Kedves Mónika!
Másfél éve megismerkedtem egy férfival. Mindketten egyedülállóak voltunk, kevéssel túl az 50-en. Kb 2 hónapig leveleztünk, ismerkedtünk egymással. Nagyon nagy összhang, szimpátia alakult ki köztünk, ezek után találkoztunk először. A randevú is nagyon jól sikerült, a közvetlen hangnem folytatódott élőben is. Úgy tűnt, mindketten megtaláltuk, akit kerestünk. Annyit ugyan említett, hogy hiányzott neki, hogy amikor meglátott nem dobbant meg a szíve, de ettől függetlenül nagyon jól éreztük magunkat együtt. A szimpátia kölcsönös volt továbbra is.
Az ezutáni első levelében kihangsúlyozta, hogy nagyon jól érezte magát, nem bánta meg, hogy eljött, de azóta sem találja azt, amit keresett önmagában, úgy érzi nem tudna megszeretni, és különben is messze lakom.
Elkeseredésemben megvádoltam, hogy nem ad esélyt, pedig mennyire jól érezte magát, honnan tudja még, hogy meg tudna-e szeretni vagy nem... stb.
Nem tetszett neki a hangnem, és javasolta, hogy köszönjünk el egymástól, mert olyan oldalamat ismert meg most, amit nem szeretett volna. Pedig ő esélyt akart adni, hogy megismerjen, de így már nem. (Erről egy szó sem volt a levélben) Tudtam akkor is, hogy ő egy őszinte, jellemes ember, és nem manipulálás volt a célja, csupán "ostoba módon" nem gondolta végig, hogy mit ír le. Próbáltam meggyőzni, de nem sikerült. Elköszöntünk egymástól. Engem nagyon nem hagyott nyugodni a dolog, mert annyira éreztem a kettőnk közti "kapcsot", ezért írtam neki 5 hét múlva újra. Kedvesen fogadta a dolgot, de még dédelgette a sértődést magában, így aztán megint nem jutottunk zöldágra. Megint elköszöntünk.
Kb 8 hónappal később megint írtam neki, mert egyszerűen nem bírtam elfelejteni. Mostanra már megnyugodott, sőt rájött, hogy ő is hibázott abban, ahogy akkor alakultak a dolgaink. Egyetlen baj van, hogy azóta van egy új kapcsolata. Mondta, hogy sokáig tartott, míg le tudta zárni magában a dolgunkat, Mégis örült nekem és a levelemnek. 5 hónapja levelezünk megint. 5X köszöntem el tőle az első 2 hónapban, én végleg akartam. Mindannyiszor írt utána is, sőt felvetette, hogy találkozni szeretne velem. Akkor nem jött össze, de 1 hete mégis meglátogatott. Olyan volt, mintha nem is váltunk volna el egymástól! Elképesztően jól sikerült. Persze azóta meg a bűntudat gyötri a párjával kapcsolatban, de azt az elején elmondta, hogy nem egészen olyan a kapcsolat, amilyet szeretett volna, sokat veszekednek, sokszor az agyára megy a hölgy, nagyon zárkózott, sérült lelkű a válása miatt, de a mosolya az nagyon vonzza, nem tud rá haragudni, ha rámosolyog, meg a szelíd gondoskodása tetszik neki. És mostanában nem akar változtatni, bár megfordult a fejében többször is. Viszont napi szinten levelezünk már hónapok óta, és ragaszkodik hozzám is.
Én persze többet akarok, már nem akarok elköszönni. Úgy érzem, mellettem van a helye, hisz köztünk egy szoros kötelék van, mióta ismerjük egymást. Az, hogy akkor szerencsétlenül alakultak a dolgok, sajnálatos, de ha kitérővel is, mi összetartozunk előbb-utóbb. Szegény hölgy nem tehet róla persze, és sajnálom is emiatt, de ő az én helyemet "bitorolja". Annyira borzasztó, hogy ilyeneket gondolok, de egyszerűen tudom, hogy én erre az emberre vártam, és hogy ő az én másik felem. Úgy érzem, valahol mélyen ezt érzi, csak még nem tudatosodott benne.
Néha arra gondolok, hogy talán a hiányom hamarabb ráébresztené, minthogy állandóan "jelen vagyok", még ha csak levélben is.
Bár nagyon erős bennem a meggyőződés, azért néha megingok, hogy igazam van-e mindebben?
Tudom, hogy ő is gyötrődik, nem tudja, mit tegyen. Úgy érzi, hűséggel tartozik a párjának, még ha nem is annyira jó vele. De hát még csak egy pár hónapos kapcsolatról beszélünk, nem 30 éves házasságról. Az nyilván más volna. Azt gondolom ebbe a kapcsolatba belesodródott a mi afférunk miatt.
Kihangsúlyozom, ő egy becsületes, tisztességes ember. Ezért is gyötrődik folyamatosan.
Kérem mondja el, mit gondol erről!
Köszönöm szépen a válaszát!
Merci