Nyolc hónapja már, hogy apa lettem. Közhelynek hat – az is! -, mégis igaz: kis Kaméleonunk születéstörténetét mintha tegnap éltem volna át. És máris, majdnem elröppent egy év. Lúdbőrös-sztori, az már biztos.
Visszatérve az előző bekezdésre, a változás tanulással is járt. Köztudomású rólam például, hogy rendmániás vagyok. Nem kórosan, de annyira bőven, hogy a kis szobacirkálónk bizonyos tettei kapcsán még egy éve, ha más csinálja, a hajamat dobtam volna el. Ma már olyan ügyesen lavírozok át a játékokkal felszórt aknamezőn, hogy öröm nézni. Vagy ott vannak például a szagok. Nagyon érzékeny vagyok a szagokra – ha érted, mire gondolok. S bár nem állítom, hogy kedvenc időtöltésemmé vált a pelenkázás, mégis: közel sem okoz akkora gondot, mint azt vártam.
Na de mielőtt mindent elmondok, csapjunk a lecsóba. Lássuk, miket tanultam meg apaként!
1. „Emocionális barom” maradok
Alapvetően az egész családunk elég érzelmes, így sosem féltem vagy szégyelltem kimutatni az érzéseim. (Ahogy egyszer bátyám fogalmazott, a családban mi, fiúk, mind emocionális barmok vagyunk.) Nem meglepő hát, hogy már apává válásom előtt is meg tudtam könnyezni egy-egy szívhez szóló történetet, és igen, nem egyszer sírtam már zene hatására is. Ám amióta apa vagyok, ez csak „romlott”. Különösen a gyerekekkel kapcsolatos szomorú vagy megható történetek azok, amiket egyszerűen nem tudok feldolgozni könnyek nélkül. Van fogalmatok arról, hogy mennyi tragédia és nehézség van a világban? Hogy mennyire szerencsések vagytok ti is, velünk együtt, ha egészséges a kisbabátok? Vagy egyáltalán, ha lehet?
Vagy, hogy ne menjünk messzire, ha csak az alapvető szükségleteit ki tudjátok elégíteni? Ártatlan, kiszolgáltatott pici életekről van szó, akik minden percben, minden lélegzetvételben tőlünk függenek. Akiknek még a legkisebb problémák is a világgal érnek fel, és akik tőled, tőlünk tudnak csak segítséget kérni, nálunk tudnak támaszt találni. És képzeld: vannak, akik ezzel a bizalommal nagyon durván visszaélnek. De ne is cifrázzuk tovább.
Szóval megtanultam, hogy ha mondjuk a feleségem úgy kezd egy sztorit, hogy:
- Basszuuuuus! ... <hatásszünet> … Kicsi, figyelj csak!
Akkor vagy nem figyelek, vagy egyből veszem elő a zsepit is. Ez van.
2. Popsitörlő
A popsitörlő a kisgyermekes szülők svájci bicskája. Mindig legyen nálad. Ennyi.
3. Könyvek
Van az a mondás, hogy a legtöbb könyvben ugyan legtöbbször csak egy olyan mondat van, amit egész hátralévő életedben tovább fogsz vinni belőle, de azért az egy mondatért mégis megéri elolvasni az egészet. Nos, ez a terhességről, a baba ápolásáról, és a gyereknevelésről szóló könyvek esetében hatványozottan igaz. A legtöbb könyvben fogsz találni valamit, ami igaz, ami helyes, vagy annak tűnik – nyilván a saját szemüvegeden keresztül. De mivel sem két anya, sem két apa, sem két csecsemő nem egyforma, a legjobb, ha a szülői ösztöneidre hallgatsz! Bízz bennem! Ez létezik az apáknál is.
4. Anya csak egy van
Lehetek én a teremtés koronája, lehet a farzsebemben a bölcsek köve, vagy akár csak (jó)pár év élettapasztalata: ez a kicsit egy cseppet sem fogja érdekelni. Ha éhes: anya. Ha fáradt: anya. Ha valami elkeserítette: anya. Különösen így, a szeparációs szorongása közepette, ha bármi van, akkor: anya. És jöhet itt minden soviniszta férfitársam azzal, hogy ez csak azért van, mert az anya van többet a gyerekkel. Hadd javasoljak valamit: próbáld meg világra hozni vagy megszoptatni a kicsit. Nahát! Nem megy? Érdekes…
Nos, ha másért nem is, hát ezért valahol mindig is anya lesz az ANYA. Rohadt féltékeny is vagyok – persze, csak jó értelemben - arra, amikor a feleségem szinte suttogó módjára tudja karba venni és néha szinte azonnal el tudja altatni Kála Johannát!
5. Én is tudok multi-taskingban üzemelni
Még ha nem is hatékony annyira. Megtanultam egy kézzel porszívózni. Egy kézzel rántást csinálni. Sőt, egyszer már sikerült kávét is főznöm egy kézzel. Ja! És egyre gyorsabban tudok egy kézzel gépelni is. (Ezt a bekezdést például eddig körülbelül 1,5 perc alatt pötyögtem be!) És mindezt miért? Hogy közben az alkaromon elnyúlva tekintgethessen körbe lakásunk végtelenjén az én Johannám.
6. Tárhely
Míg az érettségi környékén egy 5 MB-os lemezen - kis túlzással - elfért egy fél élet, ma már a telefonom 32 GB-nyi tárhelyét néhány hetente fel kell szabadítanom a végtelen számú, soha vissza nem térő pillanatot megidéző fotó és videó alól. Olyan tempóban fogy el a hely a memóriakártyán, hogy már egy külső meghajtót is vettem, csak a fotóinknak, biztos, ami biztos.
7. A házasság több, mint egy papír. Szülőnek lenni több, mint a házasság.
Ez annyira szép volt tőlem, hogy nem is fejteném ki jobban. És amúgy is: külön posztot lehetne szentelni a témának. (Az öndicséret pedig, mint tudjuk, van annyira fontos, hogy nem szabad másra bízni!)
8. Inszomnia? Ugyan már!
Komolyan mondom, szerencsések vagyunk. Látva egyik-másik baráti pár kínlódását az altatásokkal meg a kialvatlansággal, ezt bátran állíthatom. Néhány elenyésző alkalmat nem számítva Kála Johanna tényleg tankönyvbe illő gyerek. Azaz, ha álmos, fejjel lefelé lógatva is el lehet altatni. Persze, ezt szó szerint még nem próbáltuk, még mielőtt bárki félreértené! De a lényeg, hogy a kialvatlanságunk sokkal inkább róható a sokszor éjszakába nyúló munka rovására, mint az éjjel is kukorékoló gyerekére.
Viszont mások példáját elnézve, kedves inszomniások, ha gyógymódra vágytok: alapítsatok családot. Rögtön fogtok módot találni az alvásra. Bárhol. Bármikor.
9. A gyerek inkább idő, mint pénz
Legalábbis még így az elején. Töménytelen időt felemészt a vele való törődés minden egyes nap. Határidő napló? Tennivaló lista? Pontosan érkezni? Nyugodtan megfőzni egy csirkepaprikást? Magányosan pisilni? Mu. Ha. Ha.
10. Másképp szeretni
Amikor hazajövök egy találkozóról, vagy akár csak a boltból, a lányok legtöbbször már az ajtóban várnak. A feleségem megkapja az üdvözlő csókját. Kála Johanna pedig az egész testével örül; csapkod, sikongat, és kiköveteli, hogy dobjak el csapot-papot, és kezdjünk el „együtt lógni”.
Oké, ez csak pár percig tart, mert neki ez még csak addig érdekes. De a teli torokból jövő kacaja, a csikizésre a szívéből feltörő hahotája, a minden bánatot feledtető gurgulázó derűje, élénk-mókázó vihorászása, majd a játék végén elégedett bazsalygása napról napra erősíti bennem az apa-lánya szerelem érzést.
+1. Türelem
Írásom elején említettem a rendszeretetem. Nos, én sosem voltam az, aki ha egy hangya átszaladt a lakáson, rögtön hoztam volna a porszívót. És múzeumban sem akartam élni soha. Ugyanakkor nyáron, ha valaki papucsban jött hozzánk, mindig megkértem, hogy mosson lábat, mielőtt bejön.
Ezek után el sem tudtam volna képzelni magamról, még az eset előtt egy perccel sem, hogy ennyire megértő és türelmes is tudok lenni. Hogy mi történt? Pelenkázás előtt kicsit szellőztettük babánk popiját: úgy vacsizott a kislány az anyukája karjaiban, hogy nem volt rajta pelenka. Kérdezd meg, kérlek, hogy eközben hirtelen meghallottam-e egy határozott, mégis környezetidegen vízcsobogást valahonnan a nappaliból, a törtfehér textilbőr ülőgarnitúra három személyes kanapéja felől? Kérdezd meg, ha szeretnél egy igen-t hallani… Erre én mit csináltam? Szó nélkül hoztam a törlőrongyot. Nem is értem. Oké, lehet kiröhögni. Nekem ezt tanulnom kellett.
.jpg){kind=small}
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)