Ehhez nyújtott segítséget nekem egy mese, annak feldolgozása az adventi időszakban. Az „Ámos báránya” egy kisfiúról szól, aki pásztorként tengeti szegényes életét és nincs semmije sem ezen a világon, csak egy kis fekete báránykája.
Mikor Jézus megszületett és a pásztorok a köszöntésére indultak, a gyermek is ment velük. Mindenki vitt magával valamit: tejet, vajat, báránybőrt... Az édesapa csendesen figyelmeztette a gyermeket, hogy ő is adhatna valamit, hiszen van egy báránykája. Az egyetlen kincse a gyermeknek... Ámos görcsösen szorította magához a bárányt, de mikor meglátta az istállóban fekvő kisdedet, elszégyellte magát. Még szegényebb, még nyomorultabb volt, mint ő...
Odavitte hát a jászolhoz a báránykát, és letette Jézushoz. Mária látva a gyermek szemében az önzetlen szeretetet, ugyanakkor bánatot, visszaadta a pásztorfiúcskának a bárányt. Mikor hazafelé bandukoltak, Ámos megpillantotta, hogy ott, ahol Jézus megérintette a bárány homlokát, egy hófehér csillag ragyogott...
Mikor először mondtam el a mesét, döbbent csend volt a teremben. Néhány gyermek szemében még a könny is ott ragyogott. Nem, nem magyaráztam a történetet, hiszen erre nincs szükség. Lelkükig ért minden szava.
Utána többször kérték a mesét más napokon is. Vártam. Vártam arra, hogy kis szívükig érjen el, hogy bizony vannak szegény gyerekek, vannak, akiknek enni is alig jut...
Lassan napközben is beszélgetni kezdtünk a témáról. Mit jelent szegénynek lenni? Miért jó nekünk? Hogyan tudnánk segíteni? A családokat is bevontuk a folyamatba. A szülőket bíztattuk a cipős dobozos karácsonyi akción való részvételre, ebben együtt, a gyerekekkel készítettek meglepetéseket a rászorulónak. Beszélgettünk napi jó cselekedetekről. Milyen jó, ha megoszthatom azt, amim van.
Egyre mélyebbre váltak a beszélgetések... Már néhány adventi mécses égett, már nagyon vártuk a fény születését...
Egy reggel készítettem egy asztalt. Csak egy egyszerű abrosszal volt leterítve. Mikor megérkeztek a gyerekek, kérdezték: „Mi ez? Mit csinálunk vele?” „Ez, az angyalok asztala. Ide lerakhatod a legkedvesebb játékodat, ha fel szeretnéd ajánlani Jézuskának.”
Csönd... Hosszú csönd...
„És visszakapjuk?” –kérdezték. „Nem tudom. Az angyalok elviszik a kis Jézusnak, hiszen neki semmije sincs, tudjátok! Nem kell azonnal döntenetek. Aki szeretné, az ajánlja fel csak a játékát!”
Egy hét telt el úgy, hogy reggel sokan hozták a legkedvesebb játékukat, aztán letették az asztalra. Néhányan visszavették napközben. Aztán újra visszatették az asztalra. Egy kisfiú – soha nem felejtem el az arcát - az asztalra tett játékát fogta, az égre nézett, közben folytak a könnyei és ezt suttogta: „Kérlek, nagyon vigyázz a szarvasomra! Őt nagyon-nagyon szeretem!...Tudom, hogy te is szeretni fogod! Köszönöm…”
Aztán elérkezett az a nap, mikor eltűntek a játékok az asztalról. Bánatos-boldog nap volt. Sokat beszélgettünk, hogy vajon mennyire örült a sok jó szívű gyermek ajándéknak a kisded. Volt olyan kisgyerek, aki azt is elmesélte, hogy szerinte éppen most, melyik játékkal játszik...
Úgy szerettem volna elmondani nekik az igazat, ami a varázslaton kívüli varázslat, de nem tehettem... A történet vége ugyanis már otthon zajlott, karácsony szent estéjén. Nem láttam – bár láthattam volna! -, csak a szülők és gyermekek mesélték ragyogó síró-nevető szemekkel, mikor januárban visszajöttek az óvodába: „Képzeld Szilvi néni! Jézuska visszahozta a kedves játékomat! És ...és képzeld! Ott volt a karácsonyfa alatt! Az enyém még új ruhát is kapott!...” - sorolták végeláthatatlanul.
Igen. Megismertettetem a szülőkkel a folyamatot, a mese végig kint függött a faliújságon. Megbeszéltem a szülőkkel titokban, hogy visszaadom az asztalra tett játékot, azzal a kéréssel, hogy karácsony szent este tegyék majd a fa alá.
A hatás döbbenetes volt. Minden szülő egytől egyig könnyekkel küszködve mesélte, hogy hiába volt még száz drágábbnál drágább játék a fa alatt, a gyermekük csak a visszakapott játékot dédelgette, azzal játszott egész este.
Mert az a rongyos volt a legkedvesebb, amit igazán szeretett! Amivel élményeket élt meg! Amihez kötődött!
Befejező gondolatként már csak egyetlen rövid történet hiányzik. A kisfiú, aki sírva vált el szarvasától, boldogan mesélte: „Tudod, mikor megláttam, hogy ott van a fa alatt, a torkomból kiugrott a szívem! És képzeld! A szarvaskám homlokán egy HÓFEHÉR CSILLAG ragyogott!”
A „Keressük a Legkreatívabb óvónőt” pályázatra beérkezett cikk.
Kérjük, támogasd munkánkat!
Ha szeretsz minket olvasni, ha csaltunk már mosolyt az arcodra, ha segített már neked valamelyik szakértőnk, vagy ha egyszerűen Te is fontosnak tartod, amit csinálunk, kérjük, támogasd munkánkat!
Banki átutalással:
Magnet Bank 16200106-11697987
Kedvezményezett: Családi Háló Közhasznú Alapítvány
Közlemény: Média támogatás
Vagy bankkártyás fizetés Simplepay-el az alábbi gombra kattintva:
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)