Reményvesztettség szindróma

Reményvesztettség szindróma

Az első megbetegedések

Lehetne ez egy gonosz mese is, de a reményvesztettség szindróma (uppgivenhetssyndrome, resignation syndrome) egy valóban létező kórkép, melyet először az 1990-es években figyeltek meg. A betegség hátterében sorozatos és óriási traumák vannak, melyeket a gyermeki idegrendszer már nem tud tovább feldolgozni, ezért a teljes cselekvésképtelenségbe menekül, annyira, hogy fájdalomingerre sem reagál, nem táplálkozik, és az ürítési funkcióit sem szabályozza tovább.

Az első megbetegedéseket Svédországban regisztrálták, és az esetek zöme később is skandináv területen került látókörbe. A néhány száz eset mindegyike olyan családok gyermekei közül került ki, akik menekült státuszért folyamodtak valamelyik észak-európai államban, és kérelmüket visszautasították.

Ez a végső, testi mértéket öltő feladás egyfajta bénulásként írható le, eszméletvesztéshez hasonló szétesett állapot, mely erős traumák, és szélsőségesen bizonytalan élethelyzet hatására alakul ki. A (legtöbbször) kamasz gyerek ebben az állapotában nincs tudatánál, nem tud járni, beszélni, mozogni sem, többnyire szondán keresztül kell táplálni, és kívülről, passzívan mozgatni. Az állapot hónapokig, évekig eltarthat, attól függően, hogy a család helyzete rendeződik-e. Előfordult olyan eset, hogy az engedély megkapása után pár héttel a beteg gyermek újra visszanyerte eszméletét.

Hosszú út vezet idáig

Ezt a drasztikus lelki levertséget hosszú folyamat előzi meg. A menekült gyerekek korábbi életében felfedezhető egy olyan láncolat, mely ismétlődő mindegyik reményvesztettség szindrómás gyerek életében. Van köztük olyan, aki messzi országból azért érkezett, mert a családfőt a helyi maffia terrorizálta, többször is brutálisan megtámadva az apát a gyerekei szeme láttára. Többen elvesztették valamelyik szülőjüket, esetleg rabságba estek a rokonai, saját szemükkel láttak erőszakos cselekményeket, nehéz körülmények között, félelemmel telve menekültek, majd egy békés országba érve letelepedési kérelmük visszautasításra talált. Hosszú, reménységgel és kétségekkel teli időszak van mögöttük, melyben rengeteg energiát fordítottak aggodalomra, és szomorú emlékekre.

Ennek a szindrómának a létezése az egyik erős bizonyíték arra, hogy agyunknak mekkora hatalma van a testünk fölött. Egy sajátságos menekülési reakció ez, a személyiség végső magába vonulása, kilépése a küzdésből, egy teljes önfeladás.

A traumás időszakot követően először düh és szembenállás jelenik meg a gyermeki viselkedésben, melyet hosszú depresszív időszak követ. A katatón állapot többnyire akkor következik be, mikor a hivatalos visszautasító levél megérkezik a letelepedési kérelemre. Ekkor a gyermek pár nap alatt abbahagyja a beszédet, a mozgást, pelenkára és mesterséges táplálásra szorul.

A személyiség ilyen fokú, és ennyire váratlan szétesése sok esetben gyanút keltett a hatóságokban, színjátékról beszéltek, és szóba került az is, hogy a szülők valamilyen szintetikus anyaggal érik el gyermeküknél a tüneteket, és ezzel nyomást akarnak gyakorolni a kérdéses ország döntésére.

A vizsgálatok azonban bebizonyították, hogy színjátékról nincs szó, a gyerekek valóban gyökértelenül lebegnek egy olyan elérhetetlen világban, ahonnan nagyon nehéz a visszatérés.

Somfai Anna Hófehérke című novellájában „átlépés”-nek nevezi azt a technikát, melynek során a bizonytalan, szörnyű és félelmetes világot ezek a gyerekek úgy hagyják el lélekben, hogy még egy búcsúszóra sem marad energiájuk.

A legismertebb eset

A világot legjobban Djeneta és testvére, Idabeta esete kavarta fel, ahol az idősebb testvér „kilépését” két évvel később húga kilépése is követte. Az ágyukban fekvő lányok képe (Magnus Wennman fotója) a 2018-as sajtófotó kiállítással az egész világot bejárta, és számos néző látta meg a felvételben a világ szörnyű értelmetlenségének jelképét. A két lány hófehér arccal fekszik az ágyban, hosszú fekete hajuk elterül a párnán, és orrukból a tápláló szonda csöve lóg ki. Hiányzik arcukról minden kifejezés, testükből minden, ami életnek nevezhető.

Az agyuk annyi fájdalmat érzékelt már, hogy egyszerűen kikapcsolta magát, és egyfajta hibernáció mellett döntött, mert még mindig ez ígérkezett a legnyereségesebb állapotnak.

Hogy kilépés után ugyanarra a helyre jutottak-e, vagy sem, nem tudhatjuk.

This photograph, by Magnus Wennman, won the World Press Photo award in the People category: Uppgivenhetssyndrom, or resignation syndrome, is said to exist only in Sweden, and only among refugees. https://t.co/a7bXqKMyee pic.twitter.com/XDvPfTdoi1

— The New Yorker (@NewYorker) April 15, 2018

Vannak olyan nézőpontok, melyek az állapotban egyfajta kultúrához kötöttségét is felfedezni vélnek. Az áldozatok gyakran volt szovjet tagállamokból származnak, de vannak köztük volt Jugoszláv területről érkező, afrikai és bangladesi esetek is, olyan kultúrák, ahol a lelki „eltűnés” eredményre  vezető harcmodor lehetett.

A BBC Resignation syndrome: Sweden's mystery illness című cikke kitér arra is, hogy hasonló tünetekkel szembesültek az orvosok a náci koncentrációs táborokból való szabadulás után vizsgált néhány fiatalnál, illetve Angliában is találkoztak már elszórt esetekben ezzel a tünettel, nem menekültcsaládból származó gyermekeknél. A kiváltó ok itt is minden esetben azonos volt: extrém bizonytalanság, kilátástalanság, borzalmak átélése tehetetlenül, és az utolsó remény füstbemenetele.

A gyerekek úgy élték meg a helyzetüket, hogy nem láttak más lehetőséget, mint a valóság teljes tagadását, és egy olyan saját kivándorlást, mely a lélek számára készített utat a testből.

A biztonságérzet olyan erős szükséglet, mint a táplálék és a víz. A menekülésnek és a védekezésnek az utolsó mentsvára az, amikor a lélek kilép az ajtón, és csak a kétségeket hagyja maga után.

Indexkép: Depositphotos.com