Állatijó gyermekkor

A gyerekek legtöbb esetben különös vonzalmat éreznek az állatok iránt, ez teljesen megszokott jelenség a mai modern világunkban is. Így szinte minden családban előbb-utóbb lejátszódik az a jelenet, amikor a gyermek csillogó szemmel néz szüleire, hogy megtarthatja-e az éppen kezében dédelgetett tündéri kisállatot.
A szülők természetesen gyorsan felmérik az állattartás felelősségét, nehézségeit és eszerint adnak igenlő vagy nemleges választ. Ha nem viheti haza a gyerek a másodpercek alatt szívéhez növő kutyát/cicát/hörcsögöt/pónilovat bizony sokáig bánkódik miatta. Újra és újra nyaggatja szüleit, hogy mikor vesznek neki olyan állatot, ami a szíve leghőbb vágya. Rendületlenül bizonygatja, hogy de igenis gondoskodni fog róla, megeteti, kitakarítja, elviszi sétálni, és igenis már elég nagy hozzá. Néha hosszú évekig megy a küzdelem, de micsoda boldogság, mikor végre a kezében tarthatja az áhított kis kedvencet.

Nagyon gyorsan szoros kapcsolat alakulhat ki a gyerekek és az állatok között.
Ennek legvalószínűbb oka az lehet, hogy egy gyermek őszintén és közvetlenül kommunikál, kevésbé gátolják az előítéletek, a félelem, mint a felnőtteket. Gyorsan egymásra tudnak hangolódni, és bár a szülők gyakran aggódnak amiatt, nehogy valamilyen sérülést okozzon az állat gyermeküknek, az mégis nagyon ritkán fordul elő.

Viszont a gyermek olyan kötődést, szeretetet tapasztal meg az állatokkal való foglalkozás által, ami beleívódik a személyiségébe, és felnőttként nagyban segíti a kapcsolatteremtésben, érzelmi téren és egy egészséges világkép kialakulásában.

Valójában ez egy természetes folyamat. Hiszen egy gyermek nagyon fogékony a körülötte levő világra, és ha lehetősége van sokat a szabadban lenni, megfigyelni a növény és állatvilágot, akaratlanul is rengeteget tanul belőle. Egy idő után mi sem természetesebb számára, mint hogy a tyúkok hangos kotkodácsolással jelzik, ha tojást tojtak, vagy ha a mamacica hasa hirtelen kerekről laposra változott, akkor megszülettek a kiscicái, és ha ügyesen kifigyeli, akkor azt is megtudhatja, hová rejtette őket.

És ott van a környékbeli erdő, ott még több érdekesség történik, például áprilisban előjönnek a siklók, és kergetőznek, majd nagy gombolyaggá kuszálódnak, egész közel lehet menni olyankor hozzájuk.
Vagy mikor nyár elején a kis őzikék ott fekszenek a bokor alatt a fűben, és nem szaladnak el. Persze nem szabad hozzájuk nyúlni, mert az anyukája hamarosan visszajön hozzá.
És ott a közeli tó, ahol milyen sok madár fészkel, vagy tavasszal és ősszel megpihen a hosszú vándorút közben. Olyankor még több féle madarat lehet megfigyelni távcsővel.

Felsorolni sem lehet azt a sok élményt, és azt a sokrétű tudást, amit a gyerekek a természetben csupán megfigyelőként szereznek, és ez mind-mind elraktározódik bennük. A személyiségükhöz rengeteget tesz hozzá, amellett, hogy az egészségüknek is jobb, mint ha bent ücsörögnének a szobában a TV vagy a számítógép, manapság pedig inkább az okostelefonjuk előtt.

Viszont vannak gyerekek, akik nem vonzalmat éreznek az állatok iránt, hanem félnek tőlük. Ki tudja honnan ered ez a bizalmatlanság, de tény, hogy vannak ilyen gyerekek. Szerencsés esetben ők valamikor találkoznak olyan megnyugtató kisugárzású állattal, amitől mégsem tartanak annyira nagyon, és ha általuk szereznek egy jó élményt, felülkerekedhetnek a félelmükön, így talán felnőve nem marad bennük félsz.

A nagyobb állatok hamarabb megrémítik az emberek többségét, a kutyák viszont különösen alkalmasak arra, hogy jó „terápiás eszközként” feloldják a szorongó kisgyermekeket. Vannak kifejezetten erre a célra képzett terápiás kutyák, viszont vannak olyanok is, akik minden tanítás nélkül egyszerűen rendelkeznek azzal megnyugtató kisugárzással, különleges érzékkel, ami által a gyermekek ösztönösen közelednek hozzájuk.

Én is ismerek egy ilyen kutyát, Milost, a Sárhegyit. Ő egy nagytestű pásztorkutya, de hihetetlenül türelmes és kedves a gyerekekkel.

Ha elvisszük magunkkal egy gyerektáborba, minden apróság azon igyekszik, hogy megsimogathassa. Viszont vannak mindig olyan gyerekek, akik félrehúzódnak, nem mernek odamenni.
Milos egy idő után kiballag a gyerekek gyűrűjéből és odamegy a félénk gyerekek egyikéhez, leül vele szemben, és vár. Nem mozdul, csak nyugodtan ül, és kedves pókerarccal nézi a vele szemben ácsorgó riadt gyereket.
Minden esetben képes volt ezzel a tekintettel megbabonázni a visszahúzódó lurkókat, a következő pillanatban már azt látjuk, hogy nem csak megsimogatja, hanem a gyerek meg is öleli a nagy kutyát. Ő pedig meg sem mozdul, csak a farkát csóválja ütemesen.

Ilyenkor szoktak a gyerekek szülei szívinfarktust kapni a látványtól, hiszen ők mindig óvják gyermeküket a nagy és veszélyes állatoktól. Talán épp itt követik el a hibát, belenevelik a félelmet a gyermekbe. Talán azért, mert ők sosem találkoztak egy Miloshoz hasonló kutyával, akitől jó élményt kaphattak volna.

És bizony előfordul, hogy az addig állatoktól félő kisgyermek is elkezdi nyúzni a szüleit, hogy hagy kaphasson ő is egy kiskutyát. Pont olyat szeretne, mint Milos, mert őt nagyon a szívébe zárta. A szülők pedig vakarhatják a fejüket, hogy erről vajon hogy fogják lebeszélni. De ha a gyermekük elég kitartó, akkor előbb-utóbb ő is boldog kutyatulajdonos lesz, és rengeteg csodás élménnyel gazdagodik ezáltal.