A reggeli wc-ügy

Szóval reggel van. Fél 7. Mindenki kel. Kutya is vígan nyújtózkodik, de ő az egyetlen a családban, aki pontosan tudja, hogy csak akkor tojik, ha itt az ideje és nem vinnyog, nem dumál, hanem vár türelmesen. A gyerek is megkapja a kávéját, csak úgy, mint az alfahím és én is. Mindenki békésen ébredezik, ásítozik, majd szinte egyszerre tudatosul bennünk, felnőttekben, hogy budira kell menni. Én, a magam 2 percével villámgyorsnak számítok, ezért szeretek elsőbbséget élvezni, szerintem logikus. Na, de amikor a pasi leül szent helyére - úgymond bevonul az irodájába, vagy megbeszélése van kula úrral (elképesztő, hogy a férfiak mennyi mindent tudnak erre az alapvető tevékenységre kitalálni, nekem időm sincs erre)  -, telefonnal a kezében, akkor érdekes módon a gyereknek is rögtön dolga akad és meg is jelenik a budi ajtóban a dobfelszerelésével együtt, mert ugye ami épp a gyerek dilije, azt magával hurcolja igen, oda is.

Innen indul a hidegháború, vagyis várni kell, vagy azonnal felpattanni, de hát hogyan is lehetne felpattanni a dolgok kellős közepén? Úgy gondolom, egy felnőtt elvileg még mindig jobban tudja kontrollálni ezt a feladatot, ezért parancsszóra követelem, hogy szálljon le a wc-ről, mielőtt a gyerek nyakig összeszarja magát. Persze ő egy nagyon toleráns ember, igyekszik is, miközben próbálom a gyereket és a kutyát is kitessékelni az ajtóból, hogy ne bámulják már szerencsétlent. Amikor a gyerek már látszólag a lelkét is kiizzadja, hogy eljusson a klotyóra, akkor eszébe jut, hogy a tabletjét nem hozta, azért feltétlenül vissza kell menni, de mire mindez eszébe jut, nekem újra kellene mennem. Kávés és cigis vagyok, nem megy egyszerre, na.

Gyerek a budin: minimum 20 perc. Alsóhangon. Én azonban másfél perc elteltével elkezdem sürgetni a gyereket, hogy ugyan haladjon már, mert anya bizony nem nagyon tudja tartani, sőt, jaj, azonnal másszon le onnan. A gyerek ilyenkor rám néz kimérten és közli: - Minél többször mondod, annál lassabban végzek. És dobol tovább… Ismét két, hosszú, véget nem érő perc telik el, mikor ismét érzem, hogy ez itt a vég, és erőteljesebben kérem, hogy most azonnal keljen fel, aztán felőlem visszaülhet egy órára is, de én akkor is le akarok ülni arra a rohadt vécére.

- Mami, nem érted, hogy nem jön úgy, ha folyton mondod?!

Nem, nem értem. Úgyhogy végső kétségbeesésemben kiveszem a kezéből a kütyüt, a dobfelszerelést pedig becipelem a szobába. Mire visszaérek, hogy leszállítsam a gyereket a trónról, ő már a vizes csőbe kapaszkodik ezerrel, hogy csak azért sem kel fel, mert én ilyen gonosz vagyok. Közben már a kutya is elkezd nyüszíteni.

Ennyi volt, mese volt, gyerek megfog, budiról le, veszekedés a köbön, anya leül, megkönnyebbül.

És utána jön a félórás magyarázat: Kicsikém, a wc nem arra való, hogy ott játszunk, ott csak pisilünk és kakilunk, és sajnos csak egy wc van, ezért tiszteletben kell tartani, hogy ha a másiknak kell, akkor sietünk. Nem játszunk, nem bámészkodunk, hanem igyekszünk.

Irigylem azokat, akiknél legalább két budi van. De a legjobb lenne, ha minden főre jutna egy. Vagy legalább egy bili. Azzal is előbbre lennénk. Mindenesetre, ha a kávé nem is ébreszt fel kellőképpen, a reggeli csetepaté hatására tuti, hogy felébredek legszebb álmomból is. 

Fotó: piovesempre / 123RF Stock fotó