Már a keresztes hadjáratok korában ámulatba ejtette az európai embereket a Közel- Kelet, az európaitól jelentősen letérő kultúrája. Az érdeklődés több mint 1000 év alatt sem változott túl sokat. A XXI. század embere időnként bizalmatlanul ugyan, de érdeklődéssel fordul ugyanezen mesés keleti kultúrák felé.
2004-ben rajtam is egy megmagyarázhatatlan izgalom hatalmasodott el, így inkább lemondtam arról, hogy személyesen vegyem át a bölcsészdiplomám csak azért, hogy élhessek az egyik bátyám kínálta lehetőséggel és három hetet Egyiptom varázslatos tájain tölthessek, ami ugyan nem a Közel- Kelet, de hangulata legalább annyira vonzó, mint a közel- keleti országoké. A testvérem két évig dolgozott a szinte állandóan forrongó Gázai- övezet közelében békefenntartóként és többször tett körutazást Egyiptom legizgalmasabb tájain. Az ENSZ gépjárművével mi is bejárhattuk családostul az ország északi és keleti részeit, majd néhány napot a Nílus alsó folyásán is hajózhattunk Asszuántól Luxorig. Még most is beleborzongok, ha rágondolok, milyen szép is volt. Miután az ENSZ autója és a bátyám helyismerete, valamint némi arabnyelv tudása kellő biztonságot és önbizalmat adott ahhoz, hogy hármasban bebarangoljuk a fontosabb helyeket anélkül, hogy konvojokba tömörülve órákon át zötykölődjünk a tömött autóbuszokon, hogy aztán a műemlékek közelében meg- megállva néhány perc alatt körbeszaladjuk a fontosabb látnivalókat, ez indított el azon az úton, amelyen azóta is járok.
2004-től kezdve évről- évre mindig csak egy-egy falatot tudtam lecsippenteni ebből a különleges és távoli kultúrából lassan ízlelgetve bódító ízét.
Így jutottam el a következő évben a Transzbalkán Expresszel az egykori Konstantinápolyba, amely ma az Isztambul nevet viseli, majd Marokkóba, Szíriába és ismét Törökországba, végül Jordániába és Izraelbe.
Kultúr-antropológus lévén elkezdtem érdeklődni a közel- keleti családok mindennapjai iránt, különösen a nők és gyerekek családban elfoglalt helye és helyzete érdekelt. Így történt, hogy tavaly nyáron egyedül vágtam neki a nagy útnak és busszal indultam el Szíriába. Az út pontosan két napig tartott Budapest Népliget és a szíriai Damaszkusz főpályaudvara között. Természetesen többszöri átszállással. Az indulást úgy időzítettem 31 évesen, hogy mire 32 leszek, akkor már Szíriában legyek. A végtelen hosszúnak tűnő Törökországon át vezető út rendkívül érdekes és változatos volt. Azért szeretek busszal utazni, mert látom, ahogy a táj szinte kilométerről kilométerre változik, ezt repülőből úgyse tudnám ilyen pontosan nyomon követni és azért is szeretem, mert nagyobb az esélye annak, hogy sok-sok kedves emberrel találkozom.
Az út nagy részét egy olyan család társaságában töltöttem, akik szintén a török-szír határ közelében fekvő Antakyába (Antiochia) utaztak. Egy csepp gyermek is utazott velük, aki rendkívül türelmetlen volt végig, amit gyakran hosszabb ideig tartó keserves sírással adott a környezete tudtára. A sok sírástól és a fárasztó úttól és azoktól a tényezőktől, amit mi nem is ismerhetünk elpilledt és mély álomba zuhant. A hosszú út, a szűk hely a buszon a felnőtteket is meggyötörte, így én is gyakran mély álomba zuhantam. Egyszer, amikor felébredtem, két apró lábat láttam az ülésem alatt, ami a busz padlójához zsibbadt lábaim között meredezett a magasba. Még szerencse, hogy nem léptem rá. Ahogy a felnőttek gyermekeikkel szembeni viselkedését figyeltem megállapítottam, hogy ugyanolyan meleg szeretettel viszonyulnak gyermekeikhez, mint a magyarországi szülők, csak sokkal megengedőbbek.
Ugyan nem beszéltek angolul, én nem beszéltem törökül, de miután gyorsan szimpatikusak lettünk egymásnak egy útitársunk segítségével - aki mindkét nyelvet bírta- meghívtak magukhoz.
Egy ilyen kedves meghívással a zsebemben haladtam tovább eredeti célom, Szíria felé.
Aleppótól Damascus csak néhány órányira van, így 44 óra zötykölődés után az a három óra, ami alatt a két város közötti távolság könnyedén leküzdhető, már nem okozott problémát. Kora délután volt, perzselt a hőség. A negyven fok ilyen fáradtan valójában tízzel többnek tűnt és egyben kibírhatatlannak is. Roskadoztam a 20 kg-os hátizsák alatt és idegesen vitatkoztam a taxissal. Rövid egyeztetés után elvitt a hotelbe, ahol terveztem, hogy megszállok. Ledobtam magamról a nehéz terhet, lemostam magamról a mázsás teherként rám nehezedő fáradságot, ittam egy erős kávét, amivel a hotel recepciósa vendégelt meg közel-keleti szokás szerint és mit sem törődve a hosszú út során feldagadt lábaimmal, úgy döntöttem, nem alvással fogom tölteni a szülinapomból hátralévő néhány órát, hanem ez alkalommal magam teszem felejthetetlenné. Nem vesztegettem az időm, a barátságos recepcióstól gyorsan megérdeklődtem, hogyan jutok el arra a pályaudvarra, ahonnan Maalulába indulnak a mikrobuszok. Ez az a város, ahol még ma is beszélik Krisztus nyelvét az arámit és Szíria fővárosától csak néhány km-re fekszik. Rövid útbaigazítás után neki is vágtam a pályaudvar felé vezető útnak. Az általam nagyra becsült és csodálattal övezett nép lakta település valóban nagyon közel van Damaszkuszhoz.
A cikk a hirdetés alatt folytatódik.
Így teljesüljön minden álmom! - gondoltam magamban, amikor megérkeztem a szimpatikus és színes házakkal tarkított településre. A világ legboldogabb 32 éves emberének érzetem magam.
A busz nem messze a Szent Tekla kolostorhoz vezető út mellett tett ki. Szent Tekla kolostor a világ legrégebbi női kolostora, amit alapítójáról neveztek el. Szent Tekla Szent Pál tanítványa volt. Földi maradványai ott nyugszanak a kolostorban. Az épület közelében pedig egy csodatévő forrás bugyog. A forrás mellett szűk sziklahasadék található. Szent Tekla az őt üldöző katonák elől menekült ehhez a sziklához, ahonnan már nem tudott tovább menekülni, így kilátástalan helyzetében Istenhez imádkozott, abban a pillanatban a sziklafal kettéhasadt, így Szent Tekla megmenekült üldözői elől.
A kolostor fölötti szikláról csodás volt a naplemente és a fehér- világoskék színekben úszó barátságos házak, a szikla tetején az aprócska város fölött őrködő Szűz Mária és a még mindig fullasztó hőség megszédített. Megpróbáltam úrrá lenni kábult fejemen és a látvány és az illatok által hatalmukba kerített érzékszerveimen, így álltam még néhány percig és gyönyörködtem a leírhatatlan szépségű településben és néztem, ahogy az aprócska templomok tornyai és a mecsetek kupolái földöntúli fényükkel megtörik a város fölött lebegő félhomályt.
Hirtelen egy kósza gondolat kerített hatalmába, amely profanizálta az idilli hangulatot: rájöttem, ezúttal limitált a gyönyör, hiszen Ramadán volt, és ha nem vagyok ügyes, akkor lekésem az utolsó buszt is, amivel visszamehetnék Damaszkuszba, de előtte még kerítenem kell egy olyan embert, aki hajlandó diktafonra mondani a Mi Atyánk-ot arámiul. Gyorsan összekaptam magam és elindultam vissza a kolostorhoz és onnan a főváros felé vezető útkereszteződés irányába.
A férfiak többsége a már jól ismert közel-keleti szokás szerint az utcán üldögélt és egymással beszélgettek, a nők pedig minden bizonnyal ezalatt a Ramadán vacsorához készültek, amit később a családjukkal együtt fogyasztottak el.
A férfiak természetes könnyedséggel szólítottak meg jó estét kívánva arab és angol nyelven váltogatva jókívánságaikat. Magamra erőltetetett kedvességgel válaszoltam mindannyiuknak és egyre kétségbeesettebben érdeklődtem a visszafelé induló buszjáratok gyakoriságáról. A férfiak kedvesen mosolyogtak rám és barátságosan ingatták fejüket, magyarázva, hogy az utolsó busz is elment. Ramadán van, ilyenkor napnyugta után már nem közlekedik semmi. Arcom hirtelen gondterhelt lett, ami feltételezem, azonnal tükröződött is ábrázatomon.
Az idősebb urak mindannyian kedvesen nyugtatgattak és felajánlották, hogy vacsorázzak csak nyugodtan velük és családjukkal és legfőképp ne törődjek semmivel. Töltsem a házukban az éjszakát, majd -insallah- másnap visszamegyek a fővárosba. Megpróbáltam úrrá lenni dühömön és a legidősebb férfi meghívását elfogadva elkísértem őt a kolostor szomszédságában lévő lakásukba. Ismerve a családfő irántam tanúsított kedvességét a család többi tagjának leírhatatlan vendégszeretetén már cseppet sem lepődtem meg. Úgy tűnt, mintha érkezésem a világ legtermészetesebb dolga volna. Rögtön hellyel kínáltak és elnézést kértek tőlem, amiért nem készültek még el a vacsorával, de Ramadán idején náluk ez a hagyomány. Kérésemre kedvesen beengedtek családok legféltettebben őrzött helyiségébe, a konyhába. Megtántorodtam az orromat hirtelen megcsapó kellemes, de az európai szimat számára idegen illatoktól. Az asztalon számtalan apró tálkában álltak az ételek alapanyagai. A nagyobb tálakban pedig az esti vacsora várakozott. Ezen az estén jellegzetes nemzeti ételüket a bárányláblevest és húsgombócot készítettek.
Vacsora közben megkértem őket, mondjanak diktafonra néhány arámi imádságot figyelve minden mozzanatukat és azt, hogyan viszonyulnak egymáshoz és a gyerekekhez a családtagok és a felnőttek és hosszasan beszélgettünk Európáról, a politikáról és a családról.
Végül egyáltalán nem bántam meg, hogy a 32. szülinapomon ilyen meglepően alakultak korábbi terveim, így legalább egy idegen országban is a saját bőrömön tapasztalhattam meg: ember tervez, Isten végez.
.jpg){kind=small}
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)