Mire jó a gyerek, mi a jó ebben? Ez a kérdése gondolatok sorát indította el bennem. Számomra a gyermekvállalás egyszerűen soha nem volt kérdés. A boomer generáció tagjaként az életemet logikus és magától értetődő lépések egymásutánjaként képzeltem el. Ahol megkérdőjelezhetetlen a tartalom és a történések sorrendje; hogy tanulok, férjhez megyek, házat építünk, gyerekeink születnek. És élünk boldogan, amíg meg nem halunk. Miért akartam gyereket? Nem tudok válaszolni, mert magától értetődik, mert ebből áll az élet, mert erre kaptam meghívást, és kész. Nő vagyok, ez a dolgom, ez a létjogosultságom az életre. Vagy a bérletem, nem is tudom.
Házas fiatal nőként úgy éreztem, annyi a szeretet és a lehetőség bennünk, hogy bőven ellubickolhat abban egy, vagy akár több gyerek. Van annyi szeretet a kapcsolatban, hogy másnak is jusson.
Talcott Parsons szerint „a születés barbár invázió”, vagyis a már jól működő társadalomba ilyenkor kicsi ősemberek érkeznek, akik nem tudnak beszélni, ízlésesen enni, fogalmuk sincs a decens viselkedésről, és még a záróizmaikon sem uralkodnak, esetleg visítanak, verekednek. Megszelídítésük 15-20 év munka… 20 év munkával szemben áll az az érv, hogy milyen jó is az, amikor izzadtan és napszagúan szuszognak a kiságyban – és ez az érv elég volt nekem a döntéshez. Mert gyárilag belénk van építve ez a választás? A természet nagy becsapása, hogy rávegyen minket az újratermelésre? A fiamnak nem elég ez a válasz.
Miért hallom egyre gyakrabban a fiataloktól, hogy nem akarnak gyereket? Lemondás, önzés, félelem, vagy számítás van mögötte? Ha valóban így döntenek, nem fogják-e később megbánni, amikor már késő lesz?
A tudatosan vállalt gyermektelenség gondolata már a 70-es években is felmerült (Zero Population Grow mozgalom), erősen kötődve a környezetvédelemhez és a nőjogokhoz. A gyermektelen élet vállalásának hátterében ekkor egyrészt az állt, hogy úgy vélték, a túlnépesedés környezetszennyezést, és az erőszak terjedését idézi elő, tehát a szaporodást tudatosan kerülni kell. Ez a nézet a világot jelen állapotában sem tartja elég jó helynek. A feminizmus pedig a nőknek a saját testükhöz, saját döntésükhöz való jogáért állt ki, beleértve a gyermektelenség lehetséges választását is. A nőnek e szerint semmilyen nyomásra nem kell a méhét bérbe adnia, se a társadalom nyomására, se a rokonságnak. A nő saját, elidegeníthetetlen döntése, hogy akar-e szülni, vagy nem.
A tudatos gyermektelenség (Childfree) mozgalom egyfajta értékteremtésnek éli meg és hirdeti az elvet, melynek lényege, hogy bolygónk biztonságáért és jóllétéért vállalni kell az utód nélküli életformát. Tehát ők korunk hősei… Azt viszont valószínűleg sosem fogjuk megtudni, hogy a mozgalom hívei egy klímaválság nélküli bolygón vállaltak volna-e gyereket?
Mi húzódhat még egy ilyen döntés hátterében? Csupa önző hedonista, aki bolygónyi érvet hoz fel, csak mert rest rá, hogy csöpögő orrocskákat töröljön? Az én generációm miért érzi szégyellnivalónak még az igény kimondását is? Miért áldatlan számomra már a kérdőjel is? Miért a petefészkem irányítására hallgattam, és nem a „józan ész”-re?
Azóta rengeteg indokkal találkoztam. Az anyagi okra való hivatkozás persze lehet ürügy is, ám tény, hogy sok fiatal bizonytalannak érzi a jövőt. Van, aki évekig diákhitelt fizet vissza, vagy a fizetéséből az albérlet költsége mellett alig tud egyedül is megélni. Van, aki fél, hogy testi, vagy mentális betegségét tovább örökíti, és ennek kockázatát nem meri vállalni. Azon kapom magam, hogy ha egyéni életutakra szűkül a kérdés, megértem őket.
A szaporodó meddőségi problémák szintén állhatnak a döntés hátterében, ilyenkor inkább arról van szó, hogy a pár néhány sikertelen próbálkozás után befejezi a lombikbébi programot, és elfogadja a helyzetet, nem küzd tovább.
Sok nő félti a testét a szülés és szoptatás fizikai megterhelésétől, vagy rengeteg energiát fektetett a külsejébe, amit nem szeretne feladni, illetve fontos számára a teste fölötti kontroll. Ennek elvesztését valóban nehéz megélni, és maga a szülés is lehet félelemkeltő kilátás. Középkorúként könnyű elsiklani a tény fölött, hogy a nők általában félnek a szüléstől, és hogy a szülés valóban jelenthet veszélyt. De ha nem is lenne valós a félelem, mindenkinek joga van a sajátjához.
Vannak olyan párok, akik számára a kényelem, az életstílus, az utazás a fontos, melyet a gyermek akadályozna. Ok lehet a karrier féltése is, amiért nőként nagyon megdolgozott valaki. A vállalkozói életforma sokak életét kitölti, illetve olyan versenytempót diktál, mely évek alatt függőséget okoz. Ki akar a padlón kuporogva játékgarázst építeni, ha csapatépítésre és meetingekre is járhat? Ki cserélné föl a kiskosztümjét a vállon hordott, összebukott pelusra?
Gyereket nevelni óriási felelősség és lekötöttség. Van, aki ki meri mondani, hogy nem kér ebből, élni szeretné az életét, nem szétosztogatni. A gyermeknevelés mítosza évtizedek alatt valahogy sokat vesztett a vonzerejéből.
A párválasztás és a házasságkötés napjainkban egyre későbbre tolódik, és ennek a halogatásának élettani hatása is van: Huszonöttől harmincöt éves korig az agy érzelmekért felelős területe, a limbikus rendszer szerepe egyre inkább háttérbe szorul a racionális gondolkodásért, és józan mérlegelésért felelős prefrontális lebennyel szemben, vagyis az információfeldolgozás a harmincas évek után inkább értelmi, mint érzelmi szinten folyik. Ez bizony nem kedvez a babaprojectnek.
Ahogy beszélgettem a fiammal, úgy éreztem, hogy én valami régi, letűnt idők nagy kalandora vagyok. Vagy talán ez az a kérdés, amire a választ zsigerből kell meghozni, és nem gondolkodással?
Ami engem illet, e beszélgetés után igyekszem tisztelni mások döntéseit, és elfogadni, hogy egyéni életutak, kínlódások és élmények húzódhatnak meg mögötte, amit nincs jogom firtatni. De azért titkon vágyom rá, hogy a fiam találkozzon egy gyönyörű és kedves lánnyal, és csakis a limbikus rendszerét használja, ha a babakérdés szóba kerül…
Indexkép: depositphotos
.jpg){kind=small}
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)