A hazudós királyfi

Volt egyszer egy gonosz herceg, aki semmilyen csalárdságtól se riadt vissza, hogy az öreg és beteg uralkodó halála után ő legyen a hatalom egyetlen birtokosa, a törvényes örökös helyett. Gaztettei mind sikerrel jártak, ráadásul olyan ügyesen vitte véghez azokat, hogy mindenki elhitte, jogosan ül a trónon, mint egyetlen, vér szerinti leszármazottja a néhai királynak.
Eközben a távoli vidékeken, tapasztalatszerzés céljából, hosszú ideje vándorló királyfi, az öreg király egyetlen fia és örököse, mit sem tudott a történtekről. Hazájába visszaérkezve nagyon elbúsult, amikor meghallotta, hogy édesapja az ő távolléte alatt meghalt, de az is mardosta a lelkét, hogy a jogosan őt illető trónt, gonosz unokabátyja bitorolja. Biztos volt abban, hogy mivel szándékosan halálhírét keltették, senki sem hinné el neki, az egyszerű ruházatú jöttment vándornak, hogy ő a királyfi, aki váratlanul mégis előkerült, és igényt is tart a trónra.
Nem volt mit tennie, egyszerű, kétkezi munkát kellett vállalnia, hogy megéljen. Beállt hát a királyi udvarba segédlovásznak, a királyi istállók körüli egyszerűbb munkák elvégzése lett a feladata. Legalább nem kellett nélkülöznie. A palotában senki sem ismert rá, csupán a Medveölő névre hallgató vén eb, mely kölyökként valamikori legkedvesebb játszópajtása volt. Ezt a kutyát már többször is el akarta pusztíttatni a gonosz herceg, mert emlékezett rá, hogy az állat mennyire ragaszkodott a kis királyfihoz, és amióta az elment világot látni, a kutya senki hívására nem jött el az ólja mellől, nem volt kezes, épp csak a részére kitett és otthagyott élelmet volt hajlandó elfogadni. Se füttyre, se hívásra nem reagált, így lassan szinte teljesen elfeledkeztek az öreg jószágról. Telt-múlt az idő, s az álruhás királyfi már hosszú hónapok óta segédlovászként dolgozott az udvarnál.
Sok idő telt már el, de a trónbitorló uralkodót továbbra se szerette meg a népe. Rettegtek tőle, mert sanyargatta, kiszipolyozta őket, de főként attól tartottak, hogy időről-időre milyen újabb és újabb tréfákat, versengéseket eszel ki a saját maga és udvartartása szórakoztatására, aminek rendszerint a szegény alattvalók itták meg a levét. Volt, hogy a parasztokat vadállatokkal eresztette össze, „győzzön az erősebb” alapon. Máskor „embergúlát” állíttatott fel, mely rendszerint összedőlt, és aki alulmaradt, fel sem kelt többé a földről. Egy alkalommal a kötéltáncolást, s a parázson járást adta parancsba, mindent megkövetelhetett, ami csak az urak unalmát elűzhette.
Legújabban azt találta ki, hogy az udvari főrangúak mulattatására „hazudó versenyt” tartanak. S hogy haszon is legyen belőle, kihirdették, aki nem jól hazudik, vagy a kitalált története nem nyeri el az uralkodó tetszését, azt kényszermunkára ítélik, úgyis fogytán az ingyen munkaerő a királyi ezüstbányákban.
Azonban, hogy mégis legyen jelentkező, jutalmat tűztek ki, mégpedig azt, hogy aki a legnagyobbat tudja hazudni, s hazugsága elnyeri a király tetszését, az megszabadul a szolgasorból, kap egy saját birtokot, melyet a maga hasznára művelhet meg.
A díj nagyon csábító volt.
Az álruhás királyfi is jelentkezett a versenyre, azonban őt nem a kitűzött jutalom vonzotta, hanem az, hátha valami módon javára fordíthatná a dolgokat, hiszen a versenyt az ország népe figyelemmel kísérte. Mindenki kíváncsian várta, ki lesz a győztes, aki akkorát tud hazudni, hogy szabadságot kap érte, s egy saját birtokot.
Megkezdődött a verseny. A jelentkezők hetet-havat összehordva próbáltak mindig nagyobbat mondani az előzőnél.
Hazudtak arról, hogy óriásokkal cimboráltak, de hát ki ne tudta volna, hogy az Óperenciás tengeren túl élnek jó óriások is, akikkel néha valóban összeakadhat egy-egy szerencsés flótás!
Hazudtak lángot okádó sárkányról. De hát nem éppen most szabadította meg egy kóbor lovag a szomszéd ország királyának mesés szépségű lányát a sárkány karmai közül? Arról beszéltek széles az országban!
Volt itt mindenféle mese, a havasokban élő majomemberről, meg hogy jármű megy fel az égbe, s ember ül benne, hogy közelebbről megnézze a holdat s a csillagokat!

Meg aztán, hogy a föld mélye folyékonyan izzó, s hogy néha „pipálnak” a hegyek, mert füstölög a tetejük. A nagy tengerekben meg hosszú karú állatok tekergőznek!
Egyesek háznagyságú tengeri hullámokat hazudtak, melyek elsodortak embert, állatot.
Mi mindent össze nem hordtak az élénk fantáziájú versengők! A királynak azonban egyik hazugság se volt elég nagy, és elég hamis.
Ekkor állt elő az álruhás királyfi a maga meséjével. Már előre jelezte, hogy az ő hazugságát nem lehet felülmúlni, mert olyan hihetetlen az ő története!
Elkezdte mesélni, hogy ő bizony álmot látott, melyben megjelent neki a megholt király és azt mondta, hogy bízzon a fiában, mert az még él, s már egy éve hazatért a világkörüli útjáról tapasztalatokkal gazdagodva, megokosodva, és jelenleg is ott van az új uralkodó közvetlen környezetében, azon munkálkodva, hogy felszabadítsa a szegény népet. Kenyeret és békét akar adni nekik, megvédeni őket az ellenségtől, és azon igyekszik, hogy jó királyuk legyen.
A csaló király gyorsan véget akart vetni a mesének, nehogy a hallgatóságnak szöget üssön a fejébe a történet, és utána akarjanak járni az igazságnak.
Azonnal eredményt akart hirdetni. Te vagy a győztes – mondta. Még hogy él az öreg király fia, és itt lenne a közelünkben?! Hogy fel akarná szabadítani a parasztjait?! Ekkora hazugságot életemben még sohasem hallottam! Itt a birtoklevél! Fogd, vedd magadhoz és eredj utadra jóember!
Hogy ez a legnagyobb hazugság lenne? – kérdezett vissza a mesélő. Lássuk csak, mit gondol erről az öreg Medveölő kutya?
A segédlovász ekkor egy kacskaringósat füttyentett, pattintott is hozzá az ujjával, és láss csodát! Az öreg eb akármilyen messze is volt, felkapta a fejét, nagy nehezen lábra állt, és utolsó erejét összeszedve, farkát csóválva odakúszott a segédlovász lábaihoz. Kezét megnyalva, hálásan nézte öreg szemeivel rég nem látott gazdáját.
A látvány magáért beszélt, kiderült, hogy a legnagyobb hazugság a legnagyobb igazság volt!
A bámészkodók éljenezni kezdték a megkerült királyfit, és mivel egyre nőtt a törvényes örököst éltetők száma, a trónbitorló egy óvatlan pillanatban megpróbált elosonni. Érezte, itt számára már nem terem babér. Félt, hogy gonoszságaiért, igazságtalan uralkodásáért majd bűnhődnie kell.
Egy udvaronc azonban elkapta, és a királyfi elé vitte, aki ott helyben ítéletet mondott fölötte. Cseréljünk – mondta. Hivatalt és helyet is. Nem száműzlek, de ismerd meg a munkát te is. Kinevezlek örökös segédlovásznak, rögtön neki is láthatsz.
Miután imigyen ítélkezett, híveitől körülvéve elindult a palota felé. Elhatározta, mindent meg fog tenni azért, hogy meséje igazzá váljon, jó király legyen belőle, s uralkodása alatt az ország felvirágozzék.