A megdöbbentő adat hátterében első helyen a válások és az élettársi kapcsolatok felbomlása áll, illetve ok lehet valamelyik szülő halála is. Egyes szociológusok véleménye szerint újkeletű – és sajnos, terjedő – tendencia, hogy egy nő tudatosan vállal egyedül gyermeket. Ez utóbbi elsősorban a nők egy igen szűk rétegére, a magasan iskolázott, jól kereső, vezető beosztásúakra igaz, akiknek nem jelent anyagi problémát egy gyermek vállalása, de akik valamilyen okból elzárkóznak mindennemű szorosabb párkapcsolat elől.
Az egyszülős családmodell a modern nyugati társadalmak korjelensége, legnagyobb arányban (40 % fölött) a skandinávoknál találjuk ezt a típust. A mélyen vallásos, a családi egységet tisztelő társadalmi berendezkedésű országokban viszont igen alacsony ez az arány; Ciprusban például a 4 %-ot sem éri el, de a lengyeleknél és az olaszoknál is 20 % alatt marad. (Forrás: Hetek, 2005.11.11., Makki Marie-Rose, Uzoni Simon Péter: Egyre több a csonka család)
A csonka családok túlnyomó többségében az anya marad egyedül a gyerekekkel, a kiskorúak alig egyötöde él csak az apával. A csonka családmodell éppen ezért több problémát is felvet:
Az egyedülálló, átlagos keresetű szülőre igen nagy megterhelés hárul mind anyagilag, mind érzelmileg, sokan nem is tudnak könnyen megbirkózni a „leckével”, és több-kevesebb sikerrel igyekeznek pótolni a hiányző szülőt. A nők hazánkban eleve hátrányosabb helyzetben vannak munkavállalási esélyeiket, fizetésüket tekintve a férfiakkal szemben, könnyen elképzelhető tehát, mennyire nehéz lehet egy nőnek egyedül nevelnie a gyermekeit. Noha jogi eszközökkel igyekeznek a csonka családok anyagi helyzetén javítani, ez korántsem jelent teljes megoldást.
Az apa a családon belül egészen más szerepet tölt be a gyermek nevelésében, mint az anya. A szocializáció folyamata ugyan szerencsés esetben egészen pici korban az anyával indul el, később azonban az apa szerepe válik fontosabbá, az ő viselkedése, erkölcsi normái állnak követendő példaként a gyermek előtt. Az apa hiánya hatalmas űrt jelent a csonka családban: a kislányok az apán keresztül „tanulják meg” a másik nem szerepét, a fiúknál pedig az apa által mutatott férfikép sérül. Ezek a fiúk - amennyiben nincs megfelelő kapcsolat az édesapával, vagy más, számára érzelmileg sokat jelentő férfival -, elnőiesedhetnek, a férfiaktól „elvárt” keménység, határozottság hiányozhat belőlük, amely magatartásbeli vagy éppen párkapcsolati zavarokban mutatkozhat meg.
A csonka családban felnövő gyermekek egészség-kilátásai rosszabbak az ép családban felnövő kortársaikéval szemben. Ez nem jelenti azt, hogy az egyszülős gyermekek egészen biztosan depressziósak, szorongásra hajlamosak, netán drogosok, alkoholisták lesznek, itt a lehetséges kockázat a nagyobb. A harmonikus családban felnövők jobb eséllyel tanulják meg, hogyan kell kezelni a párkapcsolati, magánéleti konfliktusokat, miként dolgozzák fel a traumákat, hiszen azt az őket szerető, felnevelő szülői pár „mutatja be” nekik.
A gyermek minél kisebb korában marad egyedül a szülő a kicsivel, a trauma annál nagyobb. Azt gondolhatjuk, a kicsi még nem is emlékezhet az apjára/anyjára, annyira korán bekövetkezett a válás, azonban ez nem így van. Az előbb említett szocializációs folyamat döntő része a kisgyermekkorban zajlik le. Ha ekkor marad magára a gyermek, ennek hatásai sokkal súlyosabbak lehetnek, mint egy későbbi életkorban, például a kamaszkorban bekövetkező válás esetén. Ekkor is nagy veszteségként éli meg a serdülő az egyik szülő hiányát, a későbbi (felnőtt) életében megmutatkozó eltérések kisebb mértékűek lesznek, hiszen a szocializációjuk nagy része teljes családon belül ment végbe.
A szakemberek már régen vizsgálják, vajon hol kellene meghúzni azt a képzeletbeli vonalat, amikor azt mondja egy család: inkább a válás, különélés, mint a további közös út. Lehet, hogy egy családon belül gyakoriak a viták, azonban azok korántsem olyan hevesek, hogy váláshoz vezessenek. Sokan úgy gondolják, a sok vita, veszekedés tönkreteheti a gyermek lelkivilágát, zavarja fejlődését. Valóban nem használ, azonban a gyermek testi-lelki egészsének fejlődéséhez még mindig jobb egy vitákkal teletűzdelt, ámde ép családi közeg, mint a csonka család nyújtotta soványka lehetőségek. Gondoljunk csak arra, hány gyermek ragaszkodik sokat veszekedő, esetleg ittas szülőjéhez még akkor is, amikor már régen elege van az otthoni vitákból, netán tettlegességekből, mégis megriszatja a család szétesésének képe. A határvonal tehát nagyon bizonytalan, elmosódott, élesen talán csak azokban a helyzetekben látszik, amikor a gyermek fizikai léte, szellemi fejlődése egyértelműen veszélynek van kitéve.
Hogyan lehet mégis csonka családban is (sz)épen élni?
A család épségben tartásáért, az érzelmi biztonságért a szülők együttesen, egyenlő arányban felelnek. Egy jól működő családon belül minden szereplőnek megvan a maga feladata, szerepe, amely biztonságot, kiszámíthatóságot, stabilitást, felelősségvállalást jelent. A család olyan stabil szövetség, ahol ketten teremtik meg a feltételeket a boldoguláshoz, a közös célok eléréséhez, az utódok felneveléséhez, a problémák megoldásához, a tragédiák átvészeléséhez.
Fontos tehát, hogy a csonka családokban is a gyermekeknek - amennyiben lehetőség van rá – mindkét szülővel megmaradjon a jó kapcsolata, mindkét szülő egyformán részt vegyen a nevelésben, hiszen utódukat együtt, közös elhatározásból hívták életre, annak életéért, fejlődéséért együttesen felelősek. Ne akarja senki sem a hiányzó családtagot pótolni, de igyekezzen megteremteni a gyermeknek sokat jelentő találkozásokat a másik féllel. A szülő éreztesse a gyermekkel, hogy számukra ez a családmodell is megfelelő, teljes értékű. A különválás sokszor felszabadító hatású, ha nem társul mellé bűntudat, valóban új, más és tartalmas élet kezdődhet valamennyi fél számára. Soha nem szabad éreztetnünk a gyermekkel, hogy bármilyen szerepe is lenne a válásban: ez a két szülő döntése, és a gyermek viselkedése, iskolai teljesítménye, stb. nem oka ennek!
Ne szidja, becsmérelje a távollevőt: a gyermek nem tud és nem akar különbséget tenni egyik szülő között sem, minél kisebb gyermekről van szó, annál inkább ragaszkodik mindkét szülőjéhez. A serdülőkorúak pedig előbb-utóbb úgyis kialakítják a saját véleményüket, mi csak az őszinteséggel, sok-sok beszélgetéssel, odafigyeléssel tehetjük számukra könnyebbé a helyzetet. Nem szabad elfeledni: két felnőtt embernek külön válhatnak az útjai, a gyermekét azonban közösen kell egyengetniük!
Bármilyen nehéz is egy válás után, a nehéz emlékek terhe alatt a két félnek együttműködni, gyermekük érdekében meg kell ezt tenniük: csak így van esélyük arra, hogy testileg-lelkileg egészséges, harmonikus kapcsolatokra képes, gazdag érzelemvilágú felnőtt váljék gyermekükből.
Lyly
A 2011. februári cikkíró pályázatra beküldött írás.
Csonka családban is (sz)épen élni |
MEGOSZTOM A FACEBOOKON! |
debreceni
#16
2012. február 10. 08:40:30 | péntek |
Igaz, nincs a TV-ben ilyen műsorok, de most ez a cél, hogy nézzük a tv-t?Csináljunk mi családi kört. Kiránduljunk, társasozunk, kártyázzunk, főzünk együtt. Csináljunk közös programokat és húzzuk szorosabbra a családi kötelékeket.
|
|
|
|
Lyly
#15
2011. március 31. 09:52:07 | csütörtök |
Kedves Unka,
köszönöm a hozzászólást, egyetértek. Bizony, hiányzik a Családi kör, az Esti torna, a TV-maci, és még sorolhatnám, mi minden jó dolog a tévéből, helyette pedig mi minden "jót, szépet és igazat" kapunk... Bízom benne, hogy a tv-t mellőzve egyre több család valamilyen közös, jóízű programot talál ki magának.
|
|
|
|
Unka
#14
2011. március 29. 20:48:01 | kedd |
Kedves Lyly!
A cikk nagyon is valós problémát feszeget, gratulálok hozzá. Sajnos a kereskedelmi tv-k, de még a közszolgálati tv sem nagyon foglalkozik ezzel a témával, helyette viszont van baleset, gyilkosság, cunami és egyéb, számunkra IGEN fontos dolog.
|
|
|
|
Lyly
#13
2011. március 19. 10:31:51 | szombat |
Kedves Ecs,
örülök a hozzászólásodnak, egy másik - ehhez szorosan kapcsolódó - témát is felvet: miért terjed a gyermektelenség, a szingliség? Valóban tudatosan vállalt állapot ez, vagy egyfajta kényszerhelyzet? Miért félünk a gyermekvállalástól, a tartós párkapcsolatoktól? Tudjuk, ismerjük: a karrierépítés fontossága, az "induló tőke" előteremtése, a gazdaság leépülése, ezzel párhuzamosan a munkanélküliség, az ellehetetlenülés emelkedése mind-mind okok. De tényleg valódi okok? Miért lesz fontosabb egy nő, vagy akár egy férfi életében is a munkája, a pénz hajszolása, mint a gyermekkel, a családdal nap mint nap megélt örömök, szomorkodások, maga a csillógó, sosem egyhangú élet? Nem volt / nincs kellő példamutatás? Sosem érezte azt a nyugalmat, védelmet, pezsdítő boldogságot, amit csak egy, sosem hibátlanul, de mindig összetartóan, óvó-féltőn, szeretőn működő család nyújthat? Azt tapasztalom, hogy nem nagyon kényelmes a csonka családok élete, talán csak ott, ahol az anyagiak nem jelentenek napi gondot. Ott valóban megjelenhet egy kissé felelőtlen, nemtörődöm, a gyermeket elhanyagoló felnőtt új élete, de többnyire nem ez a jellemző. Ha a gyermek mindkét szülőjével tarthatja a kapcsolatot, ez egy kicsit mindig átmegy a két szülő között egyfajta rivalizálásba, és sajnos mindig a gyermeki lélek rovására. Mintha amnéziát kapnánk, mi, felnőttek, és nem emlékeznénk rá, milyen fontosak voltak gyermeki életünkben az egymást szerető szülők. Vagy legalábbis mennyire vágytunk arra, hogy ilyen szüleink legyenek. Az apai minta fontosságát próbáltam vázolni a cikkemben: mindkét nemű gyermek életének bizonyos szakaszában az apa a legfontosabb mintaadó személy. Fiainkat (és persze lányainkat is) egészen kicsi kortól tudatosan kellene nevelnünk az egymás iránti tiszteletre, elfogadásra, a felelősségvállalásra. De ha mi, felnőttek sem vállaljuk tetteink következményeit, amire sajnos, bőven akad példa a mindennapi életben, mit várunk a gyermekeinktől? Ismételten hangsúlyozom: sokkal több segítségnyújtás, segítségkérés kellene, és igen: sokkal több, emberibb törvények, szabályozások, erkölcsi normák, amelyek segítik a családok életét, egységét.
|
|
|
|
ecs
#12
2011. március 18. 12:39:36 | péntek |
Kedves Olvasók,
Elgondolkodtató, hogy valóság-e az egyszülős ideál, vagy a saját lelkiismeretünk megnyugtatását célzó illúzió ? Magunkat áltatjuk, válásunkat igazoljuk-e csupán ezzel ? Ma már kevesen vitatják, hogy válások az egyszülős családokon keresztül fejtik ki a káros társadalmi hatásukat. Nagyon ritka az az anya vagy apa, aki olyan szülői adottságokkal, pedagógiai felkészültséggel van felvértezve, ami képessé teszi egyszülős családfőként is teljes nevelés nyújtására a gyermek felé. És még akkor is menthetetlenül elvész az, ami pótolhatatlan. A magyar gyermekek tömegesen - több, mint félmillióan - jelenlévő apa nélkül nevelkednek, önhibájukon kívül, amely hiányos családszocializációhoz, az apai nevelés és a nemi minták hiányához vezet. Az egyszülős családban felnőtt gyermekek nehezebben alapítanak családot, kevésbé kötnek házasságot, kevesebb gyermeket vállalnak és nagyobb arányban válnak el. A káros hatások csak úgy tompíthatók, ha válás után a családélmény átadása mozaikcsaládokban vagy közös váltott felügyeletben tovább folytatódik. De ezek az átmenetek sajnos jelenleg komoly nehézségbe ütköznek. Csonka családban kényelmesen lehet élni, hiszen nem kell a házastárssal vesződni, alkalmazkodni, nincs ellenvélemény. Sőt, az egyszülős kereső családfő kicsit újra szingli lehet (saját jövedelme törvényileg mentesül a gyermektől, válásösztönzés magyar módra), az adókedvezménnyel együtt talán még bébiszitterre is futja. Ezért azonban valaki, valahol nagyon magas árat fizet társadalmi méretekben ! A tervezett gyermekek ép családok nélkül ugyanis nem születnek meg, a házasság értéke, vonzereje pedig fokozatosan, elvész, átmenetivé állapottá válik. A szünetelő apák számára váláskor kétszeresére dráguló gyermek felmérhetetlen következményekkel járó gátlásokat építhet a társadalmi tudatba. Németországban terjed a nyíltan vállalt, tudatos gyermektelenség. Még nagyon sok közös munkát igényel, hogy újra hihetővé tegyük az állam családígéretét, ebben nagy segítség lenne az eredeti vállalások védelme, a "legkisebb törés elve" szerinti állami beavatkozás. Hogy az anyák jobb anyák, az apák jobb apák lehessenek, maradhassanak, csak ez állíthatja vissza a bizalmat. Segíteni kell, hogy az elváltak, különváltak, egyedülállók közül minél többen megtapasztalhassák a mozaikcsalád vagy a közös váltott felügyelet szépségeit!
|
|
|
|
Lyly
#11
2011. március 15. 08:46:55 | kedd |
Kedves Esztipeszti,
az elértéktelenedés bizony itt is jelentkezik, sőt, szerintem innen indul(t) ki. Ha egy soha meg nem ismételhető, egyszer élhető családi életből, az érzelmeink hálójából (viszonylag) könnyen kiléphetünk, akkor az életünkben szereplő tárgyakat, ismerősöket még könnyebb "lecserélni". Amíg "fut a szekér", addig sokan semmivel nem törődnek: élnek és visszaáélnek az érzelmekkel, a felelősségvállalással, a toleranciával, gyermekük szeretetével és türelmével, megértésével. Aztán eljön az idő - mert mindenkinek eljön, kinek előbb, kinek utóbb -, és meglehet, ágyhoz, kórházhoz kötött beteg lesz az addig gondtalanul élő emberből. Ilyenkor aztán nagyon jó lenne, ha valaki ülne mellettünk, fogná a kezünket, régi fényképeket tudnánk nézegetni és kedves emlékeket felidézni, de aki az alapokat nem rakta le, az miből emlékezik? Vajon mellettünk ül-e majd az a felnőtt, akit kisgyermekként magára hagytunk, és amíg az egészségünk és a lehetőségünk a boldog családi életre megvolt, addig sem a családi összetartáson "dolgoztunk"? És még ha mellettünk ül is, vajon lesz-e számunkra mondanivalója? Vagy tudunk-e neki MI mondani valamit a bocsánatkérésen kívül? Azt hiszem, ezen sem ártana elgondolkoznunk... Igazad van: a boldogságért, a családért nap mint nap tennünk kell. Közösen, együtt, és a legjobb az egészben: a "jutalom", az öröm, a nevetés, a szeretet soha nem marad és nem múlik el...
|
|
|
|
Esztipeszti
#10
2011. március 14. 11:18:32 | hétfő |
Egyetértek. Egyébként pedig általános tendenciának látom, hogy borzasztó hamar feladják az egyének azt, hogy egy család maradhassanak. Inkább továbblépnek, feladnak egy esetleges jobb házasság reményében, minthogy magukba nézzenek, változzanak, közösen változtassanak, tudatosan építsenek jó családot, jó kapcsolatokat. Nagy hibának tartom, de a körülöttünk lévő világban ez is tendencia, kidobni, ami nem működik, újat venni.
Rengeteg a csonka család, és a nem csonka családok nagy részében is borzasztó dolgokat lehet látni, főképp elhidegülést, együtt vagyunk, de semmi tartalom, kvázi kamu párokat, családokat. És ez nagyon-nagyon rossz, hogy ilyen mintákat látnak a felnövő gyerekek. Nem látják, hogy bizony egy hosszú távú kapcsolatban, családi életben sok egyéni kompromisszumot meg kell kötni, de ugyanakkor ez nem egyenlő azzal, hogy feladd magad, örömmel teszed, mert ugyanezt kapja vissza, nem látják, hogy egyben tartani egy kapcsolatot, családot minden napi munka, édes munka, de tenni kell érte. Sok felnőttnél és gyereknél is azt látom, hogy készen akarják kapni azt, amit nem lehet, és ha mégse jött be, hoppsz, elválok, újat keresek.....de a hibákat az újnál is el fogják követni. Mi mindennap tudatosan teszünk azért, hogy a család alapját kitevő párkapcsolatunk jó legyen, izgalmas és tartalmas maradjon, és az 5 éves gyerekemen látom, hogy ez a minta mennyire más gyerekké varázsolja, mint azt, aki nem lát otthon ilyet! Nagyon fontos és időszerű téma, órákig tudnék még erről írni, beszélgetni!
|
|
|
|
Lyly
#9
2011. március 14. 08:46:53 | hétfő |
Nancsika, Lidke,
köszönöm a hozzászólást! Esztipeszti, nekem is hasonló a véleményem: a gyerek minden esetben sérül, ha a család szétesik. DE! Nem mindegy, milyen mértékű ez a sérülés: lehet viszonylag könnyen gyógyuló, "építő" jellegű is, amikor is a gyermek felnőve tudatosan törekszik arra, hogy ehhez hasonló élethelyzetbe ne kerüljön a jövendő családja, gyermekei. Sajnos, lehet romboló hatású is, amikor ezt a fajta tanult mintát viszi át saját családjára. A munkám során rengeteg iskolával, pedagógussal és rajtuk keresztül családi problémával szembesülök, azt is írhatnám: ez már-már társadalmi probléma. A tanulási zavaroktól a testi tünetekig igen változatos azoknak a szimptómáknak az együttese, amelyeknek - némi vizsgálódás után kiderül - az otthoni családi (vagy családinak egyáltalán nem nevezhető) légkör áll a hátterében. Ezért írtam azt is, hogy a határok nagyonm elmosódottak: mikor lehet azt mondani, ez a gyermeknek már nem jó? Vajon a kicsik szívesen beszélnek erről? Egyáltalán nem, hiszen a túl kicsik nem nagyon értik, de ÉRZELMILEG annál inkább felfogják az üzenetet: valami nincs rendben. Ez pedig minden, csak nem megnyugtató számukra. Abban a korban, amikor az érzelmi stabilitás még a testi szükségletek kielégítésénél is fontosabb, lehet némi fogalmunk, min mehet keresztül egy kisgyermek a civakodó vagy éppen egymáshoz sem szóló szülők között. A nagyobbak viszont gyakran szégyellik, ami a családban láthatóan, vagy éppen láthatatlanul, de szintén jól érzékelhetően zajlik. Nekik szintén érzelmi biztonság kellene, mert az igen sérülékeny kamaszkorban a már nem gyerek, de még nem felnőtt keresi a helyét, tanulja a későbbi felnőtt-szerepeket. De hogyan, és mit?! Talán ezért jobb, ha külön, de éerzelmileg stabil kapcsolatban nő fel egy gyermek. Annak mérlegelése azonban mindenképpen a szülők felelőssége, hogy meddig vezet az út együtt, és mikortól külön? Jó lenne, ha elterjedtebb lenne a családterapeuták, pszichológusok, szociális munkások felkeresése, a családok vagy akár csak egyik szülő segítségkérése. Egy kívülálló ember többnyire jobban, tisztábban látja a problémát, jó megoldási alternatívákat is kínálhat, bár azt sem szabad elfelejtenünk, hogy két ember kapcsolatát, az azt mozgató érzelmi-függőségi arányokat teljes egészében tisztán látni egy hamadik személynek nem lehet. Itt az útmutatást tartom fontosnak, az utat azonban a szülőknek kell végigjárniuk.
|
|
|
|
Esztipeszti
#8
2011. március 14. 06:31:48 | hétfő |
Köszi a cikket, sajnos egyre jobban létező probléma. Én sajnos nem ismerek olyat, ahol csonkacsaládban élnek, de ne sérült volna emiatt a gyerek.. DE! Ennek is vannak mértékei, és ahol ténylegesen együtt tudnak működni a párok, sokkal-sokkal jobb a helyzet. Nem ideális, de elfogadható, és valljuk be, egész családokban is tudunk olyan szituációkat, amikor nem nő fel épen testileg és lelkileg a gyerek. A lényeg szerintem mindig azon van, hogy a szülők tényleg kitesznek-e magukért. Ha tényleg úgy próbálják nevelni a gyereket, hogy neki az érdekét szolgálja, bár sérül, de korántsem úgy, mint amikor nemhogy szétesik a család, de ezt még meg is fejelik a gyerek szétszakításával (érzelmileg), esetleg nem is érdeklődnek a saját gyerekükről.
Szívesen várnék folytatást a cikkel kapcsolatban, engem egyre jobban érdekel, hogy mi van azokkal az épnek tűnő családokkal, akik bár egy fedél alatt élnek, mert hát mégiscsak, de korántsem ép családként működnek, apa és anya együtt vannak, merthát fel kell nevelni a gyereket, de érzelmeknek, egységnek már nyoma sincs, ott vajon hogy nő föl a gyerek? És vajon ő mennyire ezt a mintát fogja követni? Kontra a csonka családban felnőtt, de mégis valós érzelmek felvállalása mellett. Vajon melyik a kevésbé káros: ép családban, de hamis érzelmek között és hamis család látszatát keltve, vagy csonka családban, de a tényeket felvállalva, a lehető legtöbbet kihozva a helyzetből?? Köszönöm. Lájk a cikknek!
|
|
|
|
Lidke
#7
2011. március 14. 00:26:29 | hétfő |
Lyly!
Nagyon jól felépített, elgondolkodtató cikk.
|
|
|
|
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)