Szamárpadban

Én nem tudom, ki hogy van vele. Különösen azt nem tudom, hogy a szamarak hogy vannak azzal, hogy padot neveztek el róluk. Gyanítom, némi büszkeség azért átjárja a szürke szőrpamaccsal fedett keblüket, bár nekik ott van még a Füles is.

Nálunk a Varga ült a szamárpadban. A Varga síkhülye volt, a tanárok csak azért engedték tovább, hogy letudja az iskolakötelezettséget, és minél hamarabb beállhasson a családi gazdaság erősen profitérdekelt kötelékébe.

A Vargának én voltam a tanulópárja. Egy idő után megkért, hogy csak csináljunk úgy, mintha pároznánk, őt a legkevésbé sem érdekli, hogy az úttörő nem hagyja cserben a pajtását, őtet nyugodtan hagyjam cserben, csak a tanár ne vegye észre.

A Varga tudta, hogy mire nem képes. Azt is, hogy mire igen, s ehhez az évek múltával egyre inkább ragaszkodott. A Vargával a tanórán nyújtott teljesítményétől függetlenül játszottunk a szünetben, s ha zsákbanfutóverseny volt, a Varga mentette a menthetőt, mert zsákbanfutásban legyőzhetetlen volt.

Két évtized után hoztuk csak össze az első osztálytalálkozót. Eljött a Varga is. Pont úgy nézett ki, mint húsz évvel azelőtt az apja. A családi gazdaság láthatóan megtermelte azt a bizonyos profitot, gyanítom, a Vargát ebben a legkevésbé sem befolyásolta az a tény, hogy földrajzilag a legtávolabbi ponton helyezkedett el a táblától. Szemérmesen mutogatta a Vargagyerekek fotóját, kettő van belőlük, színjeles mindegyik. Azt mondta, büszke ránk, hogy hozzá képest sokra vittük, de sokkal büszkébb a gyerekeire, meg arra, hogy a forprofit családi gazdaság biztos megélhetést biztosít mindannyiuknak, s ebben a megélhetésben az is benne foglaltatik, hogy a Vargagyerekek érzékelhetően megközelíthették a katedrát. És hogy boldog. Nekem pedig külön megköszönte a segítséget, amelyet nem nyújtottam neki.

Mert nálunk a Varga ült a szamárpadban. A Varga síkhülye volt, mindemellett a legmagasabb tanuló az osztályban.