Játékos, mókás versek szavalóversenyre

Mentovics Éva versei

 

 

Hova tűnt az ellenőrző?

Hogy mi történt velem megint? Rátérek a lényegre:
Az ágyamon búslakodtam, közben anya lépett be.

- Vedd elő az ellenőrződ, megnézném a jegyeket!
Volt felmérő mostanában? Röpdolgozat, felelet?
- Nem volt semmi, uncsi minden, se felelés, se doga…
- Nem baj, azért átlapozom. Hadd lássam csak, add oda!

Elfordultam, levert a víz, a táskámban matattam,
arcom égett, és jaj, a föld majdnem megnyílt alattam.

- Ó, hogy milyen buta vagyok! Most jövök rá, én, szamár!
Ellenőrzi a jegyeket, beszedte a rajztanár –
és ártatlan tekintettel pillantottam anyára.

- Nahát, milyen kedves, gondos! Mindez annak dacára,
órája sem volt veletek, mert szabin van a héten.

- Óóóó, persze, ez pár napja volt. Hogy mondhattam, nem értem?
Jaj, de képzeld, mi történt ma! Galád, szörnyű merénylet!
Örülhetek, hogy ép bőrrel megúsztam az egészet -
rebegtettem pilláimat, mint ártatlan, jó gyerek.

- Hazafelé sétáltam épp, tudod, ott, a bolt mellett,
mikor sitty-sutty, elsötétült, cudar szél fújt, s mit látok?
Míg mennydörgött, szerteszéjjel cikáztak a villámok.
Egy percig se tartott talán, ám a szél, a mihaszna,
ezalatt az ellenőrzőt a kezemből kikapta.
Ugrálhattam én utána, oly magasba szállhatott,
esélyem se volt elérni, kicsi vagyok, láthatod.
De ahogy jött, szertefoszlott az, a fodros, nagy felleg,
felszárított a Nap mindent, eltűntek a vízcseppek.
Elillant a cudar szél is, nyomára se akadtam.
Hol lehet az ellenőrzőm, erdőben, vagy patakban? -
mondtam, közben könnycseppjeim a padlóra peregtek.

- De szomorú! – szólt anyukám - Félelmetes lehetett!
Szerencse, hogy itthon voltam, és az ablak nyitva volt.
Láss csudát, az ellenőrződ beröppent és itt landolt -
mutatott a kalóz kalap mögé, ott, a szekrényen.

- Nahát, anya, csoda történt! Vagyis… Hát hogy… Nem értem!

- Tényleg csoda! Meg is száradt és a szél se tépte meg.
Gyere kicsim, nézzük együtt! Lássuk a sok szép jegyet!
Hopp, de várjunk, itt egy csúfság! Matek egyes, úgy nézem,
egy beírás, hogy a leckéd ma már megint nincs készen,

itt meg az, hogy köpőcsővel lődöztél az órákon,
ez pedig, mert pimasz voltál, egy intő, ha jól látom.
Eseménydús volt a napod, és a meséd is remek!
Büntetést kapsz, most tőlem is, a történet így kerek.

Tehát mától nincs tévézés, számítógép, egyebek,
úgy tanulj, hogy a leckéid mindig rendben legyenek!
A köpőcső elkobozva, a telefon ugyanúgy,
este nyolckor nincs piszmogás, az ágyadba visz az út!

Ez volt ám a viharos nap, és a bünti ma is tart.
Azt ajánlom, vallj be mindent, sose füllents nagy vihart!

 

Állatkerti séta

Van egy húgom, a kis Márta, be nem áll a csöppnyi szája.
Mindig csacsog, el nem fárad, kérdései így sorjáznak:

- Anyu, mondd csak, nem harapnak? Mit adjak a kis halaknak?
Túró rudit dobjak nekik? Mondd, a fagyit is szeretik?
Hogy férnek el, ha megnőnek? Aludni az ágyba jönnek?
Lehet cápám, ha szeretném? Olyan, ami csak az enyém?
Hány foga van a cápáknak? Fogorvoshoz hogyan járnak?

Állatkerti sétánk alatt így csicsergett a kis maszat:

- Miért tolat a rák hátra? Mi lenne, ha fára mászna?
A madárpók milyen állat? M’ért nem nőttek rajta szárnyak?
A kis tigris, s a majája m’ért jár nappal pizsamába’?
Üres a kenguru zsebe, hadd rakjak valamit bele!
Beleteszem a babámat, a karom már úgyis fárad.
Ha a zsiráf fagyit kérne, a gyomrába mikor érne?
Hozzunk mézet a medvének! Üres már a vödre, nézd meg!
Nem is ravasz ez a róka, ha az lenne, rég meglógna.
Ő volt az a csúnya, beste, ki a Piroskát megette?
Te rémisztő ordas farkas, ez nem volt szép, ide hallgass!
Medvecukrot kitől kérjek? Anyu, szóljál a medvének!
Ott van egy szép fehér gólya! M’ért nincs a csőrében pólya?
Csináljunk itt egy fényképet! Álljon mellém a borz, kérd meg!
Mennyi mókás, kedves állat! Vihetnénk is haza párat!
Azt a csimpánzt, az ágakon… A kiságyam neki adom.
Elfér ott a szekrény mellett. Ugye, ott jó helye lehet?
Meg egy kedves mosómedvét… Anya, olyant úgy szeretnék!
Nézd csak! Ott a Mosó Masa! Elvihetnénk őt is haza! -

Ezer kérdés, ezer válasz, édesanyánk mégsem fárad…
Én viszont ezt nagyon unom! Mikor nő már fel a húgom?

 

Házisárkány

Színarany a kastély, esetünk helyszíne,
s a királylány most nyalt éppen a tejszínbe.
- Fakó egy étel ez! - sipította menten.
- Ily színtelen kaját szinte sosem ettem! -
s dühödten vöröslött. Kétszínű királylány,
reggel még bájolog, délben házisárkány,
közben azt színleli, hogy színtiszta jóság.
Csak a sárkány tudja, mi is a valóság,
aki színehagyott, stresszben él azóta,   
hogy Smaragd királylány várának lakója.

Sápatag hétvégék, fakó hétköznapok…
Sárkányunk elszürkült, ám hétfőn felragyog.
Kapun túlra kémlel mind a hét feje épp,
hol egy lovag csörtet – éjnél is feketébb.
Felcsillan hét fején valamennyi szempár…
- Remélem, dalia, nem csak nyápic lekvár!

Változik a színhely, vágtat a paripa…
Hátán lovag, sárkány, s minden orra lika
tüzet okád végre, hiszen kiszabadult.
Bár a tűzokádás kissé divatjamúlt,
örömében izzó lángnyelveket fújva
menekül a lánytól a tengeren túlra,
aki most holtsápadt, emészti a bánat.
Hol rabolhat újabb sárkányt majd magának?

 

Az égi pékszerbolt

Azt mondják, hogy csuda rég volt; volt egyszer egy égi pékbolt.
Oly ragyogó, fényes volt, mint egy ékes pékszer bolt.
Kalácsukba eleinte csillagpor volt belehintve.
Később már a tejút porát a krémbe is bezsupszolták.

Így sült ki a tejútkrémes, csillagporos égi béles.
Míg a pékné kettőt lépett, elhordták az égi népek.
Egy percig sem volt kétséges, hogy ez nem lesz elégséges.
Mielőtt még kihunyt végképp, egy szikrázó csillag fényét

begyúrták egy kis briósba, mi megkelt vagy tíz kilósra.
Ám a Vénusz, az ebadta reggelire nem befalta?!
Ekkor jött a mentő ötlet; holdsugárból lett az öntet,
fortyogott az égi pempő, legyen krémből elegendő.

Pékjük sütött, s reggel, este csillaglisztet szitált egyre,
mázat kavart, darát hintett kemencéket melegített,
kavarta a tejútkrémet, fogadta a sok vendéget.
Lám, az összes fényhabtortát percek alatt szétkapkodták,

s a Fiastyúk az esti csendbe’ morzsáit mind felcsipkedte.
Ha felnézel, s ott a fényfolt, nyitva tart az égi pékbolt.
Mert ez aztán a csuda bolt! Kiflit, zsemlét süt a Hold,
s eltolva a felhő-vánkost, mit süt a Nap? Kerek lángost.

 

A Hiszti

Egyik pillanatban még híre-hamva sincs,
aztán egyszer csak elkezd rángatni.
Egyszerűen képtelenség rá hatni.

Alattomosan, szinte orvul támad,
dobálja a karod, húzgálja a lábad,
mint a hagyma, marja, csípi a szemed,
könnyed elered, patakokban pereg.

Hiába mondod magadban: győzd le!
Elgáncsol, fellök, leteper a földre.
Sikolthatsz, üvöltesz, ahogy tőled telik,
ha arra szottyan kedve, bőget percekig.

Szerintem a Hiszti fura szerzet lehet.
Jobban szereti, ha még kicsi a gyerek
(gondolom, könnyebben tudja mozgatni).
A szülők meg lesnek: Mi ez a sok rapli?

Ám, ha cukorkát kapsz, fagyit, vagy csokit,
a Hiszti hirtelen eliramodik,
leugrik rólad, mintha ott sem lett volna,
többé nem kiabálsz, nem fetrengsz a porba’.

Képtelenség rajta kiigazodni,
nem is lelek rá más magyarázatot:
a Hiszti utálja, ha cukorkát kapok.

 

A titkos csokifa

Csokitól a fogam rossz lesz - azt mondják a nagyok –
na, meg el is hízok tőle, hogyha sokat falok.
Nagy titokban kifundáltam - nem volt nehéz persze -
utánozza le valaki, ha lesz elég mersze!

Kilopóztam egy ásóval, gödröt ástam nyomban,
s a névnapi csokoládét a mélyére dobtam.
Szitáltam rá laza földet, kicsit megpaskoltam,
s locsolgattam reggel, este, hogy ne haljon szomjan.

Csokicsírák bújtak elő, s akár a mesében,
napról napra erősödve növekedtek szépen.
Telnek, múlnak már a hetek, s izgatottan várom,
csokivirág bontsa szirmát a tucatnyi ágon.

Jöjjenek az apró méhek, tüstént, tettre készen,
a bő termés reményében porozzák be szépen!
És te, kedves esőfelhő, locsold meg helyettem,
ne kókadjon le a lombja a nyári melegben!

Majd, ha már a csoki barnul, s ballagunk az őszbe,
rábízom a csokifámat egy rátermett csőszre,
aki szeret kurjantgatni, hiszen olyan alkat,
kergessen el minden éhes, csokifaló varjat.

Aztán, ha a burka nyílik, mint a gesztenyének,
naphosszat csak szüretelek, cseppet sem henyélek.
Begyűjtöm a csokitermést, ne vesszen ám kárba!
Puttonyba, vagy vesszőből font erős karkosárba.

Persze mindezt észrevétlen, ne sejtse meg senki!
De, ki barát, titokban majd jöhet csokit enni.
Nem faljuk fel az összeset, néhány kell tavaszra,
szükség lesz az ültetvényhez jó pár csokimagra.

 

Szerencse, hogy csaj vagyok!

Szerencse, hogy csaj vagyok,
mert a fiúk mind rosszak;
esnek-kelnek, törnek-zúznak,
hangyát, gyíkot kínoznak.

Egyik-másik olyan fura
(azt hiszi, hogy menő így),
pedig flegma dumájával
egyszerűen megőrjít.

Némelyikük meg csak szájhős,
löki, mint egy nagy vagány,
s úgy pózol, hogy elaléljunk
atlétikus alkatán.

Az ajtónál lökdösődnek,
ők futnak ki elsőnek,
pedig minden apró gesztus
jól tud esni egy nőnek.

Nem dicsérik meg a blúzunk’,
sem a tuti frizuránk’…
Mintha fittyet hányna minden
tizenéves fiú ránk.

Pedig néha de jó volna
kedves bókot hallani!
Csak azt tudnám, tíz év múlva
változik-e valami!?

 

Szerencse, hogy fiú vagyok!

Szerencse, hogy fiú vagyok,
mert a csajok kényesek.
A focihoz, s a bunyóhoz
szinte nem is értenek.

Ha horgászni hívnám őket,
nem fognék egy snecit se,
mert szájukat nem csukják be
talán még egy percig se.

Fát mászni se lehet velük,
meg békára vadászni,
s bárhogy kérnek, sose fogunk
velük „papás-mamázni”.

Pipiskednek, szépítkeznek,
kipingálják magukat…
Minket ez a sok cicoma
vagy iritál, vagy untat.

Birkózni se tudunk velük,
mert ha földre kerülnek,
csípnek, rúgnak, karmolásznak,
s harapják a kezünket.

Eszembe sem jutna ilyen;
sportszerűtlen harapni.
Csak azt tudnám, tíz év múlva
változik-e valami!?

 

A Zoknicsenő Szörnyeteg

Anya szerint csupa rejtély, fura dolog leng körül,
s amint látom, egy részének egész biztos nem örül.
Lába kélt a zokniimnak, majd’ mindegyik páratlan,
s úgy gondolja, e csínytettben nem lehetek ártatlan.

Hiába is bizonygattam, nem én vagyok a vétkes,
tudtam, hogy az „ujjgörbítős” nagy esküm is kevés lesz,
mert a fránya pamut zoknik (hogy mi okból, nem értem),
párjuk nélkül árválkodnak a szárítókötélen.

- Nem te tetted? – kérdi anyu. - Ki volt? Van jobb ötleted?
- Hogy ne lenne! Egy rafinált Zoknievő Szörnyeteg! –
feleltem rá biztonsággal. - Zoknit fal e huncutság!
Csuda vigye azt a fura, irtóztató gusztusát!

Vagy, ha nem is zoknievő, zoknicsenő, nem vitás!
Nem dughatja el a zoknit rajta kívül senki más!
Bedobja a szekrény mögé, elrejti az ágy alatt,
oly titokban sertepertél, mint egy huncut árnyalak.

Az is lehet, nagycsaládos, sok lurkója van neki,
és az összes zokninyűvő az én zoknim’ kedveli.
Nem lehet más magyarázat, hogy mindegyik páratlan.
Hidd el anya, nem én voltam, a kisfiad ártatlan!

- Nahát, mint a mesekönyvben? Zoknicsenő szörnyeteg?
Ámul el az édesanyám, majd azonnal fölnevet.
- Úgy szárnyal a fantáziád! Nem vitatja senki sem.
Bár nem láttam, hogyan lopkod, ha te mondod, elhiszem.

 

A holló és a róka /Második variáció/

A helyszín az erdő, hol a lompos róka
ráizgult egy sajttal landoló hollóra.

- Ó, madarak királynője! – dicsérte a róka –
Oly vonzalom fűz tehozzád! (nem vicc ez, valóba’)
Hangod hallva a gyönyörtől megremeg a májam,
dallamára még a nyál is összefut a számban.
Műkedvelő vagyok én is, muzikális lélek.
Ifjúként, a dalárdában volt is rá kísérlet;
ott, az erdőn, nagy falkában vonyítottam még nemrég,
de vége, a szólózásnak sem éreztem értelmét.
Főleg, mikor kegyed dalolt a parton,
holmi ványadt nyekergésnek tűnt mellette az altom.
Bevallom, szólókoncertem sem volt ekkor még…
Bár a hangom csengőbb volt egykor, rég,
de rájöttem, ilyen hanggal egy róka nem tarhálhat…
(Helyette … Hmmm… Párját ritkítanám a fajának.)

Ha félelmét kegyed legyűri, s enged elvegyülni 
a rokonság között (hisz belém költözött a vágy),
s ha dalát hallom - mely igazi „Gé moll” -,
bevallom, bizseregni kezdek néhol
(Főleg - ez nem is lehet kérdés -
a gyomrom tájékán fészkel e kéjes érzés),
miközben fülembe szeget üt
a torkából áradó, átható etűd.
Mit nekem pacsirta, meg fecske?!
Kegyed hangját szomjazom remegve.
Nem mormoghatok csupán csak ódát,
tanítson egy vidám strófát,
majd átválthatunk szép komolyra
(főként most, így, éhgyomorra)!

A holló úgy cirka öt-hat percig bírta,
majd alászállt, és imígyen kárált:
- Kezdhetjük is akár nyomban,
s dalolhatunk majd kánonban –
szólt, és csöppet hátrált.
- Mondd utánam: kár-kár…
Ne tétovázz, dalolj menten,
mert a sajtból még egy falást sem ettem!

- Elképesztő hangok, nem kellett csalódnom
(bár lehet, hogy a tolla megüli a gyomrom)!
Nem kell ide próba! - vinnyogta a róka.
- Meggondoltam magam, egy röpke énekóra
kétlem, hogy elég lesz.
Fogjunk inkább hozzá végre az ebédhez!
A melle húsa, a combok jöhetnek,
a sajtja meg jó lesz majd köretnek!

Instrukció: A fenti versnél a zárójelbe tett részeket a közönség felé kell „kisúgni”.

 

A pók család szerencséje

Pillekönnyű csipkekendő díszíti a sarkokat,
olyan fehér, olyan tiszta, akárcsak a patyolat.
- Bármerre is szövöm hálóm, nincs egy fia haszna se.
Nem jön arra légy, vagy dongó, de még egy csöpp hangya se.

Bosszankodik pók apóka, morgolódik szerfelett.
Napok óta nincs kapása, nem fogott, csak egy legyet.
Pedig folyton sürög-forog, hálót csomóz, tettre kész,
ám a zsákmány bárhogy nézzük, bizony-bizony csenevész.

- Szörnyű ez a sivár étlap, töprenghetek, hogy legyen.
Hetek óta éhezem csak,kopog mind a nyolc szemem.
Minden hálóm érintetlen, semmi mozgás, mit tegyek ?
Hogy osszam el családom közt ezt a csöppnyi kis legyet?

- Sose aggódj, drága párom! - vigasztalja pók anyó.
- Hálót szőni – úgy gondolom - fészer mellett volna jó.
Költözhetünk akár tüstént - szólok a húsz gyereknek…
Sátrat verünk, s holnaptól már duci dongót ehetnek.

Útra kelt a népes család, s mire a Hold felébredt,
beszőtték a fészer sarkát, lett ott háló temérdek.
Reggel, amint Kakas Kázmér jelezte a fél hatot,
a legfürgébb pók legényke tervezte az étlapot.

- Főételnek töltök legyet, rántok darázscsemegét…
Tálalok még aszalt méhet, ínyenc szakács remekét.
Hetek óta fáj a fogam egy kis hangyabefőttre,
s azt hiszem, hogy dongótortát szervírozok előtte.

Sürgött-forgott, mint a szélvész, míg a család felébredt…
Csipketálcán tálalta a hatfogásos ebédet.
Örvendezett pók apóka: - Csodás helyen tanyázunk,
ilyen remek vadászlesnél nem kopik fel az állunk.

Könnyes szemmel szólt anyóka: - Jó lesz ez a hely nekünk.
Látod, apjuk, milyen ügyes szakács lett a gyermekünk?
Hogyha te is arra járnál, lesd meg bátran, barátom!
Ott feszül a míves háló, fent, a szénás padláson.

 

Csalafinta mese 

Igaz volt, vagy nem volt igaz?
Élt egy kukac – nagyon pimasz.
Apró lányka, neve: Márta
- horgászbot volt minden álma.

Szélsebesen meg is vette,
hálóját is kivetette.
Lógatta a vízbe lábát,
várta a nagy, híres bálnát.

Nem is várt még olyan régen,
megszólalt egy hal az égen.
- Nem hiszem, hogy arra járna,
égen röpköd a nagy bálna.

- Lepkeháló kell már ide! -
El is inalt hát izibe.
Kémlelte a kéklő eget,
lepkehálót lebegtetett.

Hát egyszer csak nagy sokára
arra szállt a kéklő bálna.
Szelek szárnyán ereszkedett,
virágszálra telepedett.

Hozzálátott - cseppet sem várt -
gyűjtötte az ízes nektárt.
Szárnya alatt tarka vödre -
a sok kincset abba tömte.

Settenkedett Kukac Márta:
„Semmi ricsaj, semmi lárma…
Becserkészem szép suttyomban…”
- Hoppá, megvagy! Na… Megmondtam!

Gyors léptemé minden érdem:
te leszel a mai étkem.
Jajveszékelt a kék bálna:
- Ne faljál fel drága Márta!

Fogjál inkább néhány halat!
Nálam bármi klasszabb falat.
Most készülök épp a télre,
szükség lesz az édes mézre.

Potyogott a bálna könnye,
ezzel Mártát meg is győzte.
Kezet fogtak, nincs már harag,
ám a kukac hoppon maradt.

Vigasztalta a kék bálna:
- Ne bánkódjál Kukac Márta!
Itt a mézem, tartsd a tálad,
költsük el a vacsoránkat!

Frissen fogott bálna helyett
Márta igaz barátra lelt.
Ha arra jársz, te is nézd meg!
Ott falják a lépesmézet.
 

Indexkép: Pezibear / Pixabay