„Mondd szépen, bocsánat!” – tanítja a szülő a gyermekét, amikor az fellöki a társát a játszótéren. „Azonnal kérj bocsánatot!” – ripakodnak rá a kiskamaszra, ha szemtelen volt. Kérdés azonban, hogy mennyit ér a „kikényszerített” bocsánatkérés? Mikortól elvárható, hogy az automatikusan ismételt szavak mögött valódi sajnálat legyen?
A Michigani Egyetem kutatói 4-9 évesek körében vizsgálták, hogyan reagálnak a gyerekek az önkéntes, az utasításra történő, de őszinte és a kikényszerített bocsánatkérésre. Úgy tapasztalták, hogy minél idősebb egy gyerek, annál kevésbé értékeli, ha nem szívből kérnek elnézést tőle. Ez azonban mindenképp azt jelenti, hogy felesleges „idő előtt” ezt tanítani a gyereknek?
A bocsánatkérés egyik formája nem több, mint udvariassági norma. Ha valakinek a lábára lépek, vagy nekimegyek a bevásárlókocsival, a jó modor azt diktálja, hogy elnézést kérjek. Ez egy olyan forma, mint a köszönés, és már az egészen fiatal gyereket is meg lehet tanítani rá.
Más a helyzet akkor, amikor valódi sérelemért kell bocsánatot kérnünk. Ahhoz, hogy erre valaki képes legyen, fejlett önismeret szükséges. Kamaszkor előtt kevesek képesek a lelkiismeret-furdalásra – vagyis arra, hogy ne mások, hanem saját maguk előtt érezzék rosszul magukat, ha valami helytelent tettek. Márpedig valódi bűnbánat nélkül a bocsánatkérés üres frázis marad.
Bocsánatkérés: megalázkodás vagy fejlett konfliktuskezelés?
Sokan félnek attól, hogy az elnézéskéréssel megalázó helyzetbe hozzák magukat, pedig ez nem igaz. A konfliktusok rendezésének gyakran ez az egyetlen járható útja. A hiba beismerése és a megbánás tanúsítása pont hogy nem gyengeség jele, hanem a magabiztos, érett személyiségé. Mindannyian követünk el helytelen dolgokat olykor, ezt beismerni a felnőttség egyik fontos lépése.
Mi is hozzásegíthetjük gyermekünket ahhoz, hogy kifejlődjön benne ez a képesség, mégpedig úgy, hogy ha szükség van rá, nem szégyellünk elnézést kérni tőle. Nem megalázkodni kell, csak annyit mondani „Most rosszul reagáltam, ne haragudj.” Nem kell félni attól, hogy ettől a szülői tekintélyünk gyengül, ellenben fontos kérdésben mutatunk példát neki.
Lényeges azonban, hogy ne csak bocsánatot kérni, hanem megbocsátani is tudjunk. Sokan vannak, akik még a másik őszinte megbánása után is csak hordozzák magukban a sérelmeiket, mintha ez okoznak örömet nekik. Vannak, akik még büszkék is rá. „Ha engem valaki megbántott, az egy életre szól.” Pedig a sértődékenység sem az erő jele, sokkal inkább az éretlen, én-központú jellemé.
Merjünk tehát bocsánatot kérni és megbocsátani egyaránt!
Kapcsolódó cikkeink:
- 7 dolog, amiért soha nem kell bocsánatot kérni
- "Minden nőnek bocsánatkéréssel tartozom" - egy GYES-en lévő apuka vallomása
- Kamaszkori viselkedés: mi számít normálisnak és mi az, amit már nem nézhetsz el neki?
- Hogyan tanítsuk köszönni gyermekünket?
.jpg){kind=small}
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)