Kedves Mónika!
Nem is tudom hol kezdjem. 36 éves vagyok. Az utóbbi időben semmi nem érdekel. Nem beszélgetek a munkatársaimmal, magamba zárkózom. Nincs senkim. Sem társam, sem barátnőim. Ez már régóta így van, elfogadtam, nem ez a probléma. Eddig jól megvoltam magam is. Mindenki azt mondja ismerkedjek, de ha arra gondolok, hogy megint egy férfit megismerni, akkor inkább neki sem állok. De nem is ez az alap problémám. Pár hete elkezdtem "hipochonder" lenni. Diagnosztizáltak egy betegséget, ami egyre növekvő fájdalommal jár, de műtétre majd később kerül sor. Azóta a fájdalomra "koncentrálok", nem tudok elvonatkoztatni, nem használnak gyógyszerek, és folyton ez jár a fejemben. Ha elkezd fájni a fejem, rögtön agydaganatra gondolok, ha a lábamban szúró fájdalom jelentkezik, rögtön trombózisom van, a szívem rendszeresen össze-vissza kalapál, többször jön rám szédülő rosszullét, irtózom az infarktustól. Emiatt nem figyelek oda a munkámra, nem figyelek oda az emberekre, ha beszélnek hozzám, de inkább ne is beszéljenek hozzám. Nehezen alszom, még nehezebben ébredek. Persze erre egyből azt mondaná egy orvos, hogy menjek el pszichiáterhez, de évekkel korábban jártam már, többnél is, de azon kívül, hogy 5 perc "beszélgetés" után felírt egy nagy dózisú dilibogyót, még rosszabbat tett, mert a gyógyszerektől tényleg fizikai rosszullét jött rám. Soha többé pszichiáter. Pszichológushoz sajnos idő-és pénzhiány miatt nem tudok elmenni. Mégis kellene találnom valami megoldást, mert már "magamtól is szenvedek". Érzem, tudom, hogy valami nagyon nem stimmel velem. Szeretnék vidám, társasági ember lenni, de sokszor az ágyból sincs kedvem felkelni. Vajon van kiút?? Segítségét előre is köszönöm. Üdvözlettel: Marcsi