Gyereked gyerekem

admin | 2004-01-29 21:22

Mindennapi társadalmi és egyéni életvezetési tapasztalat a válás. A társadalom egyre könnyebben fogadja el, vagy siklik át fölötte. Teljesen természetes ma már a tartós élettársi kapcsolat is. De hogyan élik meg az egyre kuszábbá váló családi viszonyokat a gyerekek?

Biztosan sokan hallották az anekdotát a feleségről, aki kiabál új férjének: "gyere azonnal, a gyereked meg a gyerekem veri a gyerekünket!" Ezen persze lehet mosolyogni, a helyzet azonban az, hogy a gyermekeket nagyon megviseli, ha meg kell érteniük - és élniük - egy, a hagyományos, "papa-mama-gyerekekek"-nél jóval bonyolultabb emberi, érzelmi viszonyrendszert. Néha, szerencsétlenebb esetekben a gyermek úgy is érezheti: ő az oka, hogy az egyik szülője nem tud felhőtlenül élni új családjában, hiszen őhozzá kell visszajárnia... A pszichológus szerint ilyen esetekben nincs jobb megoldás, mint hogy a gyereket felkészítjük arra, hogy a hagyományos, "burokszerű", érzelmi védőfalként működő családmodell helyett egy másikat, nyitottabbat fogadjon el.

A Központi Statisztikai Hivatal válásfelmérése szerint a legmeglepőbb, hogy a tartós élettársi kapcsolat társadalmi elfogadása nem stabilizálta, hanem még ingatagabbá tette a család helyzetét. Mindenki azt gondolja ugyanis, hogy a közös élet "kipróbálása" után a későbbi házasság stabilabb lesz. A valódi helyzet azonban az, hogy sokkal több - majdnem kétszer annyi - házasság végződik válással, ha a felek előtte együtt éltek, mint ha azonnal a "holtomiglan" mellett kötelezték el magukat. Az együttélést választók - főleg, ha úgy érzik, értékítéletével mögöttük áll a társadalom - azzal a hozzáállással lépnek be a férfi-nő kapcsolatba, hogy saját jogok, jó adag függetlenségük illeti meg továbbra is őket, s ha úgy adódik, a kapcsolatból való kilépés is eszköz egyéniségük megőrzésére.

A válási statisztikák tehát nem javulnak. Ebből azonban az következik, hogy egyre nő a "nevelt gyerekek" száma: azért az idézőjel, mert ezeket a gyerekeket nem a nevelőintézetekből fogadta örökbe valaki, hanem az előző kapcsolatból vagy házasságból maradtak az illető (nevelő)szülőre, hiszem a gyereknek végül is egyiküknél kell élnie... A férfiak ezt talán még nehezebben élik meg, hiszen van egy ilyen, a régi és új házasság közti kényszerű kapcsolattartásban egy adag férfi- (nyersebben fogalmazva hím-)öntudatból fakadó feszültség: elvettem a másik apától a gyerekét, illetve ő elvette az én gyerekemet tőlem. A legjobb eset még ilyenkor - amint a műsorban is találkozhatunk egy ilyen apával - hogy férfi a bűntudattól kicsit túlkompenzál, és szinte jobban szereti, vagy akarja szeretni a más gyermekét, mint a sajátját.
A gyermekpszichológus mindenekelőtt arra hívja fel a figyelmet, mennyire nem lehet lekicsinyelni azt az lelki-érzelmi terhelést, ami ilyenkor a fejlődő gyermekszemélyiséget éri. "Tudomásul kell vennünk, hogy ha kapcsolatok bomlanak és újraépülnek, akkor már csak azért sem beszélhetünk hagyományos értelemben vett családokról, mert a családok külső burka hiányzik. Itt valahogy átjárhatóak a falak, lánckapcsolatok alakulnak ki. Gyermekem, gyerekem másik szülője, másik szülőnek új partnere, annak gyerekei. (...) Éppenhogy ha nagyon erős a családi minta, akkor a gyerekek választásra kényszerülnek."
Bármilyen sajnálatos, ilyen esetben legjobb tudomásul venni, hogy a hagyományos, burokszerű család gyermekes szülőknél új kapcsolat kialakításával, vállalásával megszűnik létezni. Ismét a pszichológus mondja: "Jobb hogyha gyerek számára világos, hogy őt melyik személyhez miféle kapcsolat fűzi. Nincs szükség arra, hogy egy burokba foglalt egységet képzeljen maga köré. Ha egy gyerek így nő föl, ez a természetes számára, szeretik, érzelmi kapcsolatai stabilak, egyértelmű az ő életformája - hát őneki mása van, nem családja van. Van anyja, van apja, vannak azok a partnerek, akiket nevezzünk talán nevelőszülőknek, bár ez nem szerencsés... Felépült ott is egy valódi kapcsolat, nyilván a vele élő féltestvérével való kapcsolat leginkább hasonló egy testvérkapcsolathoz. Az odalátogató mostohatestvér olyasmi lehet neki, mint egy unokatestvér, akivel rendszeresen találkozik... de ezek csak hasonlatok. Aki ebben nő fel, annak számára ez a természetes, csak az nem tesz jót, ha mindenáron egy sémába akarjuk beszorítani. Nem veszteség feltétlenül a gyereknek, hogy nincs első értelemben vett családja. Van neki mása. Csak azt ne tekintsük családnak."
Végül a legfontosabb, hogy mindig nyíltan, személyiségét tisztelve bánjunk és kommunikáljunk a többszereplős kapcsolatrendszerben felnövő gyermekkel, ha vér szerint a miénk, ha csak neveljük:

"Ha azt mondjuk, hogy amíg a partneremmel vagyok, úgy szeretem, mint a saját gyerekemet, de ha szakítottam a partneremmel, mi közöm ahhoz a gyerekhez... ez nem tisztességes. Tényleg labdává válnak a gyerekek ebben a küzdelemben."

MEGOSZTOM A FACEBOOKON!