Azt mondják az ember alaphangulatát az határozza meg, hogy mi van a hasában. Most nem a gasztronómia egyébként csodálatos világában merülnék el, kicsit messzebbről indítok. De a végén nem egészen meglepő módon a gasztronómia oltárára tenném le ezt az írást, szívesen áldoznék fel érte sok mindent, ha sikerülne minél több megnyugtatóan egészségeset előállítania.
Úgy gondoltam, el kellene kezdeni otthon kenyeret sütni. Ezt azért gondoltam, mert egyik gyermekemmel szeretnénk kinőni az ételallergiájából. Orvosok azt mondják az ő fajtája tipikusan múlandó, de persze nincs rá garancia. Ezért jó anyuka lévén gondoltam, járjunk kicsit utána, hogyan lehetne biztosabbá tenni. Miután vérvizsgálatig normál orvoslással nem sikerült eljutni, mert én illetve az ő gyógyítása csak egy, a számtalan klinikai eset közül, tehát valószínűségszámítás szerint kezelendők vagyunk: nagy számok törvénye alapján még nem kell velünk további vizsgálatba esni.
Gyógyításra kicsit jobban ráhangolódott természetgyógyász orvosunk véleménye szerint viszont jobb megismerni a betegség okát, s aszerint gyógyítani. Én is jobban szeretek nem a sötétben tapogatózni, vagy más hasonlattal élve, malmozni és várni a szerencsét. Szóval megkerestem a fizetős vérvizsgálatot, s bár jó egészségügyi járulék fizetők vagyunk, elegánsan, kisebb mosollyal arcomon fizettem. Szerencsénkre-e vagy sem, csak egyre, a szójára allergiás gyermekem. (Az alapellátásban működő orvosom azt jósolta, hogy majd úgysem tudok mit csinálni az eredménnyel, ha meglátom, hogy x dologra allergiás.)
Gondoltam, nyerők vagyunk, a szóját úgy sem szeretjük. Azt még tudtam, hogy párizsi, virsli ezután nem jöhet számításba. S hamar megtudtam, csoki, keksz, fagyi rendszerint úgyszintén tartalmaz szójalecitin nevű emulgeálószert. De azt nem gondoltam, hogy tényleg mit fog jelenteni apró betűs felsorolásokat böngészni. S miután a természetgyógyász orvosunk továbbnehezítette nekünk a pályát, mikor közölte, hogy tej, tojás és a csonthéjas gyümölcsöket is töröljünk a listánkból egy időre, az már csak hab a tortán volt, amikor megtudtuk, hogy mentoráló élelmiszerek, közegek hatásával is kell számolni.
A cikk a hirdetés alatt folytatódik.
Nos, így mégiscsak eléggé korlátoznunk kell a bevihető élelmiszereket, s ezzel a finomságokat, melyek pont azért, mert finomak, sokkal nehezebben elhagyhatóak. Ezt gondoltam megoldani, hogy ha nem finomsággal, de házi kenyér sütésével kedveskedjek gyermekemnek, s oldjam meg egyben magamnak is a „mit adjak szegény éhező gyermekemnek” című naponta nemcsak háromszor jelentkező problémát. Hisz szegény éhes, mondja legalábbis mindig magáról, s néz rám kérőn.
(A házi kenyér sütés egyébként azért is szerencsés megoldás, mert néhány kenyérben is van ilyen-olyan szójaszármazék.)
Szóval kenyeret sütök otthon, s eszembe jutott erről, amikor gyermekkoromban anyukám mesélte, hogyan sütötték otthon a kenyeret, s az milyen komoly egész napos program volt. Igaz, azon még nem gondolkoztam, hogy kemencét is építtessek, de azért mégiscsak vissza felé érzem menni magam az időben.
Az a jóléti vagy legalábbis fejlődő állam - nálunk épp szocialista - egyik vívmánya volt, hogy a nők mehettek dolgozni, s cserében a nagyipar előállította a konyhai félkésztermékeket. Ekkor volt a híres reklám: „Bontott csirkét hozzál, nem megmondtam, hogy bontott csirkét hozzál!” Sok mindenre rászoktatták még persze akkor szüleinket az élelmezés korszerűsítésén kívül - cserébe dolgozónők lehettek –, kezdve például a szoptatásról való leszoktatásról, intézményesített gyermekfelügyelet (pl. kalauznők gyerekeinek a BKV biztosított bentlakásos óvodát, péntek délután mentek értük a hétvégére).
A most már nagymama korú anyukák figyelik, ahogy unokájukkal próbálkoznak gyermekeik, visszamenni kicsit az ő gyerekkorukba. Igény szerinti szoptatás, nem a bolti befőtt és lekvár, stb. Csak most már egy kicsit rosszabbul állunk: szinte mindenki érintett az allergiás megbetegedés valamilyen formájában, viselkedési zavarokkal küszködnek a gyerekek, melyek mögött a táplálkozás zavarai is feltételezhetőek. Sztorizunk az orvosok közötti rohangálásainkról, próbálkozik mindenki ilyen-olyan alternatív gyógymóddal, próbálunk már nem is az anyáink, hanem egészen a nagymamáink bölcsességéből valamit átmenni.
Egy biztos, most sokan megpróbáljuk magunk sütni a kenyeret, nosztalgiázunk a házi lekvárokkal, keressük a régi disznótoros ízeket, s már nem érezzük megdicsőülve magunkat, mert dolgozónők vagyunk. Elgondolkodunk, hogy karriert vagy családot akarunk, régen anyáinknak ezen nem sokat illett lamentálni. Most már legalább a társadalmi normáinkban előre léptünk. Már nem illik verni a feleséget, gyereket, legalábbis társadalmi szinten ki van mondva. Tehát fejlődünk, még ha betegen is. Van választható orvoslásunk, s sok mindenben egészen csodálatos lehetőségeink vannak, hogy megismerjük a világot, s magunkat. Csak a hasunkkal van mindig a baj?
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)