Egy arctalan világban nő fel a gyermekem?

A kisgyerek lelki, testi, mentális érési folyamatának legfontosabb állomása az első 3 év. Bizony, ha eddig te, mint szülő, vagy nagyszülő azt gondoltad, hogy majd foglalkozol a gyerekkel 3 éves kora után, mert akkor lesz csak elég "okos", akkor rosszul gondoltad! Amivel ebben az első pár évben találkozik, sokkal inkább bevésődik, mint bármi a későbbi élete során.

Ételek, szituációk, emberek, érzések, hangok. Én most is szoktam, ködös koragyermekkori érzésekkel, illatokkal álmodni... És legtöbbször nagyon kellemes érzésekkel ébredek.

Ha felszállok a 2,5 évesemmel a villamosra, mit lát most a külvilágból? Maszkos bácsik, nénik. Néha van egy-egy szemkontaktus, akivel incselkedik, mosolyog rá, kérdezgeti, de a viszontmosoly elmarad. Egyszerűen semmilyen arcmimikával nem tanul a gyerek a felnőttek világáról.

Van, aki válaszol neki, beszédbe elegyednek, oké ő valószínű kedves, mert ezt jobb esetben a hangján is halljuk. De a többiek? A kedves, bátorító mosolyok hol maradnak?

A kapcsolatteremtésnek ezen egyoldalú formája egy merőben új pszichológiai téma. És számos hosszútávú kérdésözönt vet fel. Vajon hogyan dolgozzák fel ezt a gyerekek? Vajon milyen későbbi szocializációs és társadalmi problémát okoz ez nekik, egyáltalán okoz-e?

Lehet ez ellen tenni valamit? El lehet magyarázni egy érzést? Bizalmatlanabb lesz a gyerek másokkal? Kevésbé lesz mosolygós felnőttkorára? Esetleg megtanul a szemekből jobban olvasni? Igaz, hogy a szem a lélek tükre, de egy összetett érzelem kifejezéséhez az egész arc eszköztárunkra szükség lenne.

Én igyekszem a gyerek érzelem tanulását segíteni, bátorítani, sokat beszélgetünk ezekről, "játszunk", színészkedünk a tükör előtt. Méregetjük egymást, műsírünk, műnevetünk, műcsodálkozunk. De vajon elég lesz ez ahhoz, hogy az oviba, suliba, társadalomba való illeszkedését a lehető legjobban támogassam? Bízom benne, hogy igen!

Vigyázzunk a mostani pici generációra, mert szerintem nehezebb nekik, mint gondolnánk!

Fotó:   Anna Shvets-tól a pexels.com-on