"Fülig szerelmes voltam belé- kezdi a történetet. Rendkívül kedves, és vonzó férfi volt. Szerelem volt ez, első látásra. Csak később jöttem rá, ha hallgatok az ismerőseim, rokonaim intő szavára, mennyi szenvedéssel töltött évet megspórolhattam volna magamnak- és azoknak, akik a legfontosabbak számomra.
Az első években még minden normálisnak tűnt. Eljártunk mindketten dolgozni, elmentünk szórakozni, és rendkívül jól éreztük magunkat. Akkor kezdődtek a problémák, amikor megszületett az első gyermekünk. Amikor hazajöttem a kórházból, karomon újszülött gyermekemmel, rettenetes felfordulás fogadott. A lakás bűzlött, mindenhol üres üvegek, mosatlan edények hevertek.
Császárral született gyermekem, s néhány napig még voltak fájdalmaim. Ennek ellenére a férjem nem volt hajlandó segíteni semmiben, egyre gyakrabban járt el kocsmába a munkatársaival. Egyszer hazajött, és megütött, mert valami (ki tudja már, hogy mi?) nem tetszett neki. Ez volt az első "ártatlan"- legalábbis annak tűnő pofon.
Egyre gyakrabban ütött meg- hol kitalált okok miatt, hol pedig csak passzióból. Miután megszületett a második gyermekünk (aki kifejezetten rá hasonlított), ő lett a kedvence. Én és nagyobbik gyermekem pedig a nem kívánt személyek.
Egyre kevesebbet dolgozott, azt is csak alkalmanként, és egyetlen fillért nem hozott haza. Időközben a gyerekek már iskolába kerültek. Apjuk rendszeresen részegen jött haza, ilyen dühöngött, és szinte mindig megvert. De nem csak engem, hanem néha a gyerekeket is- amikor dolgoztam, vagy nem tudtam megvédeni őket. Az iskolában egyre rosszabbak lettek az eredményeik, és lassan minden pénzünk ráment az adósságokra.
Mert a számlákat fizetni kellett: egy fizetésből. És ebből kellett megélnünk, és törleszteni a kocsmai adósságokat. Egyetlen rokonom sem volt, aki segített volna rajtunk. Gyakran csak három napos kenyeret tudtunk venni, és húst nem láttunk hónapokig. Télen egy szál pizsamában kellett elmenekülnünk otthonról, ha hazaért és dühöngött. Sokszor órákig bolyongtunk az utcákon, mert féltünk hazamenni.
De senki nem tett semmit, a mai napig sem. Elválni nem tudtunk, mert a válóperes tárgyalásokon nem jelent meg. Orvosi látleletet pedig nem tudtam felmutatni; mindig elintézte, hogy ezt ne tudjam megtenni.
Úgy érzem nekünk is jogunk lenne végre nyugodtan élni. De ebben senkire nem számíthatunk, csak magunkra. Tévedés, hogy az első pofon lehet véletlen. Ha akkor nem lépünk, később már nincs mit tenni."
Az író megjegyzése:
A családon belüli erőszaknak áldozatul esett nők száma mintegy egymillió fő. És ezek csak a bejelentett esetek. Sokan szégyenként, titokként kezelik, mellyel elősegítik, hogy mások is áldozatul essenek a férjük agresszivitásának. Tény, hogy hazánkban, ilyen esetekben egy -két krízisközpontot kivéve nincs kihez fordulni.
Kép: foter.com
.jpg){kind=small}
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)