Mindannyian egy érzelmileg visszafojtott, valódi arcunkat álarcok mögé rejtő társadalom tagjai vagyunk. Képtelenek vagyunk elfogadni magunkat, folyton fogyókúrázunk, sminkelünk, plasztikáztatunk, mindent elkövetünk, hogy ne úgy nézzünk ki, ahogy valójában megadatott. És mindeközben még szarul is érezzük magunkat. Minden nap. De ha ez nem lenne elég, még hazudunk is, másoknak, és saját magunknak is: A mindennapi "hogy vagy?"-kérdésre általános a "jól, köszi" válasz. De tényleg jól vagy?
...Hát nem akarom terhelni a bajaimmal, vagy úgysem érdekli..... ugye?
Aztán néhányan kitörnének ebből a börtönből és elkezdenek pszichológushoz járni, családállításra mennek, jógázni kezdenek, keleti harcművészeteket tanulnak, vagy még messzebbre utaznak, hogy rátaláljanak a lelki békéjükre.
Aztán az első pofon ott jön, hogy a legtöbb ember még csak azt sem tudja mi a baja. Nem bírja megfogalmazni, mit szeretne.
Általános tanács mostanában, hogy ha vágysz valamire, írd le. Fogalmazd meg egészen pontosan! Micsoda butaság ez - gondolja az ember, aztán mégis csak rászánja magát, leül és hopp.... mit is akarok? öööö... fejvakarás.
Sok ember elbukik az orvosnál: hol fáj? Hát ott a lábamban. Na jó de pontosan hol? Izom vagy izület? Mi???? Szúró vagy tompa, esetleg görcsös fájdalom? Hát nem tudom, csak fáj.
Miért? Miért vagyunk képtelenek megfogalmazni az érzéseinket?
Mert NEM TANULTUK MEG.
Ennyi a nagy tudomány.
Igen, ugyanis ez tanulható. Mikor? Alapvetően mindig, nincs korhoz kötve, de gyermekkorban lehet, sőt KELL elkezdeni!
A tudatos ember képes boldog lenni. Tudja mit akar, merre tart, mi teszi boldoggá, nem rest tenni azért, amit szeretne, képes küzdeni az álmaiért, és újra és újra felállni egy bukás után. Mert felismeri, hogy elbukott, kimondja, hogy fáj, majd képes elengedni.
Nevelhetnénk ilyen gyerekeket is. Lehetne ilyen a jövő társadalma....
Hogyan?
Először is fel kell ismernünk a hiszti és a valós fájdalom miatti sírás között a különbséget!
Enélkül igen nehéz. Van, hogy a gyerekek azért sírnak, mert pontosan tudják, hogy azzal elérik a céljukat - ez általában hiszti, ennek ne adjunk lehetőleg teret. A gyerekek gyakran sírnak ha fáradtak. Ekkor azt a pici önkontrollt is elveszítik, amit eddig nagy nehezen megtanultak. Fáradt gyerekkel ne vitatkozzunk, ne kezdjünk el neki észt osztani, pszichoanalizálni, egyszerűen nyugtassuk meg, öleljük át (még akkor is, ha épp belebújt az ördög maga) és hagyjuk annyiban. Fontos, hogy attól még, hogy fáradt, ez is a hiszti egy fajtája, ne engedjünk neki, de legyünk nagyon türelmesek és megértőek.
És most jön a lényeg:
Ha fáj valami
Nem feltétlen fizikai fájdalomra gondolok, bár erre is kitérek még (!), hanem pl. csalódásra, veszteségre, szomorúságra. A kisgyerekek is éppúgy megélik ezeket az érzelmeket, mint a felnőttek, sőt, ők még sokkal intenzívebben, mint mi, hiszen még nem tudják kezelni ezeket az érzéseket, nincs benne annyi év tapasztalatuk, gyakorlatuk, mint nekünk. Gondoljunk csak kicsit bele, mennyire el tudunk keseredni, ha elhagyunk egy szeretett tárgyunkat. Vagy ha egy közeli barátunk elutazik, vagy mégsem jött össze valami, amit már olyan régóta terveztünk, vágytunk rá.... Láttam már felnőtt embert csapkodni, káromkodni, toporzékolni, sírni, kiborulni... és akkor még nem beszéltem komoly veszteségekről, pl. halálról...
Mindezeken mi felnőttek is kiborulunk, mégis képesek vagyunk elmenni a gyerekek mellett, ha ezeket élik át és rálegyinteni, "még gyerek", vagy épp, hogy felháborodni, hogy "miért borul ki az a gyerek ennyire? Nem hiszem el..."
A gyerekek éppen ugyanennyire lehetnek csalódottak, ha elmarad egy várva várt játszóház, mozi, uszoda, szülinap - bármi. Ilyenkor csak olaj a tűzre az a hozzáállás, hogy "Ne hisztizz! Nem lehet mindig az amit te akarsz! Az élet már csak ilyen, jobb, ha minél előbb rájössz".
Ezt egy kisgyerek biztos nem fogja megérteni, de annyit megért belőle, hogy a frusztrációja nem talált megértésre. Ekkor lesz a gyerek egész nap dacos, kezelhetetlen, esetleg sértődékeny, dühöngő, vagy sírós és érzékeny.
Ehelyett próbáljunk megértően fordulni hozzá, kortól függetlenül mondhatjuk neki, hogy "megértem, hogy most csalódott vagy, én is az lennék a helyedben. Tudom, hogy nagyon vártad ezt a ..., és nagyon sajnálom, hogy most elmarad. De helyette kitalálhatunk valamit, amitől jobb kedved lesz. Mit szólsz, mihez lenne kedved?" - Erre minden gyerek megenyhül, lehet, hogy még kicsit sir vagy kiönti a szivét, de ha látja, hogy elfogadóak vagyunk az érzelmei iránt, hamar újra jobb kedve lesz. Az is lehet, hogy egy erősebb akaratú gyerek megsértődik és elvonul. Ekkor se kiabáljunk vele, csak hagyjuk, hogy picit magában legyen, majd ha újra előkerül, kérdezzük meg, hogy kicsit jobban érzi-e magát - ekkor már biztos alkuképes lesz. :)
Ugyanez vonatkozik egy nagyon szeretett játék elvesztésére, egy barát elutazására, esetleg közeli rokon hiányára. Segítsünk a gyerekeknek megfogalmazni, mit éreznek. Kicsi korukban még a mi dolgunk, hogy a szájukba adjuk a szavakat, mert ők esetleg még nem tudják, pontosan mit is éreznek. Szomorú vagy? Miért vagy szomorú? Nem tudod? Hátha mégis... hiányzik valaki? Rosszul esett valami? - majd: Mitől lehetne jobb kedved?
Ezekkel mind-mind hozzásegítjük a gyerekeket ahhoz, hogy felismerjék és megnevezzék saját érzelmeiket, meg tudják őket különböztetni és legvégül megfogalmazni. Ezáltal fejlesztjük érzelmi intelligenciájukat.
Fizikai fájdalom:
Általános reakció évtizedek óta, ha a kisgyerek elesik, beüti magát, fáj neki és sír, hogy felvesszük, majd azt mondjuk nagy okosan: "Semmi baj!", "Katona dolog", de ami a legrosszabb: "a fiúk nem sírnak, ne legyél kislány".
Szegény gyereknek épp fáj valamije, sírással oldja a feszültséget (ami a legjobb módja a feszültségoldásnak!), és akkor odamennek és még egy tört beledöfnek, nem elég, hogy fáj neki, még meg is alázzák, hogy olyan, mint egy lány.
(Egyébként meg köztudott, hogy a lányok 100x szívósabbak, tehát végülis ez dicséret kéne legyen.:)))
Mi lenne, ha ez inkább így hangozna: "Beütötted magad? Hadd nézzem. Igen látom, ez biztos fájhat. Fáj? Sirj nyugodtan, biztos meg is ijedtél. Nagyon fáj vagy csak kicsit? Szerintem ez csak kicsit fájhat, lemossuk a sebet, betapasztjuk, egy két nap és már észre sem fogod venni."
Ha kételkedtek, próbáljátok ki otthon mind a két variációt. Az én tapasztalatom az, hogy az első reakcióknál a gyerekek még jobban elkezdenek ordítani, hogy bizonyítsák ők igenis valós fájdalmat élnek át, sokáig nem lehet őket megnyugtatni, majd végeredményként mindkét fél rosszul érzi magát.
Második típusú reakciónál, a gyerek halk szipogásba fog, szép lassan megnyugszik, hiszen megértjük, min megy keresztül, majd a nap végén már büszkén újságolja, hogy nem is fáj, ilyen hamar meggyógyult. És mindeközben tudat alatt segítettünk neki megfogalmazni, hogy fáj, nem nagyon, csak kicsit, ő kiadta a feszültségét és az egészből nem lett belső feszültség.
Sok olyan kisgyerekkel találkozom, akik ha történt valami, csak sírnak, de szinte ordítva sírnak, krokodil könnyeket ejtve és képtelenek egy szót is szólni. Még ha megnyugodtak, utána sem képesek elmondani, hogy mi történt, hol fáj, mi a baj... és általában nagyon-nagyon nehezen nyugszanak meg, van akinél ez több óra is lehet. És ezek olyan kisgyerekek, akik már tudnak beszélni, mondatokban szépen kommunikálnak. De egész egyszerűen ilyen szituációkban képtelenek kommunikálni.
Miért? Mert sosem lettek rákényszerítve, hogy elmondják, mi a baj, nem segítettek megfogalmazni neki, hol fáj, hanem csak ölbe kapták és mint a kisbabákat, ringatták.
Miért nem jó ez? - Azon kívül, hogy a gyerek nem képes megfogalmazni az érzelmeit, nyugtalan lesz és érzelmileg labilisabb, mint társai; még veszélyes is. Mi van, ha komolyabb baj történt, esetleg vérzik olyan helyen, amit nem látunk, vagy érzelmileg sérült egy veszekedésben? Fontos, hogy el tudja mondani, mi történt!
Szülőként, pedagógusként miként segíthetjük ebben? - Mindig beszélgessünk vele, kérdezzük meg, mi történt? Miért sírsz? És addig ne hagyjuk annyiban, amíg valamiféle választ nem ad, akár mutogatással is. Ha még nem tud megnyílni, akkor segítsük további kérdésekkel: leestél? Beütötted magad? Kérlek mondd, hogy igen vagy nem. Fáj valamid? Ha igen, mid fáj? Mutasd meg hol fáj! A lábad fáj? Beütötted a lábad? Meglöktek? stb. stb. stb. Egész addig, amíg ki nem derül, pontosan mi történt. Fontos az is, ha azt mondja, nem fáj semmije, akkor megkérdezzük, hogy megijedtél, azért sírsz? Higgyük el, bólintani fog.
Összegezvén:
- Higgyük el, hogy a gyerekek is épp olyan érzelmeket élnek meg, mint mi, felnőttek.
- Hagyjuk megélni az érzelmeiket, ne kérjük, hogy fojtsák el őket.
- Segítsünk megfogalmazni érzelmeiket, érzéseiket, beszélgessünk velük minél többet.
- S végezetül szeressük őket, nagyon! :)
Zák Annamária, óvodapedagógus
Fotó: FlavioGaudencio / pixabay
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)