Amikor Angliában rácsodálkoztam barátaim kislányának iskolatáskájára, amely egy orkánanyagból készült "boríték" volt, elmondták, hogy néhány éve ott is hasonló problémával küzdöttek, mint itt.
Az illetékeseknek el kellett dönteniük, hogy figyelembe veszik-e az egészségügy figyelmeztetését, és változtatnak, vagy egy gerincferdüléses nemzedék nő fel. Meg is tették a magukét, és így a gyerekek csak néhány papírlapot, néha egy-egy füzetet, egy üzenőfüzetszerűséget és az uzsonnájukat viszik magukkal. Ehhez biztosan több mindent meg kellett változtatni. Nincsenek a kicsiknek tankönyveik, pláne nem kemény fedelűek. Aranyos kis mesefüzetekből tanulnak olvasni, az iskola szerez be belőlük fajtánként tíz-tizenöt darabot, szabadon lehet belőlük választani, hazavinni, és a szülő igazolja, hogy elolvasta a csemete otthon. Ezek nem túl drága nyomdatechnikával előállított színes, képes füzetek. A kezdőknek csak egy-egy mondat van oldalanként, a haladóknak bonyolultabb történet. Így nem kell cipelniük szeptemberben a jövő májusi tudnivalókat.
Angliában az iskolák körül sok az önkéntes segítő, akikből mindig verbuválódik olvasásgyakorló partner. Személyre szóló törődés a kicsiknek, hasznos elfoglaltság nyugdíjasoknak, pedagógusnak készülő középiskolásoknak. Nem láttam kifejezett olvasásórát sem. (Mint ahogy kínszenvedéses írás- és számtanórákat se, és persze nincs matekkönyv sem.)
Nagy sikerélmény "kiolvasni" egy könyvet a véget nem érő olvasókönyv helyett. Az olvasókönyvek anyaga rendszerint jeles íróink kiváló írásaiból tevődik össze, azok rendszerint meg is vannak otthon egyéb kötetekben, de a helyi könyvtárban mindenképp. Rá kell szoktatni a gyerekeket a könyvtárra. Tudom, nem egyszerű változtatni, de van minta.A cikk a hirdetés alatt folytatódik.
Koltai Éva
forrás: Magyar Hírlap
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)