- így kezdődik Dsida Jenő Meghitt beszélgetés a verandán c. verse. Egy délutáni beszélgetésben itt megjelenik maga a teljesség. Normális kapcsolati kötődésben mindannyian ilyen megértő beszélgetésekre vágyakozunk a párunkkal. De mire gondoljunk akkor, ha partnerünk láthatóan nem a szavak után sóvárog? Mit jelent, ha beszélgetési igényünkkel, érzelmeinkkel süket fülekre találunk, és a másik oldalon csak a hallgatás a válasz?
A csend sokféleképpen értelmezhető jelenség. Lehet elmélyülős, cinkos, előrevivő, várakozó, vagy akár a nyugodt és kiegyensúlyozott hangulat jele. Lehet megnyugtató, pihentető is. Lehet a belső erő szimbóluma. Ám van olyan ember, akinek a kezében a csönd szinte fegyverré válik, úgy forgatja, mint egy éles szablyát, megzavar minket, büntet vele. Ez a csönd megbántott, sértett, sőt támadó. Ez a csönd nem ad semmit, csak elvesz. A csönd lassan rádermed az egész lakásra, mint kihűlt kására a bőre. Nincs válasz, nincs megoldás, nincs már kapcsolat sem.
A csenddel verés egy manipulatív technika a kapcsolatban. Lényegében egy pusztító, módszeres és rendszeres bántalmazás, mely összezavarja a partnert és olyan feszültséget gerjeszt benne, melynek kiadására még esélyt sem kap. Az erőszakosságnak ez a fajtája szinte láthatatlan (bizonyosan hallhatatlan), nem hagy nyomot, hiszen a csönd mindent elfojt, betemet, érzéketlenül, sőt kegyetlenül. Csak a lélek sérül, melyet még a röntgen, vagy az ultrahang sem mutat ki. A csenddel büntető ember konfliktus esetén lélekben kivonul a helyzetből, elérhetetlenné teszi magát, miközben a másikat abba a szerepbe kényszeríti, hogy saját feszültségének csökkentése érdekében, egyre nagyobb igyekvést és megfelelési kényszert vigyen a kapcsolatba.
A csenddel verés az egyik leggyakoribb kapcsolatgyilkos viselkedésmód. Elmondod, hogy szeretnél valamit megbeszélni, és nincs válasz. Kéred, hogy segítsen valamit megértened, és nincs válasz. Egyre hangosabban és egyre ijedtebben kérdezed, hogy mi a baj, miben tudnál segíteni, és nincs válasz. Nem árulja el, mi a baj, levegőnek, semminek néz. Az irányítás, a kontroll eszköze ez, mellyel a hallgató fél mintegy azt sugallja, hogy az esetleges rendelkezésre állása önmagában is jutalom, melyért egyre többet kell tenned. A csend jobban fáj, mint az esetleges őszinte kritika, mely legalább reményt sugallna a megoldásra. A hallgatás vészt jósló, fenyegető, félelmetes.
A csenddel verés egyfajta elutasítása a partnernek, melyet nagyon nehéz megérteni és feldolgozni. A hosszú és gyakori csendekkel büntetett fél egy idő után elkezd kételkedni saját értékeiben, magányos és zavart lesz, erős függésbe kerülhet partnere hangulatától, néma véleményétől. Hiszi, hogy az igazi szerelem kiegyensúlyozott, nyugalmat és biztonságot ad, és mivel ez nincs így, magát kezdi hibáztatni. A csend büntetésként alkalmazása egy hatásos trükk arra, hogy minél több figyelmet lehessen kisajtolni a „kedves”-ből, és ez az üzlet sajnos egyirányú.
A csenddel büntetés a megtévesztésig hasonlít a kisgyermek sértődött viselkedésére, és ez a hasonlóság nem is véletlen. A duzzogás kifejezetten gyermeki viselkedésmód, melyet idővel felülír az önzésen való felülemelkedés fejlődési útja. A dühünk kezelését gyermekkorban tanuljuk meg, és ahol ez az érzékeny program sérülést szenved, ott a gyermek nem tanulja meg a dühét mederbe önteni. A sértődés, mely semmit nem old meg, megmaradhat akár egy egész életen át. Felnőttkorban a sértődés azonban már nem elfogadható viselkedésmód, hanem kóros figyelemelszívási kísérlet, a mulasztás bűne a partner felé, melynek megalázottság, kiszolgáltatottság a következménye.
Gyermekkori traumák, rossz tanulások végig kísérhetik az életünket, de dönthetünk másképp is. Felnőttként már nem csak érzelmeink vannak, hanem ésszel hozott döntéseink is. Személyiségünk felnőttként már saját döntéseink mentén alakul, nincs alárendelve gyermekkori érzelmeknek. A gyermekkori sérülés magyarázat még lehet, de semmiképp sem mentség.
Indexkép: Depositphotos.com
.jpg){kind=small}
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)