Mit ad a TESTmozgás a LELKI fejlődésnek?

Magyarországon ma kultúraváltás zajlik: máshogy nevelünk, mint ahogy minket neveltek. A mi szüleink a saját szüleiktől kapott nevelési mintákat vitték tovább. Nagyanyáink drámaian nehéz körülmények között neveltek. Az volt a cél, hogy a gyerek egyen, legyen rendes ruhája, fedél a feje fölött, ne érje baj, eljusson az iskolába, tanuljon, majd teremtse meg az alapvető létbiztonságát.
A mai szülő többet akar, mint ez a minimálprogram, de sokan még nem találják a helyüket az új kultúrában. Mindent a gyerekért? Vagy egész nap dolgozni, hogy megteremtsük/helyreállítsuk a családunk anyagi státusát és stabilitását? Liberális nevelés? Vissza a nádpálcához? Bölcsi vagy nem bölcsi? Hajtós iskola vagy laza iskola? Tanuljak vele vagy ne? Legózzak vagy főzzek esténként? Ezer dilemma és bizonytalanság, feszültség és kétely.
Pedig van út, van tudás, vannak válaszok, jól használható elvek és technikák.  A gyermeki fejlődésnek van átlátható belső logikája. A szülőség tanulható.
Alábbi cikksorozatunkban nem az alapismereteket közöljük – ezek a szeresdjol.hu tréningjein és egyéb írásokból sajátíthatók el –, hanem olyan gondolatokat osztunk meg, amelyek a nevelés egy-egy sarkalatos jelentőségű részterületével kapcsolatosak.  Az első részben arról beszélünk:
 

Mit ad a TESTmozgás a LELKI fejlődésnek?

Ki ne látott volna hasra fektetett újszülöttet, ahogy a fejecskéjét emelgeti? Ki ne látott volna pár hetes babát, ahogy elszántan igyekszik egyensúlyozni ugyanazt a fejecskét immár függőleges helyzetben, aztán elfárad és az anyja vállára nyaklik? Ki ne emlékezne, ahogy egyéves gyermekeink diadalmas vigyorral megteszik az első pár lépést Anyától Apáig vagy a dohányzóasztaltól a kanapéig?
Egészen kicsik még, amikor már hajmeresztő ügyességgel másznak – lépcsőre is, létrára is… akár a négyméteres csúszda létráján is elindulnak fölfelé… A kisgyerek – miként bármely kismajom is – robbanásig telve van energiával, mindene a mozgás. Az első perctől kezdve küzd a mozgás szabadságáért, erejéért és ügyességéért. Az pedig, hogy hogyan és mennyire mozoghatnak, bizony a személyiség alapjaiba is alaposan beleépül. Minden kor más életleckét hordoz és a mozgás is mást tanít minden korosztálynak.

Aztán elkövetkezik a megállíthatatlan: a másfél- kétéves kisgyerek, aki mint egy felhúzott kis bádogcsirke elindul rövidke lábain és megy, megy, megy, fáradhatatlanul. Ha letesszük egy húszméteres rendelőintézeti folyosón, amint földet ér a lába, elindul és a végéig meg sem áll. Minden kilincset le kell nyomni, minden ivóvíz-automatán minden kiállót megnyomni, minden papírkosarat felborítani és megvizsgálni: felfedezni az egész világot a lehető legalaposabban és minden létező irányban, jobbra, balra, fölfelé és lefelé.
A kisgyerekkor a tét nélküli megismerés kora, a világot ekkor még úgy lehet fölfedezni, hogy közben a felnőttek vigyáznak ránk.

Ha a kisgyerek végtelen mozgásigényét élni hagyjuk, ha engedjük jönni-menni, mászni, ha a háta mögött állva óvjuk, de hagyjuk, hadd próbálkozzon, hadd éljen az erejével, akkor maximális esélyt adunk annak, hogy az ügyessége, a magabiztossága kialakuljon. Nem öncél itt a fizikai ügyesség, hanem elemi személyiségleckét hordoz: a kezdeményezés, az önállóság, az akarat kifejlődése, a biztos alkalmazkodás tanulását.
Ez ebben a korban még a fizikai térben zajlik, de később általánosabb érvényt nyer. Bevállalós vagyok? Megijedek minden újtól? Vagy tudom, hogy úgyis helyt állok, úgyis megoldom majd valahogy? Úgy nevezzük ezt: a kompetenciaérzés megy át döntő fejlődésen másfél éves kortól kezdődően. Kialakul a gyermeknek az a magától értetődő hite: ügyes vagyok, meg tudom csinálni, meg tudom oldani, ha új, ha másmilyen, akkor is, bármi légyen is az.

Úgy érdemes elképzelni a gyermeki akaratot és életerőt, mint egy forrást, a víz felszínre törő energiáját. Nem az a célunk, hogy visszafojtsuk. Nem is az, hogy az útját elálljuk, akadályokkal szórjuk tele. De nem is az, hogy szanaszét folyjon gáttalanul.
Akkor járunk jól mi is, a gyermek is és a társadalom is, ha ezt az energiát mederbe foglaljuk, hogy egyenletes, tiszta folyása legyen. Az egész gyerekkoron át tartó szabályozás ezt a jól kezelt energiaáramlás szolgálja. De mindehhez nélkülözhetetlen, hogy a gyerekben legyen energia, legyen bátorság, legyen kifelé kívánkozó mozgás, gondolat, alkotás, mondanivaló, lendület, életerő. Mert ha nincs, akkor nincs miből építkeznünk, nincs miből személyiséget formálnunk.
Nincs lehangolóbb, mint az elbátortalanított, kihunyt szemű, mindentől visszariadó gyerek vagy fiatal, akiben nincs kíváncsiság, aki nem akar dolgokat kipróbálni, akit nem izgat a kaland, nincs véleménye, nincs mondanivalója. A mozgás pedig ennek a gyermeki energiának az első és legelemibb kifejeződése.
Akkor tesz igazán jót a szülő, ha vigyázva, óvó figyelemmel terelgeti a gyerekét, de hagyja mozogni, futni, mászni, mindent kipróbálni, mindent meghódítani. Minél nagyobb a gyermek, annál jobban megérti, ha a veszélyekre figyelmeztetjük, de leginkább a saját kárán tanul. Ha látjuk, hogy baja lesz, az a dolgunk, hogy megóvjuk, megmentsük, és adjunk neki értelmes magyarázatot, kommentárt. Ha viszont azt látjuk, hogy nem lesz baja, csak minimálisan megijed és megjegyzi azt, amit tanul az esetből, akkor nem kell feltétlen beavatkoznunk… a kisebb-nagyobb bakikból tanul meg vigyázni.
A mozgásból tanulja a gyermek a szabadság leckéit: azt hogy van szabadsága, és hogy azt ésszel, felelősen kell használnia.

Az „élni hagyni” azt is jelenti: nem segítjük fölöslegesen. Nem elég, ha elfelejtjük a „ne mássz föl, mert leesel” mondatot. Az is fontos, hogy hagyjuk megküzdeni, hagyjuk próbálkozni: másszon föl a hintába, tápászkodjon föl a jégen. Ha a játszótéren hasra esett, várjuk meg, sír-e, vagy továbbfut, ne döntsük el mi magunk, hogy rettenetes nagy a baj, ha ő történetesen föl sem veszi. Természetesen az ellenkező végletbe sem szabad esnünk: ha a gyermek segítséget kér, ha sír, ha megsérült, természetesen az a dolgunk, hogy számíthasson ránk. Azt pedig már mondanunk sem kell, hogy a testi épségét valós veszélybe nem sodorhatjuk soha. Ugyanakkor fontos tudni: a legnagyobb biztonság a jó mozgású gyerek.

Ahogy aztán múlik az idő, egyre több képzett mozgásformát is elsajátít a kisgyerek. Megtanul futóbiciklivel közlekedni, megtanul felmászni mindenfajta mászókákra, aztán biciklizni, ugrókötelezni, iskolásan már gumizni, hullahoppozni, kötelet mászni, szeren mozogni. Nagyon jó, ha hatókörét minden korábbinál tágabbra kiterjeszti és megtapasztalja, hogy a legkülönfélébb helyzetekben és közegekben el tud boldogulni: ha minél hamarabb megtanul úszni, korcsolyázni, evezni, és még bármely más mozgásformát.
Minél többféle közegben és helyzetben tud jól mozogni, vízben, jégen, hóban, a legkülönfélébb szereken és eszközökön, annál sokoldalúbb lesz a mozgása, de nem csak az. Hiszen az emberi agyban minden mindennel összefügg. A legfontosabb lecke, amit a mozgásfejlődés korai éveiből meg kell tanulni a kisgyereknek, így szól: meg tudom csinálni. Ügyes vagyok, képes vagyok rá. Sokféle helyzetben tudok helytállni, megoldást találni. Nem vagyok egy elveszett ember.

Egy egészséges 5-10 éves gyerek, ha leteszik egy erdőben, minden sziklára, kidőlt fatönkre, roskadozó fahídra felmászik, minden meredek szurdokoldalon felkapaszkodik, kirobbanó energiával mozog és mindent megpróbál valahogyan megoldani. Mire hétéves lesz, egy határozott, kompetens, talpraesett, jó mozgású, jól koordinált kis ember lesz belőle, aki százszor megtapasztalta az ügyességét és helyzetmegoldó készségét. És akkor még el sem kezdődtek a valódi sportok!

A mozgás fejlődésének a társas viselkedések terén is komoly következményei vannak. Ha elviszünk – tegyük föl – négy kisiskolás fiút egy hétvégére kajakozni, valószínűleg hárman negyedóra alatt megtanulják a kajakozás alapmozdulatait, de mindig lesz egy kisgyerek, akinek nem megy. Valószínűleg ő lesz a túlféltett, akit már kiskorában sem hagytak mászókázni vagy a természetben mozogni, mert vad, rendetlen dolognak tekintették az ilyesmit, vagy egyszerűen nem került ilyen helyzetbe a család. Valószínűleg ő lesz az, akit nehezen engedett el az anyukája és sok gyógyszert mellékelt hozzá, instrukciókkal.
Mondanunk sem kell, hogy a társas dimenzióban ez a kisgyerek már akkor kilóg a többiek közül, amikor így bocsátják útjára. A fejlődése további szomorú, ám előrelátható kanyart vesz, amikor kudarcot vall az evezésben. Valószínűleg egyfelől elkönyveli, hogy „nekem ezek a mozgásos dolgok nem mennek” és ezzel végleg elvágja a saját útját a testmozgástól. Ugyanez az esemény a társas fejlődés dimenziójában is hat: valószínűleg ő lesz az, aki sírva felhívja az anyukáját, amitől a többi fiú aztán már furcsán néz rá.
Ezzel pedig már a férfi nemi szerep normáival kapcsolatosan is hátrányba kerül. Megjegyzi, hogy őt a többi fiú kiszorítja, kinézi, hogy ő nem annyira fiús, férfias, mint a társai… megint csak nem nehéz elképzelni, hogy 10-15 évvel később mennyire fogja menő pasinak, férfias férfipalántának érezni magát az osztálytársai között. Könnyű meghosszabbítani ezt a vektort és elképzelni ugyanőt harminc évesen, miután kimaradt az egyetemi és céges kerékpártúrákból, focizásokból, ezzel együtt járó bulikból. Könnyebben temetkezik majd a virtualitásba, elszalaszt egy sor jó bulit, suta lesz és hízásnak indul. Ennek a párkeresésben és a másik nemmel kapcsolatos önbizalomban is meglesznek a következményei. Fizikai és társas dimenzióban egyaránt megszenvedi a korai mozgásfejlődés gátlását – hiszen a személyiségben is minden mindennel összefügg. A korai mozgásfejlődés a kompetenciaérzést, az énerőt, az önbecsülést és a társas kapcsolatokat egyaránt építi.

Ez nem azt jelenti, hogy erőnek erejével mozgásra és sportra kell kényszerítenünk kicsiny gyermekeinket. De jelenti azt, hogy fontos, hogy helyzetbe hozzuk és hagyjuk mozogni őket. Vegyük a fáradságot és vigyük ki őket a parkba, a Margit-szigetre, a Normafához, a legközelebbi erdőre, mezőre, labdázzunk, bringázzunk, focizzunk, ússzunk, evezzünk, korizzunk velük – hiszen annyira jó!

A nagyobbacska gyerekek és a serdülők személyiségének aztán egészen másfajta, az adott kornak megfelelő kincseket tartogat a mozgás és a sport: erről a következő folytatásban olvashatunk.

Fotó: maribu/pixabay

Frank Orsolya Pszichológus, családi kommunikációs szakértő Pszichológus, Gordon-instruktor CSALÁDI KOMMUNIKÁCIÓS TANÁCSADÁS ÉS TRÉNING Miért nem értek szót a gyerekemmel? Miként őrizhetnénk meg a családi békét és a párkapcsolatunkat? Hogyan csinálhatnám másként, mint a szüleim? És mi az a Gordon-módszer? Egyéni tanácsadás igény szerint, felmérő beszélgetéssel. Érdeklődjön, tájékozódjon, jelentkezzen itt: Elérhetőségeim: E-mail: posta@arete.hu Honlap: http://www.szeresdjol.hu

Bemutatkozás

Megjelent cikkek

Kérdezz-felelek