Válás gyerekszemmel - A kezdetek

A válás világszerte és hazánkban is egyre gyakoribb jelenség, így számos gyerek kényszerül csonka családban felnőni. Nyilvánvaló, hogy ezt kortól, konkrét szituációtól és családtól függően minden gyermek más-más módon éli át. Vannak azonban törvényszerűségek, amelyekről könnyedén megfeledkezhetünk a dupla karácsonyok, születésnapok és a két gyerekszoba rózsaszín ködében. Nem állítom, hogy ezen gyerekek élete feltétlenül tönkremegy és, hogy elkallódásuk papírra írható, viszont lelkükre, személyiségfejlődésükre és jövőjükre biztosan hatással lesz még akkor is, ha a váló szülők minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy a közös utód a lehető legkevésbé sérüljön az általuk teremtett kellemetlen helyzetben.

Jöjjön tehát a saját történetem a szüleim válásának 10. évfordulója és a saját 18. születésnapom fényében. Először is szeretném leszögezni, hogy a mi sztorinkban a sokszor elhangzott mondat, miszerint “jobb egy félbeszakadt családban felnőni, mint két rossz viszonyban lévő szülővel, akik együtt maradnak” nem mérvadó, ugyanis az én szüleim kapcsolata nem volt rossz, legalábbis külső szemlélőként számomra 7,5 évesen, de a környezetünkben élő felnőtt emberek számára sem volt felfedezhető semmi feszültség kettőjük között. Úgy éreztem teljesen kiegyensúlyozott az életünk szerettem magunkat így négyesben. Soha nem láttam veszekedni őket, de még egy szemrehányó, sértődött pillantást sem vetettek egymásra. A teljes család értetlenül állt a döntés felett, hiszen semmiféle előzmény nem jelezte, hogy a tökéletesnek hitt kapcsolatuk véget fog érni.

Történt tehát 2010. május 18-án, kedden, hogy leültettek engem és a húgomat az ágyamra, majd apa közölte velünk: “Anya és apa már nem szeretik egymást és apa el fog költözni.” Sírtam, emlékszem, de visszagondolva nem az elhangzottak miatt, inkább azért, mert anya és a kistesóm is sírt. Ezt a pillanatot nem igazán éltem meg törésként. Éreztem, hogy valami olyan következik, ami még soha korábban, de mivel az új engem önmagában nem töltött és mai napig nem tölt el félelemmel, így akkor sem rettegtem az ismeretlentől. Hiába nem értettem mi folyik körülöttem. Természetes volt, hogy mi egy család vagyunk, fogalmam sem volt arról, hogy mi vár rám és, hogy ezek az akkor nem olyan súlyosnak tűnő események valójában a teljes hátra lévő életemet meghatározzák majd. Még volt egy hónap a suliból. Első osztályos voltam. Ebben a hónapban tulajdonképpen sok változás nem történt. Anya egyre kisebb, vékonyabb volt, apa pedig, bár eljött látogatóba, nem maradt nálunk éjszakára. Az iskola végével elköltöztünk Pestről hárman, ideiglenesen a nagyszüleimhez, majd a nyár végén egy másik vidéki nagyvárosba, abba a lakásba ahol jelenleg is élünk. Itt gyakorlatilag az első pillanattól kezdve otthon éreztem magam. Egyrészt a szerencsés lakásválasztásnak, másrészt pedig anya egyetemi éveire visszanyúló, számomra valamilyen szinten ismert baráti társaságának köszönhetően. A nagyszüleim is folyamatosan jelen voltak az életünkben, talán még inkább, mint eddig.

Innentől, 2010 szeptemberétől indult tehát be a teljesen új életünk. A húgom itt kezdte az óvoda középső csoportját én pedig a második osztályt. Egy pillanatig sem éreztem, hogy baj lenne, vagy, hogy nem normális, ahogyan élünk, mert megmaradt a biztonságos burok körülöttem. Kéthetente jött apa kocsival, elvitt minket oda, ahol élt, persze csak később tudtam meg illetve jöttem rá, a barátnője, új párja lakásába. Együtt töltöttük a hétvégét. Gyakran éreztem, hogy inkább csak apával és a húgommal lennék szívesen és az utazgatás is nagyon fárasztó volt.…

Ebben az időszakban meg kellett tanulnunk dekódolni a két különböző szeretetnyelvet, amivel a szüleink szerettek minket. Anya a minőségi idő szeretetnyelvét használta, velünk volt mindig és mindenhol, akármilyen fáradt, nyúzott is volt. Azt hiszem, apának is ez a szeretetnyelve, de a távolság ellehetetlenítette, hogy használja, így a mindennapos telefonálás mellett az ajándékozás lett az új eszköze. Mindig kaptunk valamit tőle, vagy a barátnőjétől, amikor nála voltunk annak érdekében, hogy az ő szeretetét is érezzük és, hogy az új párját is megszeressük, vagy legalábbis elfogadjuk. Ez az ajándék dolog nálam nem igazán működött, de a kistesómnál szerencsére bevált, imádta az összes kis apróságot és végül is ez a fontos. Ő nagyon kicsi volt még, én meg csak simán elhittem neki, mármint apának, hogy szeret úgy is, hogy nincs itt. Szerencsére álláspontjuk anyával a gyereknevelésben mindig is hasonló volt, ezért nem kaptunk ellentétes mintát, maximum egy egészen kicsit tértek el egymástól. Természetesen, mivel a hétköznapokat anyával töltöttük abban, amilyen vagyok, neki sokkal nagyobb a szerepe.

Én ezekben az első években fel is nőttem, persze nem szó szerint, de úgy hiszem, személyiségem alakulására ez az időszak volt leginkább hatással. Kicsit felnőtt, vagy kicsi felnőtt lettem. Itthon meghúztam az ajtóban kilazult csavart, megjavítottam az elromlott porszívócsövet, apánál pedig kéthetente, két napig a húgom kicsi anyukája lettem. Fontos viszont, hogy ezt sehol nem várták el tőlem, inkább csak így éreztem helyesnek és ezek lényegében így is maradtak. A tesómnak már rég nincs szüksége kicsi anyukára, de ettől függetlenül vagy éppen ezért nagyon szoros érzelmi kapocs alakult ki köztünk.

Ahogy telt az idő mindnyájan megszoktuk azt, hogy mi így élünk. Persze voltak nehéz pillanatok… Apás hétvégeken anya hiányzott, hét közben pedig apa. Ennyit éreztem, értettem akkoriban a körülöttem zajló dolgokból. A többiről majd később.