Nincs szülő, aki ne a legjobbat szeretné megadni a gyermekeinek. Egy bizonyos pontig ezzel nincs is semmi baj - a kérdés az, hol érkezik el az a bizonyos pont, amikor már nem a szükséges, hanem a felesleges dolgok halmozásáról van szó.
Mikor fordul át a szükségletek kielégítése elkényeztetésbe?
Az elkényeztetés szót többen különböző jelentésben használják. Van, aki ezt érti alatta, hogy a szülők a gyermek minden anyagi jellegű kívánságát teljesítik, mások szerint inkább azt nevezzük kényeztetésnek, ha a gyermek elé semmilyen korlát nincs felállítva. Bármit is értsünk alatta, az biztos, hogy kevés sértőbb dolgot lehet egy szülő fejéhez vágni, mint azt, hogy gyermeke "elkényeztetett".
Mégis mi az oka annak, hogy a szülők egyre nagyobb arányban sétálnak be a kényeztetés csapdájába?
Először is érdemes leszögezni, hogy a jelenségre nem létezik, nem is létezhet objektív statisztika. Azt a mindennapokban is megfigyelhetjük, hogy a gyereknevelés már legalább egy évszázada - ha ugyan nem régebb óta - generációról-generációra halad egy gyermekközpontúbb, liberálisabb irányba, ami nem feltétlenül baj. Ma már feltehetőleg senki nem óhajtja nadrágszíjjal fegyelmezni a gyerekét, ami pedig a huszadik század elején széles körben elfogadott gyakorlat volt.
Azt ugyan már az ókori rómaiak is megmondták, hogy fiatalság bolondság, de a lazuló nevelési szokásokon való folyamatos hüledezés is legalább száz éves múltra tekint vissza. Így az olyan megállapításokat, miszerint egyre több az elkényeztetett gyerek, mindenképp a helyükön érdemes kezelnünk.
A jelenség azonban kétségkívül létezik.
Hogy mi okozza? Az az egyszerű ellentmondás, hogy a nevelés alapvetően hosszú távú küldetés, közben azonban rövid távú problémákat kell megoldani.
Ha a kétéves kiveri a hisztit a boltban a Túró Rudiért, minden szempontból egyszerűbb megvenni neki, mint annak reményében ellenállni, hogy előbb-utóbb majd leszokik a követelőzésről.
Gyorsabb gyorsan rendet raknunk az óvodásunk szobájában, mint küzdelmes munkával rávenni, hogy ezt tegye meg maga.
Ha a tízévesünk szerint az iskolában őt "mindenki csúfolja", amiért nem márkás ruhákban és csúcskategóriás telefonnal jár, hajlunk arra, hogy megvegyük neki, mert nem szeretnénk, hogy boldogtalan legyen. (Ez utóbbit eleve érdemes fenntartásokkal kezelni, a helyzet valószínűleg messze nem olyan drámai, mint a gyerek azt előadja, inkább arról van szó, hogy a menők közé szeretne tartozni.)
A kulcs tehát egy teljesen elfogadható cél: boldognak szeretnénk látni a gyerekünket. Pedig nem a feleslegesen hosszú póráz és a mértéktelen tárgyhalmozás fogja őket boldoggá tenni, épp ellenkezőleg.
A boldogság egyik definíciója szerint az az állapot, amely megfelel az előzetes elvárásainknak.
Aki tehát a folyamatos vásárláshoz, az igényei azonnali kielégítéséhez szokott, nem hogy boldogabb nem lesz tőle, hanem épp hogy folyamatos elégedetlenségre lesz kárhoztatva. Aki számára azonban az a természetes, hogy nem minden kívánsága teljesül azonnal, azt nem kínozza majd egész életében a hajsza valami megfoghatatlan "még több" után.
Talán nem mindenkinek fog tetszeni, de érdemes elgondolkozni rajta: a gyereknevelés célja nem az, hogy a gyermek minden áron boldog legyen! A boldogság egy kellemes mellékterméke annak, hogy a ránk bízott kis embert kitartó, önzetlen, megbízható, érett személyiséggé formáljuk. Inkább ezeket a célokat érdemes szem előtt tartani még akkor is, ha azon esetleg sok munkával és pillanatnyi kellemetlenségekkel járnak is.
Indexkép: maxpixel
.jpg){kind=small}
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)