Természetesen azon a szent napon esett annyi hó, hogy a vegyesgumik esdeklően néztek rám, csak ne induljak el. A szokásos nyüglődés a gyerekülésekkel elmaradhatatlan tartozéka ennek a fantasztikus, grönlandi képeslapra hajazó reggelnek. A biztonsági öv(ek!) csatja csak háromszor talált képen, mire a rögzítés módja a legkockább rendőr tetszését is bízvást kivívhatta. Üzemanyag rendben, ablakmosó folyadék stimmel, kukásmellény ott vigyorog a hátsó szélvédő előtt. Ne ebbe kössön bele valaki! Persze tudna, mert speciel a mentődoboz némi hiányosságokkal küszködik a legutóbbi vasárnap óta. (Vica alvóbaba mind a 32 centije igen gondos ápolásban részesült, minekutána jelenkori Kheopsz múmiává avanzsált.)
Indulás után a második slukk súlyosbította a magyar utakról vallott, eddig sem optimista nézeteimet. Elsőre ugyebár úgy tűnik, minden sokkal simább, mint takaró nélkül, de a nemzeti sport ilyenkor válik Ironman próbává, mivel a kátyukra az „alattomos” jelző igen halovány kifejezés. Leállás és egy vastüdőről lekötött beteget is megszégyenítő roham, mikorra a lenyelt csikk kényszeredetten utat tör magának. Közben a karácsonykor végtelenítettre állított Wham szörtyög a rádióból, ami mit mondjak… hangulatjavítóként ismét csődöt mondott. Kábán és dühösen sietek vissza az úthibához. Revideálnom kell azonnal álláspontomat. Úthiba??? Édes istenem, látom a föld magját! A koreai csodalimuzin is betegesen köhécsel, azon se csodálkoznék, ha a féltengely átdöfte volna a blokkot! Ennek ellenére meglepve konstatálom, hogy különösebben nem viselte meg járgányomat a randi, a közútkezelő 25. sz. szekérútján szúrópróbaszerűen elhanyagolt artézikútjával.
Relatíve eseménytelennek mondható az utazás további része a vadregényes jászsági faluhoz, eltekintve a magyar keksz névadó falucskája melletti buszmegállóban fagyoskodó stopposlánytól, akiről az első mondata elárulta, hogy nem földrajzi, hanem biológiai érdeklődést tanúsít irányomban. Naná, csak én lehetek akkora balek, hogy K. kisasszonyt későnkelő utasnak nézem! Sebaj, legalább mindketten röhögtünk egy jót. Rajtam.
Az intermezzo nem tántorít el attól, hogy még ebben az évezredben megérkezem szeretett lányaimhoz, annál inkább mátrai hókotrók, valamint vadásztársaságok összehangoltan laza munkarendje. A vadvédő kerítés mint olyan nem létezik, ezt ellensúlyozandó viszont kotratlan az út. Tény, hogy ígértem a kiscsajoknak télapót, de nem egészen úgy gondoltam el, hogy én vérvörös fejjel Rudolf és társai pedig hűtőrácsra/motorháztetőre szegezve köszönünk be s okozunk álmatlan éjszakát nekik, valamint kényelmetlen kérdéseket az óvó-, és tanítónéninek.
Végre begördülök – besiklok – a házikó elé. Kölcsönös puszik és ölelések, hirtelen odafagyott nyálacskák letörlése, majd exemmel begyömöszöljük az apróságokat a kocsiba. A „Persze vigyázok, óvatosan megyek…” ezerszer elmondott mondatok után megkezdődik a 7-14-ig terjedő stáció.
Eleinte a B kategóriás családi vígjátékok hangulata uralkodik az autóban, de röpke húsz kilométer és máris a Pszycho egyik betiltott jelenetében érzem magam. Kisebbik csöppem, megunva a közös éneklést, nemes egyszerűséggel közli: „Na apa én kiszállok.” Három évének minden rutinjával kettő másodperc a biztonsági öv kiiktatása, további négy a gyerekzár alapfunkciójának semmissé tétele. Részemről viszont három másodperc kellett az első kósza infarktushoz, további négy a megálláshoz. A hiányzó egy szekundum arra volt elegendő, hogy nagyobbik leányzóm megragadja tesója grabancát, így a létszám változatlan maradt.
Miután jól kibőgtük magunkat, óvatosan elindulok. A kotratlanság orvoslást azóta sem nyert, ezért a Nexia a műkorcsolya-gála teljes eszközskáláját bemutatja, a dupla leszúrt Rittbergert többször is ismételve. Hányás, ruhacsere (rajtam is) majd cirka egy óra gyötrődés után, megviselt állapotban végre hazaérkezünk. A karácsonyfa gyönyörű, a bejgli illatozik.
Boldog karácsonyt kicsi szíveim! Holnap indulunk vissza.
A 2011. februári cikkíró pályázatra beküldött írás.
Egy vasárnapi apuka karácsonya |
MEGOSZTOM A FACEBOOKON! |
denton
#14
2011. március 30. 05:24:22 | szerda |
Köszönöm pizzamama. Meglátjuk mi lesz, írnék szívesen - hasonló stílusban s nemcsak "apukai" témákról - de most már nem rajtam áll.
|
|
|
|
pizzamama
#13
2011. március 30. 01:41:35 | szerda |
Nagyon tetszett a cikked. Igazan jo volt olvasni a masik fel szemszogebol a dolgot. Igazad van, az elvalt apukak szemszoget szinte sosem halljuk. A cikk stilusa is nagyon kedvemre valo. Remelem olvashatunk meg toled!
|
|
|
|
denton
#12
2011. március 10. 16:46:09 | csütörtök |
Így van, ez a sztereotípia halmaz, amit leírnak kedves bagik.
Pedig már az eleje sem stimmel, lelép, otthagyja... nem! A feleségtől válik el, nem a gyerektől, a picurokat egy-két extrém idiótát kivéve minden apuka szereti. Viszont ilyen elmebajos meg van a másik oldalon is. Szóval ez is olyan büdös nagy frázis, mint az, hogy az elvált anyukáknak milyen kóser, mert felveszi a gyerektartást, meg a családi pótlékot és hű de hepi az élet. Nem az. Se itt, se ott. Szóval azt hámoznám ki ebből, hogy dehogy könnyű! Senkinek nem az. Majd a next cikkben kifejtem. Ha lesz rá módom.
|
|
|
|
bagik
#11
2011. március 10. 09:55:11 | csütörtök |
Sziasztok!
Hát, denton, én is megnéztem, tényleg nem sok férfitársad akad a mezőnyben! Amit általában a nőktől hallunk: milyen könnyű az elvált apának, lelép, otthagyja a gyerekeket, és éli az életét, a kötelező apás napok meg eltelnek. Én nem hiszem, hogy ilyen egyszerű lenne ez a dolog, hiszen csak van lelke annak férfiembernek is! Most adott a feladatod! Ki kell állnod a jólelkű vasárnapi apukákért! Arra még nem is gondoltam soha, hogy ez az új párkapcsolatban zavaró lehet! (környezetem nem ezt tükrözi) (Titkon bevallom, néha úgy vagyok, hogy nálunk is jól jönne egy apás hétvége. Biztos, hogy végigaludnám az egészet. De csak egy! )
|
|
|
|
denton
#10
2011. március 09. 20:47:38 | szerda |
Huhú... tudnék mesélni a "kapcsolatokról", csak gyanítom, szegényes ehhez a karakterbefogadása a hozzászólás rubrikának. Majd - ha úgy lesz, hogy úgy lesz - a másik cikkben kifejtem. Le a kalappal, hogy tudtad így működtetni az életedet; az utolsó előtti mondatoddal egyetértek, az utolsóért meg köszi!
|
|
|
|
zsukat
#9
2011. március 09. 20:26:55 | szerda |
Akkor ehhez még egy lélekerősítő kiegészítés:
Nem is értem, hogy mi a baj az elvált Apuka státusszal egy további kapcsolatban, ha különben működik két ember együtt. Csak sejtem, a nem lényeges mondvacsinált, nyűgös okokat....Aki nem fogad el így, ( ráadásul csak néha-gyerekekkel sajnos ) az nem is érdemel meg!!!! Én egész jól működtettem mindezt ( a két oldalról gyerek jól megvolt, állandóan változott az emberek száma és felállása a lakásban ) egészen a kamasz korig. Aztán a könnyebb megoldást választottam. Nincs recept, "csak" csinálnunk kell ezt az életnek nevezett csodát...........Érdeklődéssel várom további írásaidat!
|
|
|
|
denton
#8
2011. március 09. 20:02:45 | szerda |
Szia Zsukat! Én köszönöm, hogy időt szántál rám, a "drukkot" meg különösen. Az életszagú mivolttal nálam sincs baj (mint az kiderült az írásból), a gyakoriság a bibi, ahogy észrevételezted a távolság miatt. Sajna. Ráadásul a láthatás mellett - bár nyilván ez a legnagyobb gond - van több hátulütője is az elvált apuka státusznak, hogy messzire ne menjek, például új (stabil!) kapcsolatok kialakítása nőnemileg. Na ezt most csak azért bátorkodtam felhozni, mert már mocorog bennem a következő karcocska, aminek ez lesz a témája. Ha és amennyiben... persze.
Mindenesetre köszönöm a megerősítést és nagyon sajnálom, hogy nem került fel a cikked Sorstárs! Szép estét neked.
|
|
|
|
zsukat
#7
2011. március 09. 19:20:56 | szerda |
Szia kedves Sorstárs! Bár én nőnemű vagyok, ismerem a sírás-nevetés, elvált gyerek!-szülő tragikomédiáját. "Csak" drukkolok Neked...az Életedhez! Ezek a maradandó közös (ha)pillanatok (is) teszik igazivá a létet, kacagtató emlékké, a majd kamasz porontyaiddal. Én közös gyerekfelügyeletben "atrakcióztam" 9 évet ( már 19!) mert AKARTAM, hogy életszagúak lehessenek a mindennapok mindkét szülővel. Írtam is egy cinikus, szókimondó rövid cikket, ami nem került beválogatásra, ami nem baj, (mert nem igazi cikk) csupán egy dologért. Sokan vagyunk, akik így élünk. Én megerősítésnek szántam, ha választani kell az elvált formátumok közt. Ti messze laktok egymástól...ezt értettem...Örülök, hogy férfi tollból kaptam szívmelengető, igaz ( átjött! ) perceket!!! Köszönöm!
|
|
|
|
denton
#6
2011. március 09. 09:45:10 | szerda |
Dehogyis sértettél! Sőt, komolyan elgondolkodtam azon, hogy valóban jó címet választottam, vagy sem. Nyilvánvaló, hogy ezzel a bevezetővel lehetett volna a karácsonyi egyedüllétről, magányos gyertyagyújtásról meg még sok hasonló dologról lefirkálni néhány gondolatot, csakhogy nem panaszkodni szerettem volna. (Mégha a sorok mögött ott is a keserűség egy kicsit.) Ha úgy alakul megnyugodhatsz, papírra - képernyőre - vetem én az apukák érzéseit. Annál is inkább, mert félreértés ne essék, azzal nagyjából-egészében mindenki tisztában van, milyen nehéz egy elvált anyuka élete, azzal viszont már kevesebben, hogy az apukák milyen szörnynapokat élnek át a gyerekek nélkül.
Arról nem is beszélve, hogy figyeltem az ivararányt a cikkírók között... nos hm... ez is motivál.
|
|
|
|
bagik
#5
2011. március 09. 08:22:20 | szerda |
Kedves denton!
Az érzéseidben megsérteni végképp nem szerettelek volna. Elmondom, mire gondoltam: itt egy vasárnapi apuka. Hogy miért az, az nem lényeg most ebből a szemszögből. Körülöttem is rengeteg elvált ember él. A nők oldaláról mindent ismerek - még azt is, ami esetleg nem érdekel- , de az apukák ezzel kapcsolatos érzéseiket nem nagyon szokták fölfedni. Jött ez a cím, gondoltam bele tudok lesni a másik oldal lelkébe is. Nem ezt vártam, de mint már írtam nem többet, és nem jobbat, csak mást. De tudod mit? Én megszavaznám Neked, hogy még többet írj erről a témáról, reméljük hasonló hangnemben! A cikk jó! (Így akkor az én kíváncsiságomat is ki tudnád elégíteni )
|
|
|
|
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)