Hogyan nem lesz a gyerekből drogos kiskö..ög?

Az apró-pici szeretetinjekciók, a pozitív dolgok dicsérete, vagyis a pozitív megerősítések hihetetlen sokat jelenthetnek az ember életében, önbizalommal ajándékoznak meg bennünket. Zacher Gábor toxikológus főorvos fogalmazott így a Kaposvári Egyetem senior oktatási programjának meghívott előadójaként. Beszélt a hajlamosító tényezőkről, a szenvedélybetegségekről, s arról, hogy azok előszobája a hozzászokás. Tette mindezt érzékletes példákon keresztül: adott egy 15 éves fiú, aki 180 centi magas, 45-ös a lába, 55 kiló, térdig ér a keze és pattanásos. Közben meg már izgatják a csajok. Ám egy 15 éves kisasszony, aki hardver szempontjából már nő, igaz szoftver szempontjából még korántsem, nem a 15 éves fiúról álmodik. Aki ráadásul még kommunikálni se tud. Aztán ott a buli, s felmerül a kérdés, hogyan tudja a fiú ezt az iszonyatos feszültséget feloldani? Nagyon egyszerűen: két felessel. Ettől rögtön jól kommunikál, s kap is pozitív visszajelzést: a csajok azt mondják, nem is olyan kö...g, mint gondoltuk. 

– Mint az előző példa is mutatja, az alkohol a lehető legjobb szorongásoldószer, nincs annál jobb – mondta Zacher Gábor. – Apró probléma, hogy viszonylag nagy a hozzászokás veszélye. Bármikor alkalmazható tehát, csak számtalan veszéllyel jár. A fiatalkori alkoholfogyasztás hogyan tud felnőttkori alkoholizmussá alakulni? Az alapvető kérdés, hogy miként kezeli a kérdést a kontroll mechanizmus, mondjuk az édesanya képében. Mert hát valóban nem egyszerű egy kamasz gyerekkel ilyenekről beszélni. Annyi bizonyos, kell külső kontroll, de semmiképpen nem erőszakkal, tiltással. Sokkal inkább magyarázattal és időnként elfogadással, akár úgy is, hogy mondjuk fogjuk a kamasz gyerek fejét, amikor hazajön részegen és hány. 
 
A toxikológus arra is figyelmeztetett, a hozzászokás a szenvedélyek előszobája. – Miközben a szokások rabjaiként éljük az életünket – mondta. – Nem tudunk ezektől elvonatkoztatni, ez is egyfajta függőség, nem feltétlenül negatív, de nem is pozitív. A jó hír, hogy nincs olyan mélypont, amiből ne lehetne visszajönni. Ha van motiváció, ki tudunk lépni a legmélyebb bugyorból is. De meg kell találnunk a motivációt, ami nem mindig egyszerű dolog. Az első lépés, ha merünk magunkkal szemben őszinték lenni. Mert az például nem motiváció, amikor fölhív egy beteg, s azt mondja, alkoholista vagyok, szeretnék leszokni, s a kérdésre, hogy miért, az a válasz: mert ha nem szokom le, a feleségem kirúg. Ez nem motiváció, hanem a saját se...ének a féltése, vagyis az utolsó szalmaszál elvesztésétől való félelem. 
 
Zacher Gábor szerint a legősibb szenvedélybetegség a játékszenvedély, de beszélt speciális női függősségekről, mint a vásárlási szenvedély, amibe ugyan belehalni nem lehet, csak éppen nem érzi magát jól az ember a bőrében tőle. Mert miután megszerzi vágya tárgyát, egy nap után már nem érdekli, s két nap múlva már a barátnőnél végzi. – Étkezési zavarok például a hölgyek 70 százalékánál jelennek meg – mondta –, s talán az egyik legérdekesebb függőség a női alkoholfüggőség, ami teljesen más, mint a férfiaké. Míg a férfi alkoholizmus egy csapatsportág, addig a női egyéni. Egy kocsmában 90 százalékban férfiak vannak, kvaterkázva élik az életüket. A maradék 10 százaléké, a nőké a spájzalkoholizmus, ami egyéni sportág. Mert a nők nem vállalják föl a nyilvánosságot. A 800 ezer magyar alkoholistából 550 ezer férfi, ám a segítséget kérők 50-50 százalékban oszlanak meg. 
 
Az altató-nyugtatószerfüggőség viszont ma Magyarországon olyan téma, amiről nem lehet beszélni. Vagy lehet, csak legföljebb ilyen helyeken, de valós döntéshozó helyekre nem jut el. A háttérben ugyanis van egy lobbi, aminek érdeke ezeknek a szereknek az eladása. Viszonylag sikeresen, mert annyi altatót, nyugtatót szedünk be évente, ami akkora lenne, mint a Kheopsz piramis. Hatvanezerre tesszük a nyugtatófüggők számát, 150 ezerre a hashajtófüggőkét, 25-30 ezerre az orrcseppfüggőkét. 
 
De beszélt Zacher Gábor a munkalkoholizmusról, amiben saját bevallása szerint maga is benne van. – Pedig tudomásul kell venni – hívta föl a figyelmet –, hogy az emberi teljesítőképességnek van határa, mind testi, mind pszichés szempontból. S ezt nem lehet átlépni, illetve csak úgy, hogy annak nagyon-nagyon komoly következményei vannak. Aztán itt a világ legjobb függősége, a csokoholizmus. Bár ennek a kémiáját még mindig nem fejtették meg. A csokiban van három anyag, amiből kettő valós pszichoaktív szer, ami tényleges tudatmódosító hatással bír. Csak az a baj, ha olyan mennyiségű szert akarnánk bevinni, aminek már van hatása, akkor öt kiló csokit kellene egy ültő helyünkben megenni. Aztán itt van a fiatal felnőtteknél az internetfüggőség. A virtuális világban olyanok vagyunk, amilyenek szeretnénk lenni, a való világban meg olyanok, amilyenek. Amíg a kettő párhuzamosan zajlik, addig nincs baj. Amikor azonban felborul az egyensúly, az személyiségzavarokhoz vezethet. S eljutottunk a kábítószerfüggőségig: az emberiség sok-sok ezer éven át tudott úgy együtt élni a pszichoaktív szerekkel, hogy ebből semmiféle baj nem származott. Ám a mai modern ember erre nem képes, visszaél ezekkel a szerekkel. Ráadásul nálunk jelentős lemaradás van e területen, s ez nagyon jól tetten érhető abban, miként tudunk egy kábítószeres problémát kommunikálni. Gondoljuk meg, amikor mi annak idején érettségiztünk, s szerettünk volna egy marihuánás cigit elszívni a bankett után, merre indultunk volna? Gőzöm nincs. Ma ez egy telefonhívás.
 
Nekünk tehát nagyon egyszerű volt nemet mondani, mert nem volt mire igent mondani. De nem tudom, ha ma lennék 17-18 éves, tudnék-e mindig jó döntéseket hozni? Vallom azt, nem jó, ha a gyerek kábítószert használ vagy kipróbál. De attól össze fog dőlni a világ, ha mondjuk elszív egy marihuánás cigit? Akkor elindult lefelé a lejtőn, és lesz belőle egy rohadt drogos kö...ög? Szó nincs erről. Pontosan itt jönnek képbe azok az óriási hidak, amik ma a nemzedékeket egymástól elválasztják. Mert van egy nagyon komoly deficitünk, amit úgy hívunk: a kommunikáció hiánya. 
 

Zacher Gábor

1960-ban született Budapesten. 
1986-ban végzett a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karán.
18 évig mentőtisztként, majd mentőorvosként vonult a betegekhez.
1998-ban került a Honvédkórház baleseti sebészetéről a Korányi Intézetbe, ahonnan megszervezte az országos toxikológiai ellátást.
2013-ig a Péterfy Sándor Utcai Kórház-Rendelőintézet és Baleseti Központ klinikai toxikológiai osztályának főorvosa volt.
2014-től a Honvédkórház sürgősségi osztályának vezetője.