A házasság, mint rémes fenevad?

Olyan sok kérdés felvetődik ilyenkor, s jó lenne, ha egyre többekben merülnének fel kérdések saját magukkal kapcsolatban. S mindezzel együtt el kell fogadjuk, ő most itt tart, és reméljük, hogy a társául választott nőt - az őszinteség erényét magán hordozva - az első pillanattól beavatja nézőpontjába.
Mert nőt azt választ, abban biztos vagyok. Hiszen kell a boldogságához. Az ember társas lénynek lett teremtve, így a legtöbben szükségét érzik, hogy párkapcsolatban éljenek. S reméljük, a kiválasztott hölgy tud majd azonosulni ezzel a teóriával.

Nagy valószínűséggel, amíg ezek a kérdések nem jelennek meg bennünk, nem lesz igényünk sem a változásra, sem a változtatásra. Élhetünk így is. A döntés a mi kezünkben van, a választás a miénk.

S mindemellett nagyon is kíváncsi lennék, miért gondolja ezt sok férfi!? Ha hátrébb lépünk és onnan nézünk rá erre a helyzetre – véleményem szerint ez sokat segíthet életünk bármely területén – gyakorlatilag csak egy aláírt papírról van szó. Tényleg ez jelentené a boldogság vagy boldogtalanság minőségbiztosítását? Nem hiszem. Abban már inkább tudok hinni, hogy a felelősségvállalás az, ami mostanában nem fér bele sok ember életébe.

A fogyasztói társadalom sokat segít abban, hogy ez így legyen. Az arcunkba van tolva az érzés: Gond van? Probléma? Ne bajlódjon vele! Cserélje le másikra! Újra. Vagy egy alig használtra. S ha az se jön be, dobja el! Mindenki pótolható! S ez így is van. Csak kérdés, hogy megéri-e? Magunkkal nem szembesülve újra és újra ugyanazt a hibát elkövetni. Hiszen addig kapjuk a megoldandó feladatokat ugyanabban a témában, amíg nem tanulunk belőle. Jó lenne ezt felismerni, s ennek tudatában dobálni el a régit, s keresni az újat, akivel majd jobb lesz, miközben mi semmin sem változtatunk. Keresni a másik felemet, akinek majd pont úgy leszek jó, ahogy vagyok. Biztos, hogy van ilyen. De lehet, hogy Timbuktuban él. S a nagy keresgélés közepette huss, elszállt az életünk, s mi semmit nem fejlődtünk.

Fejlődés, változás. Az élet egyes területein természetesnek vesszük, a másikon ellenállunk.

Az a bizonyos diploma, amit a munkánk, hivatásunk megtanulása végén szerzünk meg, kötelez minket arra, hogy jól csináljuk, amire „felesküdtünk”, s időnként képezzük magunkat tovább.

A házasságkötésre is tekinthetnénk úgy, mint egy bizonyítványra, amit azért kaptunk, mert JÓL szeretjük a másikat, s vállaljuk, hogy ezt addig adjuk meg neki, amíg csak tudjuk. S talán lehet az aláírás arra nézve egy elköteleződés, hogy ez a „jólszeretés” minél tovább tartson. S ha ezt magunkévá tudjuk tenni, esély van rá, hogy az igény is megjelenik mellette: igen, én ezt akarom. Tenni azért, hogy ez az oklevél ne évüljön el. Mellékhatásként kaphatjuk a boldogságot, a szerethetünk és szeretve vagyunk érzését egy életen át.

Persze időnként a munkában is eljöhet a kiégés, a másra vágyom érzése. Ezt egy jó munkáltató képzésekkel és előléptetési lehetőséggel kezelheti. Megcsillanthatja a reményt valami újra, valami másra, de nem engedi el megbecsült munkavállalója kezét. Ugyanígy működhet ez a házasságban, párkapcsolatok esetén is. Új, közös élmények szerzésével, minőségi együtt töltött idővel, új képességek felfedezésével, sok jó kommunikációval, a megszokott szerepek leporolásával, felfrissítésével máris változtathatunk a kapcsolatunkon.

S van az a pont is, amikor a munkavállaló már semmivel sem motiválható, tudja, hogy egészen másra vágyik. Akkor el kell engedni, mert nem csak ő ragad be, de a környezetét is károsíthatja. De amíg nem győződünk meg arról, hogy egy számunkra értékes emberért mindent megtettünk, addig van még vele dolgunk.

Ez a cikksorozat Czink Tomi, az Aranykulcs a Boldog Élethez Alapítvány és a TELJES BOLDOG CSALÁDÉRT egyesülés útmutatása. Célunk, hogy gondolatokat ébresszünk, önismereti, párkapcsolati, gyermekvállalási ismereteket adjunk a mindennapi élethez. További információk a Facebook oldalakon.

Szerző: Czink Tomi gondolatébresztői alapján, Szilágyi Zsuzsa