Mester Györgyi - megjelent cikkei

Az erdei tisztáson gyülekeztek a nyulak. Kisebbek, nagyobbak, fiatalabbak, öregebbek, de mind azzal a szándékkal jöttek össze, hogy megbeszéljék a húsvéti teendőket.

A kis Réka családjában mindenki nagyon szeretett kirándulni. Szülei, Apuka és Anyuka, gyerekkorukban sokat járták az erdőt, így Rékának volt kitől örökölnie a természet szeretetét.

Sok hó hullott. Nem is gondolták, hogy ennyi hó eshet ezen a télen. A kopott, néhol cseréphiányos háztetőket egyformává tette a tél, fehér hópaplan borította mindegyiket. Közeledett a karácsony, az év egyik legszebb ünnepe.

A hosszan elnyújtózó síkság egyhangú végtelenségének erdő állta útját, és megtorpanásra késztette.

Halk, kopogáshoz hasonlatos félénk kaparászás hallatszott az ajtón. Bújj be - mondta Mikulás apó, mert biztos volt benne, hogy valamelyik kis segítője, az egyik manó szeretne vele beszélni.

Réges-régen történt, amit most elmesélek, amikor még igazi, komoly telek voltak, és fogcsikorgató hideggel, hatalmas hóeséssel köszöntött be ez az évszak.

Az eresz alá tapasztott fészekben négy tojás lapult meg. Fecskemama féltő gondoskodása, melengető teste védelmében, a kellemes tavaszi napsütésben hamarosan megrepedt a tojások héja, és a három fióka szinte egyidőben világra jött. A negyedik, legapróbb tojásból, valamivel később kelt ki az utolsó kisfecske.

Sugi, az Univerzum kapitányának legkisebb leánytestvére volt. Ő ugyan "Hugi"-nak hívta, de a kislány ragaszkodott a "Sugi" becenévhez, amit különleges képességeire tekintettel, a "Supergirl" elnevezésből rövidített le.

Elek, akiről most mesélek nektek, nagyon szerette a tavakat, patakokat. Különösképp kedvelte a mocsaras lápokat, ahol zsombékról-zsombékra lehetett lépegetni, haladni.

Hófehér bundájának, na meg gazdája jó humorának köszönhetően kapta nevét a kutyus. Ugyan kaphatott volna másikat is, mivel - ugyancsak jellemzően - kölyökként, ha elszundított, úgy aludt, mint a tej, azonban ez utóbbi elnevezés nem volt igazán "ütős", így maradt a Tejföl.

Először a töltéseket borította el, majd a szántóföldeken a gabonatáblát pöttyözte be, végül az utak mentén, s helyenként a kissé gazosabb kertekben is feltűnt a sok tűzvörös pipacs.

A kis cserebogár sokadik körét rótta a zöldellő rét felett. A pár nap alatt, amióta szárnyat bontott, sok mindent látott táncos röptében, de amikor egy apró tócsában a saját tükörképét is megpillantotta, rájött, hogy igencsak jellegtelen a külseje. Talán azért is van egyedül, és nem csatlakozott hozzá, nem barátkozik vele senki.

Szerette a tájat, amely körülvette, ahol élt, az Északi-sarkvidéken. Otthona pedig távolról sem volt meleg otthonnak nevezhető, hiszen örökös volt a dermesztő hideg, a hatalmas hómezők az égig értek, egybefolyva annak szürkébe hajló kékségével. A szikrázó végtelenbe nyúló fehérséget csillogó jéghegyek csipkézték cakkosra, s a hófödte sík mezőkön, zöld fű helyett, jégvirág szikrázott.

Már egy ideje - amikor a dél-amerikai esőerdő égbenyúló fái között átszűrődő napfény megvilágította az örökös félhomályt -, hallották a rémisztő, érthetetlen zajokat. Dübörgött a talaj a talpuk alatt, már ha éppen a földön mászkáltak, de hallották a félelmetes csattogást és ropogást akkor is, ha a fákon ugráltak vagy éppen pihentek.

Az öreg párt, aki csak ismerte, mindenki kedvelte a faluban. Terus néni és Imre bácsi szelíd békességben, csendes harmóniában éldegélt kicsi házukban, melynek utcafrontján nyaranta tarka virágok sokasága díszlett, a hátsó kertben pedig számos, különleges gyümölcsöt érlelő fát ápoltak, neveltek.

Az egész úgy kezdődött, hogy otthon maradt az a fránya cetli. A cetli a bevásárlandókkal, amit anya írt össze, és amit nekem kellett volna megvennem. A pénzt is otthon felejtettem, de annak már nem is volt jelentősége, hiszen fejből amúgy sem tudtam volna felidézni, miért is kellett bemennem a boltba. Aznap este nem volt kenyér a vacsorához, és az előző napi szikkadt zsemléket ettük a szalámihoz.

Réges-régen történt, amit most elmesélek, amikor még igazi, komoly telek voltak, és fogcsikorgató hideggel, hatalmas hóeséssel köszöntött be ez az évszak.

Mese az okos kisbárányról és a mohó, ámde buta farkasról.

Ismét itt a húsvét, hát elmondok nektek egy régi, kedves történetet - kezdte a mesélő.

Böbe, rendes nevén Erzsike, nagyon szerette a telet.

Lassan végéhez közeledett a tél, s elérkezett a február. Az erdei iskola tanulóinak nagy meglepetésére és örömére, Bölcs Bagoly igazgató úr bejelentette: az iskola történetében először, farsangi bált rendeznek, amelyre minden nagyobb diák – akinek este hétkor még nem kell ágyban lennie –, eljöhet, részt vehet. A nebulók azonnal elkezdtek tanakodni, milyen ruházat is lenne számukra a legmegfelelőbb, amivel meg lehetne nyerni a jelmezversenyt.

Közeledett a téli iskolai szünet, és Kata minden reggel azzal ugrott ki az ágyból, hogy azonnal az ablakhoz szaladt megnézni, esett-e hó az éjjel? Mert ha igen, akkor a szünetben lehet majd szánkózni, hógolyózni, és nem utolsósorban hóembert építeni.

Az ötfős fiúcsapatot a közös hobbi hozta, egyben tartotta össze: valamennyien képregény rajongók voltak, s legszívesebben hőseik bőrébe bújva élték volna az életüket. De mivel erre nem volt lehetőség, ezért tenniük kellett érte valamit.

A dimbes-dombos tájat véget nem érő, örökzöld mohatakaróként borította a fenyves. Betakarta, elfedte a föld testén sebként csúfoskodó hasadékokat, éles peremű sziklakinövéseket. Ha valaki belehallgatott az erdő csendjébe, a madárfüttyön kívül a fák lélegzését is hallhatta. Béke és nyugalom honolt a tájon.

Az I. világháború befejezésének 100. évfordulójára.

A szajkó büszke madár volt. Nem is csoda, hiszen - a tollruhájában csupán néhány piros mintával dicsekvő nagy fakopáncs, na meg a zöld színben pompázó, piros sapkás küllő mellett -, ő volt az erdő harmadik legdíszesebb tollú madara.

Mester Györgyi meséje.

Az óvodás nagycsoportból elballagó Réka, az iskolakezdés előtti nyár jó részét a nagymamájánál töltötte, mivel szülei szabadsága nem volt elég arra, hogy az egész szünetet kislányukkal tölthessék.

Anyák napi mese.

A halászlegény messze a falutól, apró vályogkalyibában éldegélt a tó partján. Szegényen, magányosan tengődött, élete olyan egyhangú és szürke volt, mint maga a sárkunyhó. Nap mint nap kievezett a tóra, hogy kifogja a szerény megélhetését biztosító halmennyiséget, amit aztán a jobb módú falusiaknak adott el, ennivalóért cserébe. Másra nem is telt.