Aberráció vagy a szeretet megnyilvánulása? (Cikkíró pályázatra beküldött írás)

Azonban elkerülhetetlenül eljön az idő, amikor a család, a szülők más családokkal, szülőkkel is kapcsolatba kerülnek. Ilyenkor döbbennek rá arra, hogy mások nem feltétlenül úgy alakítják az életüket, ahogyan ők. Ez jobb esetben érdekes beszédtéma lesz, rosszabb esetben azonban vitává, veszekedéssé fajul.

A minap egy fórumon, ahol egyéves gyermekeiket nevelő anyák tanyáznak, felmerült a kérdés: ki mikor, hogyan és főleg hova ad puszit a csemetéjének. A beszélgetés néhány percen belül elérkezett arra a pontra, hogy akkor adjunk, egyáltalán adhatunk-e szájra puszit a saját gyerekünknek. Az indulatok innentől kezdve elszabadultak.

Volt olyan anyuka, aki egész egyszerűen aberráltnak, perverznek nevezte azon anyatársait, akik gyermekük száját a sajátjukkal érintik. Voltak persze, akik ennél azért árnyaltabban fogalmaztak, de a végeredmény mégis az lett, hogy a szájrapuszit adó kisebbség fülét-farkát behúzva, csöndben lapított a számítógép előtt és közben önmarcangolásba kezdett, hogy akkor ő most tényleg perverz lenne.

Pedig – ahogy az általában lenni szokott – mind a két tábor érvelésében voltak igazságok!

Az puszi ezen formáját ellenzők tábora azt hangoztatta, hogy ez a fajta intimitás a gyermekünkkel már megengedhetetlen. A szeretetnek ilyetén megnyilvánulása csak és kizárólag a szerelmünknek dukál, ugyanis a szájra adott puszi túlzottan is kapcsolódik a szexualitáshoz.

Felmerülhet azonban a kérdés, hogy ez a hozzáállás nem túlságosan korlátolt, szűklátókörű? Ha pusztán az intimitás jelentéséből indulunk ki, amely a meghittség és a bizalmasság, már akkor más megvilágításba kerülhet a kérdés. Hiszen ha a saját gyermekünkkel nem meghitt és bizalmas a kapcsolatunk, akkor kivel? A viszony pont azzal az emberkével ne lehetne intim, aki belőlem, belőlünk jött létre? S ha már itt tartunk, akkor a szoptatást miért nem tekintjük aberrációnak?

A másik „tábor” legfőbb érve az volt, hogy a gyermekeinket addig és úgy kell szeretgetni, ameddig és ahogyan hagyják. A gyerek hiába kicsi, neki is megvannak a módszerei arra, hogy kifejezze nemtetszését. Így hát, ha a szájrapuszi nem lenne kedvére való, azt teljesen nyilvánvaló módon képes lenne szülei tudtára adni, ahogy azt néhány éve múlva minden bizonnyal meg is fogja tenni, hiszen nem kell már sok idő ahhoz, hogy ciki legyen az anyuci-puszi még akkor is, ha csak az arcocskán csattan.

Tulajdonképpen minden más, gyereknevelési kérdéshez hasonlóan ez esetben is érdemes megkeresni az arany középutat. Meg kell találni, vagy sokkal inkább meg kell érezni azt a pontot, ameddig a szájrapuszi mindkét felet jóleső érzéssel tölti el!

Végül persze senki sem tudta meggyőzni a másikat és végeredményben nem is kell. Ugyanis tökéletes megoldás, amely kivétel nélkül mindenki számára tökéletes, nem létezik. Csak olyan, ami pont jó, pont annak a családnak, pont ott és pont akkor.