Kerékgyártó Andrea - megjelent cikkei

Én mindig nyíltan beszélek a gyermeknevelésről, mind a jó, mind az árnyoldalairól. A barátnőim sokszor sóhajtanak fel megkönnyebbülten: "De jó, hogy ezt elmondtad! Megnyugodtam, hogy nem csak nálunk vannak nehézségek!"

Nem irigylem azokat a párokat, akik most alapítanak családot.

Két hét ovi, egy hét otthon. Ez a szokásos menetrend nálunk, mióta beköszöntött a rossz idő. Januárban negatív rekordot döntöttünk, összesen négy napot járt Fanni és máris lebetegedett.

Az elmúlt 9 évben a legfontosabb iránytű, amit vakon követtem a belső hang volt, ami mindig megsúgta, mit tegyek. Ez a hang nagyon sokszor szembeszállt az aktuális trendekkel. Számtalan alkalommal éreztem azt, hogy árral szemben úszom. Utólag mégis rendre beigazolódott, hogy igazam volt és helyesen döntöttem, hogy a hangra hallgattam.

Az ölelés maga az élet.

"Nehezen boldogulok a fiammal. Vagány és nagyszájú. Èn világéletemben csendes, visszahúzódó voltam. Annyira más, mint én." Ez az évekkel ezelőtti beszélgetés sokszor jut eszembe mostanában.

Mindenki utálja, amikor épp ő a "gonosz anya" - de néha sajnos muszáj.

Az egyik legnagyobb hiba, amit egy szülő vagy egy pedagógus elkövethet az, hogy figyelmen kívűl hagyja a gyermek veleszületett tulajdonsàgait, ès olyan dolgokat vàr el tőle, amik meghaladják a kèpessègeit.

Egy kisgyerekes anyuka véleménye és tapasztalatai a kötelező óvodai, iskolai úszásról.

Nemrég olvastam egy cikket. Amikor a végére értem, felsóhajtottam. Miért nem tudtam én erről korábban? Annyi nehézséget kiküszöbölhettem volna, ha rögtön Fanni születése után szembe jön velem ez az írás.

A természet làgy ölèn töltött hosszú óràk pedig csodàs hatàssal vannak a szervezetünkre.

"Szia"- köszönt el az anyuka reggel a lányától és már indult is. Amikor látta, hogy Fannival hosszan megöleljük egymást, megjegyezte: "Az én lányom nem szereti, ha megölelik." Néhány hét elteltével ugyanez a kislány 3 társával együtt minden áldott nap üdvrivalgással fogadott és csüngött rajtam. Fanni iszonyú féltékeny volt és a maga 4 éves módján azon háborgott, hogy miért nem a saját anyukájukat ölelgetik a kis társai.

Ismerek egy anyukát. Az égvilágon mindene megvan (szerető férj, egészséges gyerekek, sikeres karrier, hatalmas ház, szuper autó), mégis állandóan panaszkodik. Mintha mindenben csak a rosszat látná meg. Az elmúlt 15 évben számtalanszor végighallgattam a sirámait a borzasztó életéről. Magamban közben azon gondolkodtam, hogy más örülne, ha ezek lennének a legnagyobb gondjai.

"Hogy maguk mindig mosolyognak!" - állapította meg egy tanárnő néhány hete a suliban. Erről a nőgyógyászom jutott eszembe, aki viccesen megjegyezte a szülőszobában, hogy "még mindig mosolyog, még nem fáj eléggé."

"Fanni olyan jókedélyű, kiegyensúlyozott kislány. Csak úgy sugárzik róla, hogy nyugodt családi háttérből jön" - jegyezte meg a tanító néni, miközben az osztályteremben beszélgettünk.

"Miért kell ennyi leckét írni? Inkább menjünk le, annyira vágyom, hogy levegőn legyek! Kockásra ülöm a fenekemet az iskolában" - panaszkodott tegnap Fanni. Megértem, hogy besokallt. Eleinte 10-20 perces leckéket kaptak, most viszont második napja igen tetemes mennyiségű házifeladattal látták el őket.

Képzeld, megyek tornára! És járok úszásra és táncra is!" - újságolta egy elsős kislány. "Hú, ez nagyon klassz!" - válaszoltam, mivel éreztem, hogy a kislány lelkesedést vár tőlem. "Fanni milyen foglalkozásokra jár? - érdeklődött a kislány. " Semmilyenre"- feleltem, mire a kislánynak elkerekedett a szeme." Nem jár semmilyen különórára? De hát akkor mit csinál délutánonként? " "Játszik. Te szoktál játszani?" - kérdeztem, mire úgy nézett rám, mintha ufo lennék vagy legalábbis kínaiul szóltam volna hozzá.

"Anya, kérlek holnap ne menjünk sehova! Szeretnék itthon lenni egy kicsit, elfáradtam az állandó jövés-menésben" - kérte Fanni a nyári szünet harmadik hetében.

VAKÁCIÓ! Mennyire vártuk ezt a szót a suliban! Betűnként írtuk a táblára és számoltuk a szünetig hátralévő napokat. Ami azonban a nebulók álma, sok szülő rémálma. Megoldani 2,5 hónap iskolamentes időszakot nem egyszerű feladat. Mégis ki vigyáz a gyerekre, amíg a szülők dolgoznak?

Lakner Artúr Édes Mostohája gyerekkorom egyik nagy kedvence volt. Alig vártam, hogy Fannival közösen is átéljük az édesanyját tragikusan korán elveszítő Hargitay Erzsike édes-bús történetét.

Az elmúlt hónapok az iskolaválasztás jegyében teltek. Rengeteg időt és energiát fordítottunk arra, hogy megtaláljuk az ideális iskolát Fanni számára.

Eldobható társadalomban élünk. Igaz ez a használati tárgyainkra és az emberi kapcsolatainkra is.

"Nem kéne Fanninak valami különórára járnia?" kérdezte a férjem egyik este. "Nem csinál semmi mást délutánonként, csak játszik." Megértem a felvetését, hiszen szinte az összes ismerősünk gyerekei heti több alkalommal is részt vesznek különórákon. Én viszont azon a véleményen vagyok, hogy egy óvodás korú gyereknek nincs szüksége délutáni foglalkozásokra, neki az a "feladata", hogy szabadon, kötetlenül játsszon.

Időnként az az érzésem, hogy az anyák szinte menekülnek otthonról és a gyereknevelés elől.

A világ megváltozott, de a gyerekek igényei nem.

"Arany János utca", jelentette be a gépi hang a következő megállót. Erre Fanni lelkesen felkiáltott: "Én őt ismerem! Ő írta azt, hogy Este van, este van: kiki nyúgalomba!", és zengő hangon elszavalta a Családi kör első versszakát.

Szülőként hatalmas a felelősségünk. Rajtunk múlik, milyen lesz az eljövendő társadalom. Olyan, ahol a gyerekek rettegésben élnek és tizenévesek végső elkeseredésükben öngyilkosságot követnek el? Vagy észbe kapunk és időben megállítjuk ezt a szörnyű folyamatot?

- Hogyhogy mindennap hazaviszed Fannit ebéd után? - kérdezte tőlem Fanni egyik csoporttársa a minap. - Te nem dolgozol? - Mielőtt Fanni megszületett 12 éven át rengeteget dolgoztam. Most néhány évig az a munkám, hogy az anyukája vagyok - feleltem. - És mit csináltok, amikor innen elmentek? - jött a következő kérdés.

"Anya, ez a bácsi jó ember vagy rossz ember volt?" - kérdezte Fanni a villamosról leszállva. Én is pont ezen gondolkoztam, miközben az idős úr Fannival beszélgetett, így őszintén feleltem: "Nem tudom, csillagom. Lehet, hogy egy kedves bácsi volt, aki szereti a gyerekeket. De sajnos az is lehet, hogy egy pedofil volt. Hiába vagyok felnőtt, én sem tudom megmondani, milyen valójában ez a bácsi. Ezért nem szabad soha megbízni az idegenekben. Ránézésre nem lehet megmondani, kinek mi lakozik a szívében."

Tegnap döbbenetes és egyben elszomorító élményben volt részem a 9-es buszon.