyugati civilizáció a bennszülött társadalmakat kíméletlenül legázolta, és a samanizmus gyors változáson ment keresztül.

A század vége felé azonban néhány antropológus felismerte, nincs alapvető  különbség saját maga és az általa megfigyelt emberek között. A német-amerikai Franz Boas például ezt írta 1887-ben: "Az eszkimók ugyanolyan emberek, mint mi; érzéseik, erényeik, hibáik ugyanúgy az emberi természeten alapulnak, mint a sajátunkéi."

A negyedik rész a 20. század eleji antropológusokkal foglalkozik, mikor is a kutatók kezdték saját elfogultságaikat felülvizsgálni. Ez javította megfigyelési technikájukat, és oda vezetett, hogy példátlan mennyiségű részletes jelentést készítettek a sámánokról. Megadták a lehetőséget a sámánoknak, hogy saját magukról beszéljenek. Knud Rasmussen dán antropológus például szó szerint rögzítette az inuitok szavait, és beszámolóját 1920-ban közzé is tette. Egy Igjugarjuk nevű sámán ezt mondta Rasmussennek: "Igazi bölcsesség csak az emberektől távol található meg, kint a nagy magányban, és ezt szórakozással nem lehet megszerezni, csak szenvedéssel. Magány és szenvedés nyitja meg az emberi lelket, ezért a sámánnak ott kell bölcsességét keresnie." Az ehhez hasonló leírások révén lehetségessé vált ezeknek az embereknek az újfajta, empatikus megismerése.

Rasmussen idejében sem volt minden antropológus ennyire nyitott szellemű, s ezért évtizedeken át vitatkoztak a sámánok mentális állapotáról. A maga kifinomult, dialektikus stílusában Claude Lévi-Strauss a vitát homlokegyenest ellenkező irányba terelte. Azt állította, hogy a sámánok sokkal inkább pszichoanalitikusok, semmint pszichopaták. Más megfigyelők megerősítették, hogy a sámánok inkább az adott közösség legegészségesebbjei közé tartoznak, és a többiek gyógyítóknak tekintik őket.

A 20. század közepéig az antropológusok a sámánokról olyan egymástól távol eső helyekről adtak részletes beszámolókat, mint Ausztrália, a sarkvidék és az Amazonas. A kötetben Alfred Métraux fontos és érdekes leírását adja a sámánoknak, mely szerint a feladataik közé tartozik a betegségek gyógyítása, a mágikus játék, az előjelek megfejtése, az időjárás befolyásolása, és a jövőbelátás. A sámán bajt is hozhat, jegyezte meg. A készségek és feladatok e zavarba ejtő sokasága mögött Métraux fölfedezte az egységet. 1944-ben a sámánról a következő definíciót adta: "olyan egyén, aki foglalkozásszerűen és a közösség érdekében időszakos kapcsolatot tart fenn szellemekkel, vagy aki megszállott". Ez a legegyszerűbb meghatározása ennek a gyakran zavaros eszmefuttatásokat serkentő fogalomkörnek.

Az ötödik rész a század másod felében megjelenő új kutatási módszerrel végzett kutatásokból idéz: a "résztvevő megfigyelés" alaposan megváltoztatta az antropológiai tanulmányok jellegét, melynek következtében a kutató a vizsgálat alá vett emberekkel együtt élt, részt vett a mindennapi életükben, de közben objektív módon igyekezett megfigyelni őket. Egyes kutatók ennek folytán aktívan bekapcsolódtak a sámáni rituálékba, hogy megértsék a tevékenység lényegét.

Az 1950-es években fölfedezték a hallucinogének hatásmechanizmusát, például az LSD-jét és a meszkalinét. Azt tapasztalták, hogy a tudatállapotot ezek a szerek radikálisan módosíthatják. Ez arra utalt, hogy a hallucinogének a tudatot inkább az agy kémiai állagának megváltoztatásával, semmint a babonák vagy sugallatok révén módosítják. Amikor a kutatók elkezdtek az olyan sámáni szertartásokba bekapcsolódni, ahol hallucinogéneket alkalmaztak, meglepődve tapasztalták, hogy ugyanazt élik át, amiről a sámánok is beszámoltak. Korábban a samanizmust leíró cikkek többnyire jelentéktelen tudományos folyóiratokban jelentek meg, egészen addig, mígnem R. Gordon Wasson, amerikai bankár részt nem vett egy sámánszertartáson, melyről élvezetes beszámolót készített. A szertartás során halluciogén gombát fogyasztottak, és a szerző arról számolt be, hogy valósággal kirepült a testéből. 

Az 1960-as években jelent meg a színen Carlos Castaneda antropológus hallgató, aki azt állította magáról, hogy Arizonában és Mexikóban egy "varázsló tanoncaként" tanulmányozta a jaki indiánokat. Castaneda a résztvevő megfigyelés útján egy lépéssel tovább ment. Különös, mégis koherens világról hozott jelentést, egy "különálló valóságról", amelyet hallucinációt okozó gyógynövények hatása alatt közelített meg. Castaneda 1968-ban saját közvetlen élményeiről könyvben számolt be Don Juan tanításai; A tudás megszerzésének jaki módja címmel. A könyv és függeléke világszerte bestsellerré vált, és milliók érdeklődését keltette fel a samanizmus iránt.

A neosamanizmus az Új Kor mozgalomban, főleg az Egyesült Államokban virágzásnak indult, de világszerte hódított. A hatodik rész e korszakkal foglalkozik, amikor is a sámánokról több tanulmány született, mint bármely korábbi időszakban, és saját irodalmukat maguk a sámánok is elkezdték gyarapítani.

A hetedik részben elérünk napjaink tudományos vizsgálódásaihoz. Az utóbbi években kezdenek úgy tekinteni a samanizmusra, mint a "tudás technikáinak együttesére", ahogyan Graham Townsley brit antropológus fogalmaz. A mai kutatók a sámánokban nemcsak gyógyítókat látnak, hanem a jelentéstartalom kifinomult közvetítőit is. Úgy tűnik, a sámánok az emberi lélek korai felfedezői; pszichológiai rendszereiket azonban még alig tanulmányozták. Annak fényében, amit ma tudunk a lélek/test gyógyászatról, a sámánokat már nem lehet sarlatánoknak tekinteni, akik trükkökkel javítanak az emberek közérzetén; vagy csalóknak, akik bűvészmutatványokkal és hasbeszéléssel tévesztik meg környezetüket. Egyre inkább a lélek gyógyítóinak látjuk őket.

A kutatók új keletű hajlandósága arra, hogy a sámánokat komolyan vegyék, azt jelzi, hogy lehetőség nyílik a két világlátás közötti párbeszédre. De ez nem könnyű. A samanizmus önmagán és a szubjektivitáson alapszik, míg a tudomány módszeresen igyekszik a kutató szubjektivitása fölé helyezkedni. A samanizmus sok tekintetben autológia, vagy öntanulmányozás, míg a tudomány heterológia, azaz mások tanulmányozása.        

A szerkesztők a 16. századi megfigyelőkig mennek vissza, akik a sámánokban az ördög ügynökeit látták. Egyoldalú nézőpont, de nem teljesen téves. Visszatekintve nem látszik indokolatlannak azt állítani, hogy a sámánok valóban zsonglőrök, abban az értelemben, ahogyan egyidejűleg különféle dolgokat képesek kezelni, s közben cselekedeteikbe új elemeket építenek be. Manapság az Amazon vidékén például a samanizmus él és virágzik, a sámánok erdőkben és városokban is élnek, spanyolul és portugálul ugyanúgy beszélnek, mint bennszülött nyelveken, és szabadon közlekednek a mesztic és bennszülött társadalmak között.

A sámánok mindig is értettek ahhoz, hogyan kell különböző világok között hidat verni, és semmi jel nem utal arra, hogy kevésbé alkalmazkodnának változó világunkhoz, mint mi magunk. A samanizmus rugalmas és "kaméleonszerű", ahogy Piers Vitebsky brit antropológus mondja. Fortélyosan mindig új és újabb álruhát öltenek.

Az első beszámolóktól számított ötszáz év elteltével a samanizmus belső magja továbbra is rejtély, melyet e könyv sem old meg. Célul azt tűzte ki, hogy a megfigyelők látásmódjának változását mutassa be. Az ugyanis megnyílt. És ezáltal a megértés kezdi meghozni első gyümölcseit.

A könyvben Diószegi Vilmos fekete-fehér sámánportréi láthatók.