Kedves Mónika!

A következők miatt írok Önnek. 41 éves nő vagyok, egyedülálló, szűz, soha nem volt párkapcsolatom, érzelmi kapcsolatom egyedül Édesanyámmal van, akivel imádjuk egymást. Testvérem sincs, barátaim se nagyon, a szellemi munkásságom nyomán inkább "rajongóim", de ez nem számít.
Látszólag extrovertált, mosolygós, "nagydumás" ember vagyok, valójában nagyon mély sérüléseket viselek a lelkemen. Más voltam, mint a többi gyerek, nem értettem a vagány kommunikációjukat, minden erősebb szavuktól megsérültem, én egy finomabb, szelídebb létmódra vagyok kódolva (máig iszonyodom a konfliktusoktól, összeomlok a legkisebb érzelmi disszonanciától.) Amikor a hiperérzékenyekről szóló cikkeket olvasom, minden egyes pontja rám vall.
3 évesen úgy mentem óvodába, hogy folyékonyan olvastam-írtam. Ez később is megmaradt, hogy életemben csakis a szellemi munka adott boldogságot és önbizalmat: mindig kitűnő voltam, imádtam tanulni. Ugyanakkor végig nagyon szenvedtem. Osztálytársaim kegyetlenül kicsúfoltak az iskolában, amikor 10 évesen megjött az első menses, elöntöttek a pattanások: undorítónak, leprásnak hívtak, pöttyös arcú babát raktak a táskámba az osztálytársaim. Én erre a rám jellemző módon reagáltam: nem rájuk haragudtam, hanem minden agresszióm önmagam ellen irányult. Kamaszkorban elfojtottam a nőiségemet, gyűlöltem a testem, fogyókúráztam, hashajtóztam, rocker lettem, bandáztam, alkoholizáltam. 20 évesen anorexiás és bulimiás is voltam egyben, ugyanakkor az egyetemen évfolyamelső voltam. Párkapcsolatnak reménye se volt, de én se akartam: férfiruhában jártam, és azt vallottam magamról, hogy androgün lény vagyok, nem nő, és idegen ebben az elátkozott testben.
28 évesen a menstruációm végleg elmaradt, secunder amenorrhoeával diagnosztizáltak. Szervi okot nem találtak mögötte. Éltem tovább, akkor már konszolidálódva, a női identitással megbékélve (ami mindig megvolt, csakis dacból tagadtam meg a csúfolás miatt...) szakmai sikerekkel, saját lakásomban, de egyre boldogtalanabbul. Bevallom, ma is gyakran folyamodok az alkohol adta ideiglenes mámorhoz, hogy ne érezzem a tönkretett életem fájdalmát. Ugyanakkor ébred bennem valami.. egy érzés, hogy mégsem reménytelen minden. Furcsa módon ez év júniusban 13 év után először a mensesem is szabályosan megjött spontán módon. Orvosokhoz járok, mert ezzel kapcsolatban sokféle tünetem van, de soha, semmi szervi elváltozást nem találnak, minden leletem hibátlan. Minden orvos pszichoszomatikus okokat emleget és azt mondja, keressek fel egy pszichológust.
Tudni kell rólam azt is, hogy iszonyúan félek a testemtől. Annak idején gyűlöltem, most már nem, csak félek minden jelenségétől: hipochonder vagyok, reggeltől-estig figyelgetem a testem. Nem egyszer volt olyan tünetem, hogy például amikor előadó voltam, szörnyen rettegtem, nehogy berekedjek előadás előtt - és minden külső ok nélkül erre teljesen berekedtem. A gégészek nem találtak semmit, tanácstalanok voltak, ők is azt mondták: a félelemtől szomatizáltam.
Szeretnék segítséget kérni, mert egyre többször rám tör a halálvágy, pedig látszólag semmi baj sincs: Édesanyámmal imádjuk egymást, noha nem élünk együtt, mindketten egyedül lakunk a. magunk lakásában. Drága Anyukám sose akart „birtokolni” engem, hihetetlenül önzetlen, csodálatos lélek: ő mindig, most is biztat, hogy ne adjam fel, keressek párt, még nem késő (én pesszimistaként mindig azt mondom, hogy "nekem már minden ilyesmi késő!") – és valahányszor a betegségek miatti iszonyú rettegés is rámtör, mindig őt hívom fel, neki zokogok bele a telefonba, hogy mit találtam már megint magamon, vagy mit olvastam a neten egy betegségről – és ő nyugtat meg. De sejtem, hogy azért az ő szeretetteljes, ám nem szakszerű megnyugtatása néha nem elég – a hipochondriám utóbb elhatalmasodott, már szinte mindennap félek, szorongok a testem valamilyen jelétől.
Szeretném megkérdezni, egy ilyen abszurd életkezdés, elrontott fiatalkor után is van-e esély a gyógyulásomra, arra, hogy valaha én még „normális” életet élhetek? Tanácsát, vagy csak válaszát is szívből köszönöm, tisztelettel és üdvözlettel: Bogi