Egy nő a semmiből

Az egyik helyi taxisofőr manőverezett be két hatalmas bőrönddel, ami láthatóan nem csak nagy, de nehéz is lehetett. Mögötte fekete hajú fiatal nő, sötét napszemüvegben és farmerban. A taxis lerakta csomagokat és elment. Tovább olvastam, de azért fél füllel hallottam, ahogy a nő tört magyarsággal, erős angol akcentussal szobát rendel és egy férfi után érdeklődik. - Na, egy amerikás magyar egyetlen csemetéje - gondoltam, és összehajtva az újságot a szállodai lépcső felé indultam. A nő éppen akkor fordult meg, kezében a szobakulccsal. Rám nézett, és így szólt:

- Kérem, hozza utánam csomagokat!

- Én? - kérdeztem.

- Igen. Maga! - válaszolt nyugodtan, és olyan természetességgel, mintha fagyit kért volna a strandon. - Mért? Van itt még valaki?

Valami durva dolog jutott eszembe, de nem szóltam, megfogtam a csomagokat és utána mentem. A csomagok nehezek voltak, meg se tudtam szólalni a lépcsőn, csak néztem, ahogy lassan, kimért léptekkel megy előttem fel az emeletre.  Feltűnően szép, arányos feneke volt és a mozdulataiból ítélve pontosan tisztában is volt ezzel, sőt azt is érezhette, hogy nézem, mert egy nő nem megy így a lépcsőn, ha nem tudja biztosan, hogy nézik.

Mérges voltam, felőlem, lehet akármilyen szép feneke - gondoltam - megfogom mondani neki, hogy az az idő már elmúlt, amikor hason csúsztunk mi magyarok valaki előtt csak azért mert amerikai. De azért újra felnéztem és be kellett látnom, nem csak a feneke volt formásan arányos de az egész termete. Az a gazellaszerű, diszkréten ringó járás, a nem túl vékony, de törékenyen karcsú derék és a szépen ívelt, nőies vállak mind-mind rendben voltak.

A szobáját egyből megtalálta, úgy mozgott a folyosón, mintha járt volna már itt.

- Ó köszönöm - szólt mikor kinyitotta az ajtót - tegye csak be, rögtön keresek valami apró magának.

Köszönöm - szóltam kissé nehezen szedve a levegőt - de én nem vagyok hordár!

 Szándékosan megnyomtam a hordár szót, hogy érezze a sértettségemet.

- Nem? - nézett rám csodálkozva és levette a szemüvegét. - maga nem hordár?

- Nem! - mondtam újra sértetten. Tiszta kék szemei voltak nem is értettem miért kell ezeket szemüveggel eltakarni.

- Akkor micsoda?

- Én? Vendég vagyok. Vendég, mint maga.- mondtam szemrehányóan.

- Igen? Én azt nagyon jól tudom, hagy te nem vagy hordár. Ilyen pocakos hordár nincs is.- nevetett és megsimogatta az alig észrevehető pocakomat.

 - Tudod mit? Hálából meghívlak a bárban egy italra. Este találkozunk, addig is köszönöm. 

- Ja, a nevem Krisztina. - Az egyik kezét nekem nyújtotta, a másikkal már csukta is be az ajtót - meg se várva, hogy én is elmondjam a nevem. Ott találtam magam a folyosón a csukott ajtó előtt, folyt rólam a víz és dühös voltam, amiért hagytam magam így megalázni.

Amikor a bárban odajött az asztalomhoz, elakadt a lélegzetem. Világos pasztellszínű miniszoknya volt rajta, egy árnyalattal világosabb, vékony, áttetsző blúz, hajszálvékony pántokkal. És melltartó... Nos, melltartó nem volt rajta. Észrevehette a zavaromat.

- Megengeded, hogy leüljek?

- Parancsolj - nyögtem ki

Leült velem szemben és mély, átható pillantással a szemembe nézett.

- Haragszol még?

- Nem, dehogy - szabadkoztam és közben dühös voltam magamra, amiért nem azt mondom, hogy igen. De egyszerűen nem voltam képes haragudni. Kedves volt, szép és őrjytően szexis. Vajon mit akarhat tőlem? - futott végig az agyamon - A bár tele van kigyúrt fiatal fiúkkal, fél óra alatt talál partnert, ha akar, biztosan nem én kellek neki.

Beszélgettünk. Először csak nagy általánosságokról, udvarias visszafogottsággal. Aztán azt vettem észre, hogy már két órája beszélgetünk és egyre érdekesebb és egyre kellemesebb témákról. Nyílt volt és szókimondó, nem kerülgetett semmit, amit meg akart tudni azt megkérdezte. Lassan én is átvettem a stílusát, a társalgásunk egyre kötetlenebb lett.

Ki volt az a férfi, akit kerestél délután a recepción? - Kérdeztem tőle.

Elkomolyodott.

- Egy régi ismerős. Nyolc évvel ezelőtt ismertem meg ebben a szállodában. Most miatta tettem ez a kis kitérő. Hátha még itt van, ugyanis itt dolgozott, pincér volt az étteremben. Szerelmesek lettünk egymásba. Még voltam... nagyon fiatal, aztán én elmentem, ő nem írt nem telefonált.... becsapott..! Nem volt szerelmes, ahogyan mondta, csak játszott. De... ez  már volt nagyon régen... el van felejtve.

A hangja komoly volt de nem szomorú, az emlék, amit felidézett nem kavart fel  semmit, úgy látszik, ha volt is valami már túltette magát rajta régen és az egész szerelmet úgy, ahogy volt elfejtette azzal a bizonyos fiúval együtt.

A beszélgetést az étteremben folytattuk. Végig beszélgettük a vacsorát, aztán kiköltöztünk az étterem teraszára. Egyre nagyobb csodálattal figyeltem. A szemei vidáman csillogtak, okos tekintete mögött ott lapult a józan tartózkodás éppúgy, mint a pajkosan huncut cinkosság. Ő hívott föl a szobájába. Jóformán csak arra emlékszem, hogy hirtelen átölelte a nyakam és megcsókolt. És nem egyszerűen csak megcsókolt. Az ajkai égették a számat, az arca kipirult és az egész teste tüzelt, ahogy hozzám simult. Bódítóan izgató és félelmetes volt egyszerre, a hátam borsózott a csókjaitól és ellenállhatatlan vágyat éreztem a teste után. Félve, remegő kézzel simítottam végig a vállait és a derekát, a hátát és éreztem, ahogy megremeg, ellazul, és átadja magát az érintésemnek minden ellenkezés nélkül. Egy nő sem váltott ki bennem ilyen hihetetlen vágyódást, vágyat, arra hogy a ruhája alá nyúlva érezzem a testét és .... igen..., hogy a lehető legközelebb kerüljek hozzá. Teljes kábulatba estem alig emlékszem, hogy is kerültünk ágyba, csak azt tudom, hogy hihetetlen és felejthetetlenül gyönyörű éjszaka következett. A teste minden része kívánta, akarta és élvezte, amit tett. Magával sodort az a vad, viharosan érzéki női vágy, ami kifogyhatatlanul áradt belőle. Percről percre erősítve bennem a félelmet, hogy vége lesz ennek az éjszakának és, hogy elmegy tőlem végleg. Már ott, akkor éjszaka elkezdtem félni és a félelem egyre erősödött bennem, ahogy közeledett a reggel. Megigézett, elvarázsolt, megrontott és a mennyekbe repített egyszerre.

Az a nap, ami akkor reggel kelt föl, egészen más volt, mint a többi, ami addig rám köszöntött. A szemeim égtek, a fejem zúgott és az egész testem remegett, halálosan fáradt és kimerült voltam, de végtelenül nyugodt és kimondhatatlanul szerelmes. Krisztina mellettem feküdt, talán fél perccel azelőtt aludt el, ahogy az a tompa mélyvörös fénysugár beszivárgott az elhúzott függöny mögött. Hanyatt feküdt, az egyik karja a feje alatt, a másik kinyújtva, mintha a lámpa kapcsolóért nyúlva, a mozdulat közepén aludt volna el. A takaró csak a derekáig fedte, a felső teste teljesen meztelen volt. Formás, kerek mellein megtört a gyenge fény, amit elnyelt a bársonyos finom bőre és csak alig látható halvány árnyékkal rajzolta körül a mellbimbóit. Gyönyörű volt. Nem akartam, hogy felébredjen, nézni szerettem volna, ameddig lehet, hogy minden apró részletet meg tudjak őrizni tisztán, ameddig tudom. Mert tudtam, éreztem, hogy ez az éjszaka soha többé nem fog megismétlődni, biztos voltam benne: most látom utoljára.

Nem sokat tévedtem. Csendben kiosontam a szobájából és kusza gondolatoktól zúgó fejjel vetettem magam a saját ágyamra, az én szobámban. Nem aludtam egy percet sem, mindenre elszántam magam és bármire képes lettem volna, csak minél tovább tartson ez a kapcsolat. Képtelenebbnél képtelenebb terveket eszeltem ki, amivel maradásra bírhatnám, vagy esetleg magamhoz kötném örökre - közben tudtam, hogy teljesen felesleges, mert nemsokára kilép az életemből és soha többé nem látom és nem is hallok róla.

Délelőtt hiába kopogtam az ajtaján, semmi válasz. Később újra próbáltam minden eredmény nélkül. Végül a recepción tudtam meg, hogy már kora délelőtt elment, de biztosan visszajön, mert a csomagjai még a szobában vannak.

Késő délután jött vissza, amikor megláttam, igyekeztem titkolnia az izgalmat, amit éreztem az eltűnése miatt. Nem nagyon sikerült.

- Hol voltál? - kérdeztem kétségbe esetten.

- Megkerestem a pincért, aki miatt ide jöttem. - válaszolta nyugodtan.

- A pincért? És... megtaláltad?

- Igen, megtaláltam. Nem is sokat kellett keresni, itt dolgozik nem messze egy kis eldugott étteremben. Kicsi szürke egér, kicsi szürke lyukban! - nevetett - Oda is való.

- Na és? - próbáltam közömbös arcot vágni - beszéltél vele?

- Ó igen persze. Megnősült... Vannak neki a...gyerekei. Egy unalmas kis senki lett belőle. Úgyhogy nem vesztettem semmit, hogy akkor... nyolc éve nem írt.

- És ő? Ő mit szolt hozzád?

Elnevette magát. Gonosz, és gúnyos kacaj volt, a hideg rázott tőle.

- Majd kiesett a szeme, úgy nézett rám.... Könyörgött, hogy maradjak még ma este, hogy ... akar beszélgetni.... mert ő még mindig szeret... Mondtam egy kicsit elkésett, szeresse a feleségét, nem igaz?

Újra felnevetett.

Nagyot nyeltem.

- És? Maradsz?

- Nem, nem lehet, megy ma este repülő, holnap már leszek Kanadában.

Egy világ omlott össze bennem. Nem akartam, de nem is tudtam volna szólni, csak újra nyeltem egy nagyot és elfordultam. Felnevetett és egy puszit adott az arcomra.

- Na...! Csak nem haragszol már megint?

- Ugyan... - húztam el a számat - Miért haragudnék? Mind a ketten tudtuk, hogy ez lesz a vége, nem? Csak arra gondoltam... hogy esetleg... nem lehetne...

- Levelet írni egymásnak? - vágott a szavamba - Nem azt nem akarom, nekem is megvan otthon a magam élete, neked is itt a tiéd, nem akarok levelezni. Ugye nem baj?

- Nem - dadogtam -  tényleg... így lesz a legjobb én is.... alig van időm, meg minden. Teljesen igazad van, mi értelme volna.

Egy óra múlva már ott volt érte a taxi. Lehoztam a csomagjait és éppen búcsúzni készültem, amikor megállt mellettünk egy velem egykorú férfi.

Krisztina felnevetett.

- Ő a pincérem. - mutatott a férfira, majd a vállamra csapott. - ő pedig a hordárom.

Ragyogott a szeme a nevetéstől.

- Legalább tudtok beszélni rólam, ahogy elmentem - mondta és látszott rajta, hogy komolyan is gondolja. Azzal egy-egy puszit nyomott az arcunkra és beült a taxiba. Minden különösebb búcsúzkodás és formális feszengés, érzékenység nélkül, mintha csak bevásárolni menne. De azért ameddig látott bennünket, integetett a taxiból. Mi pedig, mint a gyerekek idétlenül lengettük a karjainkat - mint annak idején úttörő korunkban április negyedikén és megpróbáltunk legalább egy halvány mosolyt kipréselni magunkból.

- Elment - szólt a pincér, amikor már nem lehetett látni az autót.

Felé fordultam, hiszen majdnem pontosan azt mondta ki, amit én is gondoltam, de így kimondva borzasztó volt hallani. A férfi arca mélységesen szomorú volt és ez a szomorúság már évek óta az arcán lehetett, ki tudja mi okból pontosan. Figyeltem az arcát, a szemeit és rájöttem, ugyanazt érzi amit én, csak régebben. A tekintete homályos volt és tompa, mintha valami békés megnyugvás tükröződne benne.

Talán a sírással küszködik - gondoltam és egy kicsit jobban szemügyre vettem:

Tényleg olyan volt, mint ahogy Krisztina elmondta, vagy még olyanabb: egy jelentéktelen ember, egy szürke kis egér és valahogy én is annak éreztem magam. Integettünk egy jelenség után, ami számunkra már elérhetetlen, és ami talán nem is létezik. Csak egy álom, a képzelet szülte délibáb, egy varázslat hologramja, aki csak azért jelenik meg időről - időre, hogy összetörjön egy-egy férfiszívet, és utána újra eltűnjön, mint a cikázó villám, ami lángra lobbantja a fát és csak villanásnyi időre tűnik elő a legváratlanabb pillanatban, a semmiből!