Többet árt, mint használ: miért káros az állandó jutalmazás?

Sok házban divat az apró jutalmak rendszere. Fogmosásért, megevett ebédért, megcsinált leckéért - gyakorta végig sem gondoljuk, mi mindenért cserébe traktáljuk csemetéinket apró jutalmakkal.

Azonban hosszú távon lehet, hogy többet veszítünk, mint amennyit nyerünk.

A Psychology Today-ben megjelent írás inkább lebeszélné a szülőket arról, hogy sűrűn jutalmazzák gyermekeiket fizikai tárgyakkal, édességgel.

A módszer neve - amit alkalmazunk, mikor gumicukrot adunk, ha a csöppség nem hisztizik az orvosnál - operáns kondicionálás.
Pavlov kutyáiról mindenki hallott, Skinner patkányai azonban kevésbé ismertek, pedig nekik köszönhetjük ezt az elvet. A lényeg, hogy a dobozba zárt patkány egy adott cselekménye - hogy véletlenül megnyomott egy pedált - jutalmat eredményezett, a kísérletben étel hullott a dobozba. Amint rájött az összefüggésre, a patkány egyre gyakrabban és gyakrabban nyomkodta a pedált.

Akinek a gyermeke osztott már szét egyetlen pisilést egész napra kávéskanálnyi adagokra, csakhogy újra és újra megkaphassa a jutalom cukrot, az találkozott már a jelenséggel és annak buktatóival is.

Ez az a pillanat, amikor a módszer már túl jól működik. Azonban más veszélyt is hordoz magában, ha egy-egy adott cselekményre a gyermek motivációja külső forrásból érkezik.

A jutalom elmaradásakor az érdeklődés drámaian lezuhan, vagyis ha nem kap érte valamit, a lurkó többet nem fogja végrehajtani az adott dolgot.
 

Egy idő után mindig kérdezni fogja: Mit kapok cserébe?

Ha pedig nincs ajándék, akkor nincs fogmosás, rendrakás. Hiszen miért mosna fogat, ha már nem kap érte matricát? Több kísérlet bizonyította, hogy az érdeklődés elvesztése akkor is megtörténik, ha egyébként kifejezetten szórakoztató dologról van szó. Amikor három csoportnyi gyermeknek különleges színes filceket adtak, hogy rajzoljanak valamit, feladatuk végeztével csak azok találtak további élvezetet a filcekkel való játékban, akiknek nem ígértek jutalmat. Akik a feladat megrajzolása után megkapták a beígért oklevelet, már nem foglalkoztak többé a filcekkel.
 

A gyerekek esetében a tanulás érzelmi érintettség esetén működik jól.

A fenti példánál maradva: ha izgatott a gyermek, örül az új filctollaknak és mintegy mellékesen kap egy instrukciót, hogy rajzoljon vele - boldogan meg fogja tenni, hiszen alig várja, hogy kipróbálhassa az új holmit. Ha utasítást kap egy rajz készítésére, melyhez eszköz a filc, már csak a jutalom fogja érdekelni. Bár a kísérlet erre nem tért ki, de biztos vagyok benne, hogy akik alig várták, hogy kipróbálhassák az új filceket, még évek múlva is emlékeztek arra, mit rajzoltak aznap - milyenek voltak a színek, mit tudtak a filcek. Nem tennék fel ugyanakkora összeget azokra, akik csak az oklevél megszerzéséért rajzoltak.

Ezért páratlanok azok a tanárok, akiknek az óráit szeretik a gyerekek - ha van érzelmi kapcsolat a tananyaggal, a gyermek sokkal motiváltabb, mint ha "csak" egy ötösért kell végigunatkozni egy órát és kényszerből figyelni. Minél kisebb a gyermek, annál inkább az érzelmeire kell hatnunk a tanításban is.
 

Akkor soha ne adjunk jutalmat a gyereknek?

Szó sincs róla. Hiszen miután egy egész napig selejteztük a padlás tartalmát, mi magunk is leülünk egy jól megérdemelt, tejszínhabos csokoládés kávé elfogyasztására. Ha egyedül rendet rak a szobájában, vagy valami igazán nagyszerű dolgot hajt végre, természetesen jutalmazzunk és mindig dicsérjünk! De a mindennapi, kis dolgokért ne adjunk lépten nyomon apróságokat. A fogmosás, WC-használat, ebéd elfogyasztása olyasmi, ami másképp is közelebb hozható. Hiszen a közösen főzött ebédet jobban esik elfogyasztani, a fognyűvő manókat le kell győzni, a bugyin, alsógatyán a kedvenc mesefigura pedig nem szeretne pisis lenni.
A kellemetlen teendők felé az ellenállást könnyebben eloszlatja, ha magában a feladatban keresünk valami érdekeset és izgalmasat.

Indexkép: pxhere.com